VESZETT Fõnix országos szerepjáték találkozó

- interjú a szervezõvel -

Veszprémi szerepjáték találkozó lesz május elsõ hétvégéjén (május 5–7.) író-olvasó találkozóval, fantasy kvízzel, társas- és figurás játék-bemutatóval, bulival – és még sok mindennel, de elsõsorban kétnapos asztali szerepjáték versennyel a Pannon Egyetem B épületének emeletén. A fõszervezõvel, Petõ Ádámmal beszélgettem.

Petõ Ádám: – Az elsõ VESZETT-et 2001-ben rendezték meg, azóta hagyományszerûen feltámad idõnként elhozva, összesûrítve egy hétvégére a játék szellemiségét – hamvaiból felrepülõ fõnixmadárként. A háromnapos rendezvényre az elõnevezés 3000 forint/fõ, a helyszínen 3500 forint/fõ, ezért a programok mellett fix ajándékok, és rengeteg elnyerhetõ jutalom várható. A kalandmodul Oszlánszky Zsolt író, mûfordító munkája, amit két különbözõ játékrendszer (M.A.G.U.S. és D&D), illetve három különbözõ koncepciójú csapat közül kiválasztva a leginkább „testhezállót” lehet végigjátszani, kalandozni. Természetesen az író-olvasó találkozó, illetve a verseny melletti programok, bemutatók minden látogató számára érdekesek lehetnek.

Index: – Te – mint szerepjáték szaküzletben dolgozó, mint aktív szerepjátszó, illetve mint szerepjáték találkozót szervezõ – mit gondolsz arról, mennyire lenne szükséges most magyarázni, mi is a szerepjáték? Mennyire van a köztudatban?

PÁ: – Úgy gondolom, a fiatalok közül sokan ismerik, mert sok szerepjáték-világon alapuló számítógépes játék, kártyajáték van. Emellett az információcsere is annyira felgyorsult, hogy egyszerûen eljuthat mindenkihez. Minden iskolában van legalább egy banda, akik játszanak. Nagy általánosságban mégis azt mondanám, sokan vannak kapcsolatban vele, de nem ismerik az eredeti formát. Tehát benne van a köztudatban, de nem nyers formában.

Index: – A médiában van létjogosultsága? Foglalkoznak vele egyáltalán?

PÁ: – Láttam már riportokat, ahova meghívtak alkotókat, írókat, kiadókat – elõfordul, de nem mondanám, hogy gyakori lenne.

Index: – Ezek általában valós képet festenek? Voltak már nagy mellényúlások?

PÁ: – Nem foglalkoztatja annyira a médiát, hogy valós képet alkosson. Néha belenyúlnak, de csak a felszínen, épphogy. Az a tapasztalat, hogy akik csak érintõlegesen hallanak róla, nincsenek jó véleménnyel. Egyszerûen nem tudják hova tenni – és igen, épp emiatt vannak nagy mellényúlások is.

Index: – Ha te nyilatkoznál egy ilyen riportban, mi lenne az az „öt mondat”, amit feltétlen elmondanál, amivel megpróbálnád elhelyezni?

PÁ: – Az elsõ mondat az lenne, hogy „Ezt nem lehet öt mondatban.” De ha mégis nagyon muszáj lenne, akkor hoznám a filmes párhuzamot – mert szerintem a szerepjáték legjobban egy filmforgatáshoz hasonlít. Egy rendezõ, sok színész, ugyanúgy. Igaz, ez esetben a színészek maguk álmodják meg a karaktereket, és végig improvizálnak, de ettõl csak még élvezetesebb! A rendezõ hozza a helyzeteket, amiben reagálniuk kell a szereplõknek. Ez egy szituációs játék. Ja, és természetesen minden verbalizálva van, de ez sem baj (azt hiszem, színesebb a fantáziánk bármelyik mozivászonnál)! Célja a szórakoztatás. Mondjuk, mint egy színjátszószakkör!

