Sarokba szorítva

- Táncfesztivál zárónap, összefoglaló -

Picit úgy érzem magam, mintha medvecsapdák között kezdenék szökdécselésbe. Ladányi Andreát lehordani? Szervezést kritizálni? Hiányosságokat sorolni? Mondhatom én, hogy a jó szándék vezet, a jövõbe vetett hit, de aki támadni akar, az most talál felületet. Az most könnyedén. Mert ki vagyok én, hogy arról beszéljek, hogy hogyan is kéne ezt? Hogy Ladányi elõadást föld alá?

Így szorítom sarokba magamat. (Szerencsére ez egy olyan hely, ahol ha ezt teszem, akkor sem fog vissza senki.)

A szombati zárónapot a Duna Táncmûhely Fosszílliák címû darabjával kezdtem. Kellemetlenül kevesen ültünk a VMK színháztermében. Nem értettem – talán elfáradt a közönség? Vagy úgy gondolták, hogy az elõzõ napot nehéz lenne felülmúlni? (Amivel egyébként abszolút egyetértek.) Az okos hozzáértõk – vittem õket ezúttal is – véleménye szerint olyan összedobott, „mindenbõl egy kicsi” elõadás volt. Valóban, volt benne olasz, francia, latin zene, mindenféle tánc, fényjáték, videó kamera, pillanatképek vásznon; emellett négy korban láthatóan elkülönülõ nõi, és egy temperamentumos férfi táncos. A négy nõ sajátos stílusa, és sajátos nõiessége személyes olvasatomban egyetlen asszony életének pillanatképeiként jelentek meg – a férfival, aki végigtáncoltatja õt fiatalságától öreg éveiig. Kellemesen unatkoztam.

A jegyszedõknél egy ismerõsöm próbálkozott azzal, hogy õ színháztöris hallgató, és ha esetleg lesz szabad hely, esetleg akkor õ… satöbbi. Én biztos voltam benne, hogy teltház lesz, elvégre Ladányi, záró elõadás, díjkiosztó, finálé… satöbbi. Ehhez képest a Sédben – ismerõssel együtt – is legfeljebb „félház” volt. A zsûrinek és szervezõknek fenntartott foglalt jelzéssel címkézett székek is üresen maradtak.

A héten többször is beszélgettem barátaimmal arról, hogy a közönség (közönség alatt egy kalap alá véve mindenkit) mennyire hajlamos tökéletességet feltételezni a színdarabokban (vagy bármilyen más alkotásban). Így például, ha nem ért egy elõadást, akkor elõször inkább arra gondol, hogy õ közelített rosszul, õ nem figyelt, õ a kevés hozzá. Pedig.

Hát tessék: az L. A. Dance Company estjének elsõ felébõl, vagyis az Aino és a szívekbõl egyetlen mozzanatot sem értettem. Hétfõn olvashattak itt róla egy „pokolbéli asszociációt” kollegámtól (amibõl egyébként kimaradt a szubjektív véleménye). Kétségtelenül érdekesebb és távolabbra mutató megközelítés az övé, mint amire én jutottam. Én – mivel ha már méltán elismert Ladányi – nem akartam befolyásoltatni magamat, nem olvastam el, hogy mit említ róla a prospektus. Utólag persze megnéztem. Rövid, idézhetem: „Az elõadás viszonyok nyitottságát mutatja be a mai társadalom erkölcsi rendszerében. A férfi-nõ, mint erkölcsi modell, a nemi másság viszonya, kapcsolatainak titkos üzeneteit adja át tánc formában.” Kövezzetek meg, nem értem! Hogy ez az arcot eltakaró fekete boszorkányparókából vagy az alsógatyák tapicskolásából derült-e ki – nem tudom. Mindegy.

A második rész címe egyszerûen csak BL (Borlai Gergõ dobos és a mûvésznõ vezetéknevére utaló betûk). Itt már értettem, hogy kapcsolat, hogy táncos és zenész, ütõ- és lábpergés; viszont teljesen öncélúnak, a közönséget végletekig kihasználónak éreztem (Balra tõlem három idõsebb barátnõ konkrétan agonizált. Sóhajtoztak, fújtattak, keresték a kiutat, de felállni azért mégsem akartak.). Itt-ott mintha már szándékosan untatott volna, egyébként táncolni is elég ritkán volt hangulata Ladányinak – talán belefáradt mostanra. Már így laikusan, de – a teljesség kedvéért – például egy a témában sokkal kompetensebb kritika szerint ez nem egészen így van. Ebben afféle jelzõket olvashatunk, mint „erotikus ritmusdiktátornõ”, „muzikális domina”, illetve a színpadon egyenesen „kannibalizmus” jelenik meg. De ezek csak kiragadott szavak, kontrasztállítás végett. Egyébként nagyon szép, kerek kritika – olyan tökéletességet feltételez, hogy szinte már én is elhiszem, hogy valami nagyszerû történt akkor és ott, csak én voltam mondjuk éppen rossz hangulatomban.

Utána olyasmiket hallottam, hogy „hát igen, de izgalmas kísérlet”, „újító”, „szabad asszociációknak ad utat”, stb. Hát persze, de ha mondjuk, én kísérleteznék ilyennel, akkor senki sem nézné végig. És legalább ennyire szabadon tudok asszociálni egy reggeli fogmosáson is. Szerintem ez mind csak a nevének szólt. De valószínûleg én vettem rossz irányt, majd egy életre megjegyzem: Ladányiról jót vagy semmit.

A duó meghajlása és a taps után az ajtóban megjelent meglepetésképpen a zsûri, a szervezõk, a fotósok, és egy-két elõadó is. A színpad lábánál, a nézõk elõtt, valahogy ott, sarokba szorulva készültek megtartani az ünnepélyesnek beharangozott díjkiosztót. Két rövid zárógondolat után (amiben egyébként most is jelentõs helyet kaptak a Petõfi-konfliktusra utaló célozgatások) összesen nyolc díjat osztottak ki. A fotósok díját a Frenák Pál Társulat tehetséges szólistája, Várnagy Kristóf kapta. A fotósok közül idén Gáspár Gábor részesült elismerésben. A közönség elsöprõ többséggel a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára szavazott. A legjobb koreográfiáért járó díjat a Karaván címû elõadás mögött álló Hámor József vehette át. Különdíjjal Lõrinszky Attila és Farkas Zoltán Batyu közös szereplését tüntették ki. A két fõdíj: Bozsik Yvette – Lélektánc és Szabó Réka Társulat – Buddha szomorú. Jancsó Miklós zsûrielnök különdíja a sokadszorra elismert Ladányi Andreáé.

Az esemény ünnepélyességét rontotta a „színpadtalanságon” túl, hogy a díjak egy érezhetõen „mindenki kapjon valamit” szisztémán mozogtak. Továbbá, hogy az érdekeltek elõre tudták az eredményt, mert csak azok jöttek el, akik kaptak valamit, illetve olyan is volt, aki elõre megbeszélte, hogy ki veszi át helyette (ez persze nyilván sokaknak hálás idõspórolást jelentett). A zsûri távolléte az utolsó elõadásról is furán adta ki magát – mert honnan sejthetné a nézõ, hogy õk esetleg már a fotóspróbán végignézték?

A nap befejezése az alig órás fogadás, amin amúgy is éppen csak volt valaki, ráadásul három egyetemista jóbarát távozott utoljára. Viszont kétségtelen haszna, hogy hármójuknak sikerült felvenni a – többek között médiáért és ifjúsági kapcsolatokért felelõs szervezõ hölggyel – kontaktot az eredményes jövõbeni együttmûködés reményében. Mert ha már ennyi színház és magyar szak van az egyetemen, akkor miért ne lehetne diákzsûri vagy egyetemi különszám a kritikusoknak készülõk cikkeivel? Vagy a képzõmûvész fiatalok miért ne dekorálhatnák a helyszíneket? Például.

Bár az én álmom az, hogy a Tánc Fesztiváljából igazi fesztivál lesz! Múlt héten nem volt fesztivál. Csak nagyszerû vendégelõadások sorozata, egy mellesleg versenyhelyzetben. Nem voltak szakmai fórumok, közönségtalálkozók, még egy kocsma sem, ahova összegyûlhettünk volna megbeszélni a látottakat, a nagy élményeket. Nem voltak kísérõrendezvények (a nagyon is jó fotóskiállítást leszámítva).