Az emberek a szerepjáték élményéhez hasonló impressziót élnek át, amikor filmnézés közben beleképzelik magukat a történetbe, átgondolják, õk mit csinálnának adott helyzetekben – vagy csak egyszerûen szívesen ott lennének. (Képzeljék csak, milyen lenne hõs lovagot alakítani, vagy hobbitokkal csintalankodni, vagy lézerkarddal vívni, esetleg gyönyörû boszorkányként varázsolni!)

Index: – Azt hiszem, ezután már nyugodtan közelebb mehetünk! Hányadik találkozó ez Veszprémben?

PÁ: – Nem tudom pontosan, nekünk ez a negyedik. Hát év alatt a negyedik. Közben persze mindig vannak kisebb-nagyobb rendezvények, klubok más csoportok szervezésében. De ez nagyobb szabású dolog (reményeink szerint több száz ember részvételével).

Index: – Negyedszerre vagy benne a szervezésben – ezek szerint hálás feladat?

PÁ: – Szeretem csinálni, jó látni, ahogy összejönnek a csapatok. De sajnos, egyre nehezebb. Hiába a hirdetések, fórumok, személyes unszolás, nehéz megmozgatni az embereket. Általánosan csökkent az emberek ingerküszöbe, minden túltelített, már semmi sem kelti fel az érdeklõdésünket (ez minden rendezvény problémája).

Index: – Még neked kell lobbizni, ahelyett hogy fordítva lenne?

PÁ: – Inkább mondjuk azt: nagyon sok energiát bele kell fektetni ahhoz, hogy nyugodtan alhassak este, azzal a tudattal, hogy biztosan meglesz a rendezvény. Annyian jelentkeztek, mint vártuk, de már kisebbek az elvárásaink is, régen több embert lehetett összeszedni. Hiába jönnek a nagy nevek, a jó mesélõk… Én kamaszként könnyes szemmel dedikáltattam volna a Wayne Chapman könyvemet! Most meg? Semmi.

Index: – Ez egy országos találkozó, így azt is megmutatja, hogy milyenek a magyarországi viszonyok? Van tükör szerepe?

PÁ: – Nem, nincs. Rengeteg olyan játékos van, aki jól mulat a cimboráival otthon, de nagyobb közönség elõtt nem akarja megmutatni magát. Így nem lehet lemérni a viszonyokat. Nehéz megtippelni, hányan játszanak, hasra-ütésre szerintem legalább 1000 ember szerepjátékozik Veszprém megyében (rendszeresen és kevésbé rendszeresen).

Index: – Miben más egy ilyen verseny, mint egy otthoni játék?

PÁ: – Elõször is mindenki ugyanazt a történetet játssza le. Aztán elõre kidolgozott karakterek közül lehet választani – egyrészrõl, mert a történetbe könnyebben belehelyezkednek ezek a szerepek, másrészt így könnyebb az összehasonlítás, mind színészi, mind a kalandmegoldás-sikeresség szintjén is –, mert ez mégis csak verseny.

Index: – Mi véleményed a kalandról?

PÁ: – Nem véletlenül Oszit (Oszlánszky Zsoltot) kértük fel. Benne eddig sem csalódtunk, és ezúttal sem fogunk. A legutóbbit õ írta, és nagyon (zsíros) jó történet volt!

Index: – És a csapatok? Ha nem mesélnél (rendeznél), akkor melyik szereplõt választanád?

PÁ: – A karakterek, kivételesen olyanok, amelyekkel már játszottak, így akartuk (könnyen) hitelesen elérni, hogy kiforrott elõtörténetük legyen. Például a „rossz csapat”, zsoldos kompániával hosszasan kalandoztunk, abban a „Nyúzó” a karakterem, õt is választanám (de ez nem azt jelenti, hogy egy szadista állat lennék…, csak kipróbáltuk a gonosz csapatban rejlõ lehetõségeket is).

Index: – Laikusnak ajánlanád az eseményt?

PÁ: – Érdeklõdõként bárkit szívesen látunk, de ez a rendezvény célirányosan a szerepjátékosoké, hiszen nincsenek olyan programok, amikkel hosszútávon le tudnánk kötni a „külsõsöket”. Nem lesz klasszikus szerepjáték világ, szabályrendszer bemutató, de azért a társas- és figurás játékok érdekesek lehetnek. Sõt, aki olvassa az irodalmat, annak az író-olvasó találkozón ott a helye.