De miért ne lehetne ez igazi fesztivál? Ha feltételezzük, hogy közel annyi ember táncol, és közel annyi embert érdekel a tánc, mint a zene, a zenélés, akkor miért ne lehetne ez akár egy Utcazene? Vagy legalább közel egy Utcazene. Miért ne lehetne amatõr vonalat indítani a sokféle utcatáncból? A Co.ffein Projects falakon kívül talált színpadot, élénk színt hozva ezzel az öt napba (Sajnáltam, hogy nem kaptak díjat.). Vagy tovább bõvíteni, és esetleg belevenni zsonglõröket? Annyi cirkusztársulat van csak Veszprém megyében! És azoknak a fiataloknak tényleg csak szólni kellene…

Hát ezt talán nem jövõre, de mondjuk egyszer! Hm? Nem lehetne ez egy igazi fesztivál? Nem lehetne országos? Nem lehetne olyan híre, hogy mindenhonnan jöjjenek, mert ez Magyarországon a tánc hete? Nem lehetne az, hogy ne minden megszólalásban azon kelljen zsörtölõdni, hogy a Petõfi vezérkara nem tartotta ezt elég színvonalasnak, hogy ott legyen, hanem hogy õk könyörögjenek, hogy belépjen oda egyáltalán?

Mennono

- Frenák Pál koreográfiája Várnagy Kristóf elõadásában -

Jó újságíró nem késik. Ott van korábban. Beül, rákészül, satöbbi. Nem? De. Be kell fogadnia, átszûrnie magán, aztán kieresztenie – megosztania. Csúnya dolog (akkor is, ha a mai cikket reggelig írtam), hogy öt perc késéssel érkeztünk a Tûztorony udvarába…

Ideértünk. Izgalmas helyszín. Az ismerõsök a várfalon ülnek, jó lenne odamenni, de nem akarunk zavarni, inkább közel a fûre. Kuporodjunk a fûre, jó lesz onnan nézni. Ezt a várfalas, füves hangulatot, majd tuti beleírom! Egyébként ezen a fesztiválón furán pontosan lép fel mindenki! Ez a srác is elkezdte ötkor – pedig bíztam benne, hogy nem fogja. Kék úszósapka, úszószemüveg, fürdõgatya. Érdekes… Hm, szeretnék ilyen pocakot! Vagyis hát hasat, pocak helyett! De tényleg, nem kicsit van kidolgozva a srác teste. A mozdulatai is szépek. Biztos jó lesz ez.

Ez alapvetõen egy benti darab, de izgalmas, hogy a napsütés adja a fényeket. A beöltözés folyamata is elég látványos. Magára csatolja azt a kék izét. Most magára csavarja. Hm, olyan, mintha vízbe csobbant volna. Ez lehetne a címe! Csobbanás, vagy ilyesmi. Biztos jó lesz ez. Nézzük.

Nézzük mi lesz. Hm, most kilép az összecsavart anyagból, leveszi a sapkáját és meghajol. Hm, most ugye nincs vége? Tíz perces volt? Még a fényképezõm sem vettem elõ. Mindegy, majd Magyar Orsolya barátnõmtõl kérek képeket – fotózott, láttam.

De hogy…, hogy lesz ebbõl cikk?!

(Frenákról kellett volna írnom, és például nem a Szegedi Kortársról. Arról más ír. Pedig abban elképesztõen sok minden volt. Néha nem is értettem, hogyan fér ennyi… Mondom: ha tánc kell, ha ízig-vérig tánc, akkor ezt keressétek (mondjuk A Zöld Szalon címû darabot). Nem mellesleg olyan fináléja volt, hogy konkrétan beletiporta a fejem a betonba. Konkrétan életem fináléja. Nagyzolás nélkül. – Itt írok a legnagyobb közönségnek, ezért nem bírtam ki, hogy ezt ne jegyezzem meg egy zárójelben. De ha lesz nagyobb, akkor majd nekik is elmesélem.)