Index: – Nekem megjött a kedvem, de valószínûleg ezt már interjún kívül kellene megbeszélnünk.

PÁ: – Beszéljük meg…

Veszprémben élni

- a pestiek „olyanok”, a veszprémiek „ilyenek” -

Pestrõl érkezõ, másfél éve itt tanuló egyetemista lánnyal beszélgettem arról, hogy milyen itt. Élni, szórakozni, ismerkedni, beszélgetni, bulizni, kiállításra járni, tanulni, örülni, jönni-menni, csak úgy lenni, satöbbi. Jobb, rosszabb vagy másabb…

– A fõvárosban születtél, érettségiig ott is tanultál – meséld el, hogyan váltottál a megyeszékhelyre?

– Elõször csak pesti sulikba jelentkeztem, de nem vettek fel sehova. Aztán az egy év kihagyás után már nem akartam annyira ott tanulni, ráadásul anyukám leköltözött egy Veszprémhez közeli faluba – és éppen indult ez a szabadbölcsészet szak is, ami kimondottan érdekelt (bármennyire furán hangzik is ez...).

– Akkor már csak ide jelentkeztél?

– Nem. Jelentkeztem még ugyanúgy ELTE-re is – oda újra nem vettek fel, ugyanakkor ezt nem bántam.

– Miért nem?

– Mert akkor tájt már tudatosult bennem, hogy szimpatikusabb lenne új környezetben, egy egyetemi városban tanulni.

– Utólag most is ugyanúgy örülsz, hogy így alakult?

– Igen, teljesen. Látom a barátaimat Pesten, akiknek több év kellett ahhoz, hogy valamilyen – bármilyen – kapcsolatot kialakítsanak a szaktársaikkal. Vannak, akik még most is a volt gimnazista barátaikkal lógnak. Ha valaki egyedül egy másik városba kerül, akkor abban benne van, hogy kénytelen-kelletlen muszáj ismerkednie – ami nyilvánvalóan jó dolog! Így sok értékes és hasznos kapcsolatra szert tehet. Másrészrõl ez az önállósodást is megsürgeti.

– Csak a kényszer hiányában látod annak okát, hogy a pesti barátaid ilyen nehezen lépnek tovább?

– Nem, nem csak ebben. Azt vettem észre, hogy a pestiek kevésbé nyitottak a barátkozásra, mert… a „pestiek ilyenek”. Már az döbbenetes volt, amikor legelõször elmentem itt bulizni! Pesten mindig az az érzésem, hogy valamilyen szándékkal közelednek hozzám, míg itt gyakran azt tapasztalom, hogy csak kedvességbõl nyitottak és érdeklõdõek velem.

– A lehetõségekrõl mi a véleményed? Tudsz itt, jó itt bulizni?

– Igen! Itt még soha semmilyen atrocitás nem ért, míg Pesten akárhányszor elmegyek – igen. A lehetõségekkel is elégedett vagyok, szerintem lehet válogatni, és ha több lenne, akkor ugyanott tartana, mint Pest, hogy csak csoportosan lehet elindulni. Itt egyedül is simán, mert szinte biztos, hogy találkozik az ember ismerõsökkel. A hangulat is sokkal „jobb”, felszabadultabb.

– Mennyire tudod ezt be annak, hogy egy egyetemi város? Ez fõleg az egyetemistákra igaz?

– Nem hiszem, szerintem ez az itt lakókra ugyanúgy igaz. Például nemrégen a könyvtár elõtt ácsorogtam, és egy nálam sokkal fiatalabb lány odajött, és csak úgy elkezdtünk beszélgetni…, nagyon kellemes élmény volt. Egyébként is érzékeny vagyok az emberek általános – egyre jobban terjedõ – közömbösségére, de itt gyakran rácáfolnak erre – ami jó.

– Mindezek ellenére hiányzik a pesti életed?

– Igazából hiába nem kedvelem Pestet, mégiscsak kötõdöm hozzá. Mivel ott születtem, ott is vannak barátaim, ahogy a családom nagyobb része is ott él. De a hétvégéken „otthon” vagyok, és rendszerint bulizom a barátaimmal. Emiatt nem hiányzik, ezt pont megfelelõ arány, hogy nagyjából öt nap itt, kettõ ott.

– Ha választanod kellene, akkor: hét nap itt vagy hét nap ott?

– Itt…, de ez sem teljesen igaz. Azt hiszem, legszívesebben most külföldön élnék. De Pesten már semmiképpen sem.

– Akkor mondhatjuk, hogy Veszprém „családias” hangulata sokkal közelebb áll hozzád?

– Igen, mindenképpen! Egy számomra kedves író, Konrad Lorenz fogalmazott úgy, hogy az csak egy nagy arctalan embermassza, ami hömpölyög, és burjánzik mindenfele a nagyvárosokban – ezt mindig nagyon igaznak éreztem! Fontos lenne ezután is, hogy az ittenihez hasonló légkört találjak.

– Ez a hatalmas szakadék, amit éreztetsz, csak abból adódik, hogy valahol több (sokszor annyi), valahol kevesebb ember él?

– Nem, talán az is különbség, hogy Magyarország „aljának” nagy része a fõvárosba megy jobb lehetõségek reményében, ezért van például a rengeteg csöves is! Meg mindig történik valami! Reggel 7-kor felkelsz, nyolckor már teljesen ideges vagy attól, hogy mi történik az utcákon (mindegy, hogy autóval vagy tömegközlekedéssel utazol)! Ja, és hogy leszállok a buszról, és egybõl bekábulok a „levegõtõl”. Utálom.

– Szereted Veszprémet, azért mert „Veszprém”, vagy csak azért, mert nem Pest?

– Szeretem Veszprémet, mert „Veszprém”! Tetszik a város fekvése, nagyon szép környéken van. Szép város, tényleg (mondjuk a húszemeletes nem illik bele a képbe). Igaz, nem tudnék elvonatkoztatni attól, hogy egyetemi város. Fõleg ezért szeretem – a sok fiatal miatt. A korosztályomnak szóló programokból sincs hiány.

– Jó hogy ilyen pozitívan látod! Tehát elégedett vagy a kulturális programajánlattal?

– Igen, sokrétû a programajánlat – kiállítástól kezdve, Stand Up-on át, filmklubig, partiig. Bármihez is van kedvem a héten, azt általában megtalálom.

– Szóval jó itt?

– Jó.

30y

- presszó-cipõk, satu, fõnix, miegymás -

– Mit keresünk? – kérdezem a telefonfénnyel pásztázó cimborát.
– Egyik barátnõm elvesztette a cipõjét.
– A cipõjét? – ismétlem megszeppenve némileg.
– Ja…
...

– Találtunk egy cipõt! – mosolyogja felém 1–2 számmal késõbb.
– És?
– Mondta a csaj, hogy az nem az övé!

Róluk írni hálás feladat! Nekem mindenképpen. Hallószervi adottságok és szakmai hozzáértés híján koncertekrõl emocionális alapon tudok írni, mesélni, beszámolni. Na, a 30Y emocionálisan a szívem mellett konkrétan. Vagy felett. Esetleg elõtt, de mindenképpen közel. Konkrétan eléggé közel. Azért nem vagyok bolondulásig elfogult rajongó. (Persze, mindamellett be kell látnom, hogy nem nagyon tudnám megmondani, mennyi koncertjükön voltam, és hogy véletlenül van egy olyan Utcai jelzõtáblák boltjában megvásárolt (...), véletlenül az együttes emblémájára emlékeztetõ, egész véletlen a nevemre dedikált, kis Respect-szoborral díszelgõ, dohányzóasztalnak használt tábla a szobám közepén.)

Nem tudnám megsaccolni, hogy a Presszóban hányszor voltam (százas egység fele kerekítve sem), így hát viszonyítási alap az van. Meggyõzõdésem, hogy több ember nem lehetett volna a 30Y koncertjén. A Dj-pultban is táncoltak, az egy szinttel feljebb lévõ régi vetítõablakban is álltak – innen hát a „satu érzés”. A legzúzosabb daloknál otthagytam az ötödik sorban táncoló társaságot, hogy még elõrébb küszködjem magamat. Büszkén mondom: néha az elsõ sorig is eljutottam (vagy hát kevésbé büszkén: odáig is ellöktek néha). Persze a színpadot támasztó hátraforduló tini legszívesebben földbe döngölt volna szúrós tekintetével…, én magyaráztam volna neki, hogy „én nem”, és hogy a „nagyfiú mögöttem”, és „különben is valahonnan tíz sorral hátrébbról indult az”, de úgysem értené. És akkor ott – elõttem tini, mögöttem nagyfiú, jobbra-balra nem tudom, felettem Beck Zoli énekel –, akkor ott üvölteném a kedvenc soraim, és ugrálnék! Vagy legalább lépnék egyet valamerre, valamerre el az izmos kezûtõl, és távolabb a gyilkos szemûtõl… Legalább picit megmozdulhatnék! De nem, „satu” volt az, ha mondom!

Arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy az együttes tagjai is éreztek valami satu-szerû szorítást, valahol eléggé közel a szívükhöz. Veszprém imádja õket, õk is imádják Veszprémet, ilyen egyszerû.

"Van, hogy nagyon ritkán úgy érzem, hogy ti erõsebbek vagytok, mint én… Köszi!”– úgy értette Zoli, hogy hangosabbak. És talán közben a kezét is a szívére illesztette. Aztán az elsõ ráadásdal (Respect) szövegét ki sem jött énekelni, csak fülelt, hogy milyen hangosak…

Nekem mindig ezek a pillanatok maradnak meg. Jó, hogy ennyire szeretik a közönséget, hogy még mindig ugyanúgy tudnak örülni „nekünk”. Ahogy az is jó, hogy mindig úgy lépnek színpadra, hogy az akkor és ott a világ legjobb koncertje lesz. És valahogy abban a két órában, az mindig az is. Õk ilyenek. Talán embereknek még jobban kedvelem õket, mint zenészeknek.

Nemrég írtam arról, hogy miért fontos a kézfogás színpad alatt és felett. Náluk nem is tudnék errõl, mert nincs is olyan, hogy „alatt és felett”. Vagy ahogy Endi (szólógitár) válaszolt korábban arra a kérdésre, hogy miért pont „Semmi szédítõ magasság” lett az új album címe: „Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentrõl lefele nézni éppolyan érzés, mint lentrõl felfele nézni, és valahogy az mûködteti az egész világot, hogy igazából nem az áll a reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy fõnixmadaras kép, ami idõközben valahogy kirepült belõle. Pedig sokat mesélt arról, hogy mit jelent nekünk estérõl estére zenélni.”

Ezért nem tudom felidézni, hogy mennyi koncertjükön voltam, ezért szeretem õket ennyire. Ezért érzem úgy a koncertjeiken, hogy ott minden együtt van. Hogy ott együtt lép, együtt hunyja le a szemét, együtt dobban, együtt él...

Akkor, ott, az Expresszóban egy színpadon egy cipõben, egy satuban egy szívvel – az a világ legjobb koncertje volt.

fotó: straubbazsi@gmail.com

Charlie Wilson háborúja

- komplex, ahogy kell -

Az összetett hidegháború és három összetett történelmi figura mögé álló öt elismerten – Oscar-, Emmy-, Tony-, Golden Globe, Satöbbi Díjas – összetett filmes személyiség meglehetõsen sokrétû politikai szatírája. Bizakodhatunk: ennek csak nem lehet rossz vége! Kattintson.

Az elsõ a sorban Aaron - „a bürokrácia mesemondója” – Sorkin. Leginkább az õ szellemes tollának köszönheti a film a feszes tempót, a tökéletes korrajzot, a pergõ, zsiványul csattanó dialógusokat, a fanyar humort, a kivételesen zseniális jeleneteket, azt, hogy a csontszáraz politika élvezhetõvé válik az attól idegenkedõ, tisztes távolságot tartó nézõknek is. Nevéhez tartoznak még: Az elnök emberei sikersorozat, az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi katonadrámája és a Szerelem a Fehér Házban is.

Második Mike – „nem félünk a farkastól” – Nichols. A komikusként kezdõ, színdarab és filmrendezõ már az összes létezõ filmes díjat bezsebelte, illetve polcára helyezte – szépen egymás mellé. Már az elsõ filmrendezése, a Nem félünk a farkastól Oscar-jelölt volt. Továbbá, teljesség nélkül: A 22-es csapdája, Testi kapcsolatok, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb, A nemzet színe-java stb. (Személyes zárójelben mondom: a Közelebb romantikusban a legnagyobb – már ha romantikus egyáltalán.)

Párban folytatva: Charlie – „sok dögös, formás mellû titkárnõm volt, Angyaloknak hívtam õket” – Wilson és Tom – „szeretem a csokis bon-bont – Hanks. Tom meglepõ módon élvezettel lubickol a hedonista, piás, alkalmi kábítószer-élvezõ, szexista, professzionális lobbista képviselõ Charlie szerepében. Charlie a nyolcvanas évek elején figyelt fel az Afganisztán szovjet megszállása folytán kialakult helyzetre, miszerint ha a felkelõket támogatnák, le tudnák rázni a kommunista rabigát. Menten neki is látott a lobbizásnak, azoknak és ott, ahol kellett. De hiába a tehetsége, magában nem jutott volna sokra.

A hölgy duó Joanne – „Amerika hatodik leggazdagabb nõje” – Herring és Julia – „micsoda nõ” – Roberts. Joanne Herrings elkötelezetten vallásos, jobb oldali közszereplõ, és pont eléggé antikommunista ahhoz, hogy érdekelje az ügy – mellesleg Charlie alkalmi szeretõje is. Roberts rutinosan hozza a figurát.

Végül Gust – „maga vagyok a ’80-as évek” – Avrakotos és Philip – „nem igaz” – Seymour – „én vagyok maga a ’80-as évek” – Hoffman. Gust balhés görög-amerikai CIA ügynökként cinikusan bírálja Amerika nem létezõ afganisztáni külpolitikáját. Sok hasznos kapcsolattal és összeköttetéssel õ az, aki teljessé teszi a szokatlan csapatot. Philip Seymour Hoffmann konkrétan brillírozik! Remekül áll neki az öltönyös, szemüveges, pocakos ügynök szerep. Közös jeleneteik Tom Hanks-szel magukkal ragadók.

Igen, egyébként igaz történet is. Valahol ez csapja leginkább arcul a nézõt, hogy a politika nem egy misztikus, elvont valami, hanem igazi emberek, kulcs- és kevésbé kulcsszemélyiségek masszaszerû intézménye. És mégiscsak képes lehet hógolyó lavinát elindítani. Képes lehet három ember arra, hogy Amerika kezdetben ötmillió dolláros titkos katonai támogatását egy milliárdosra növelje, ezzel eldöntve a hidegháborút és felszabadítva Afganisztánt a Vörös Hadsereg kilenc évig tartó elnyomása alól. Ahogy mások aztán képesek lehetnek „elcseszni a végjátékot” – Charlie Wilson mondta így.

Gust Avrakotos pezsgõbontás közben emleget egy Zen mestert, aki történeteiben minden dolog, esemény viszonylagosságára világított rá. Bármi is történt, õ csak azt mondta: „Majd meglátjuk!”. Akkor ünnepeltek, aztán valahogy csak jöttek az iszlám szélsõségesek Oszama bin Ladennel az élcsoportban, ahogy szeptember 11. is dátum lett a világtörténelemben.

És hogy hol cseszték el? (Mert elcseszték, és azért ezt vászonra vinni nem olyan volt Amerikától, mint amikor a – legendásan rossz – Pókember háromban a „szuperhõs” beugrik a teljes képernyõs zászló elé.)

Hát, szerintem nézze meg a filmet, aztán „majd meglátjuk”.