A Hold ideje

- a Tranzdanz Magenta címû elõadása a Tánc Fesztiválján -

Négy nagy öreg tisztelettel, alázattal – verítékes tisztelettel és alázattal – illesztett olyan mozaikdarabkát a Táncfesztivál képébe, ami nélkül nem lehetett volna teljes, kerek egész. És nagy szívvel is… – hatalmas nagy szívvel kerekítettek.

Bozsik Yvette lélektánca mintha nem mindig találta volna a VMK színpadát az esti elõadáson. Mintha néha leborult volna róla; néha kicsúszott a kezei közül az, amit nagy nehezen megmarkolt. Ehhez képest a Dubniczay-ház apró kiállítótermében könnyedén, rutinos pontossággal emeltek minket sziklaszilárd, megrendíthetetlen deszkákra.


Mivel két (szándékosan) elkülönülõ részbõl állt az elõadás, ezért én is így kezelem õket.

Patyolatfehér fellépõ cipõ, fehér gatya, õszes haj – és egy hatalmas nagybõgõ a fekete ingujjakból kilógó kezekben. Egy aggodalmas sóhaj, fújtatás, mikor végignéz rajtunk. Mi közel ültünk a földre tett kispárnákon, mások székeken. Azt hiszem, egy pillanatra megijedt, de a következõben már belékapaszkodott társába, és játszani kezdett rajta. Bár a „társába” nem teljesen pontos. Amúgy a „belékapaszkodott” sem. Hovatovább a „játszani” sem! – Ugyanis (lehunyt szemeik mögött) táncolni kezdtek. Úgy szorította mellkasához, mint a legjobb cimborát, úgy ölelte, mint élete legvadabb szeretõjét, úgy állt ott, mint a bajtárs mellett, akire bármikor rábízná épségét. Hirtelen tökéletes biztonságban érezte magát, és észrevehetõen megindult valami boldogságféle a testében. Csurgott a kezeitõl egész a mellkasa belsejéig. Mert újra táncra perdülhettek – a Nagybõgõ és õ.

Éjfekete cipõ, fekete gatya, és egy egészen különös hangszer a fehérbe burkolt kezek szorításában. Társultak. Társultak táncban, barátságban, bajtársias harcban és örömben is.

Farkas Zoltán Batyu és Lõrinszky Attila nem csak színekben egészítették ki egymást. Izgalmas volt látni a táncot. Aztán Batyu (fehér ing) a hangszere (Wiki megsúgja) nélkül is táncolt – Palóc táncot.

De már egyébként is túl sokat írok, úgyis az a lényeg, hogy õk ott mindannyian boldogok voltak, és mi is mindannyian azok voltunk.


Az est második fele nem volt ilyen egyszerûen befogadható, ilyen egyszerûen elementárisan ható. Dresch Mihály fúvóshangszereket szólaltatott, míg Kovács Gerzson Péter… táncolt – azt hiszem, legalábbis. Tény, hogy hatalmas színpadi jelenléte van, de nehezen tudtam elvonatkoztatni attól, hogy egy nagyon ijesztõ, nagyon bajuszos, nagyon zselés hajú bácsi rettentõ ijesztõ arcokat vág, és közben még elképesztõ nyakatekert mozdulatokat is csinál. Az okosok (vittem õket elõrelátóan) azt mondták, hogy ez egy ilyen izolációs technika, aminek lényege, hogy a mozdulat elindul valahol, egy gyújtópontban, és akadály nélkül végigszalad az egész testen. Ez érdekes is, de valahol nekem ott veszett el, hogy ritkán éreztem a kapcsolatot zene és mozdulat között, hiába állt egymás mellett a két mûvész. És az sem volt mindig eldönthetõ, hogy nagyon komoly akar-e lenni, vagy már inkább humoros.

Ettõl (tõlem) függetlenül a levezetõ sörözés (cikkírás elõtti kávézás) közben kiderült, hogy aki mégis befogadta, annak nagyon markánsan hatott.

Ezt kelõ nappal együtt írtam, és közben azon gondolkodtam, hogy mi lenne az az érzékletes kép, ami zárhatja a nyitógondolatot, ami méltón kerekíthet. És pont ebben láttam meg, hogy a Hold sápadt arca eltûnt, és jön helyére a tûzön követelõ Nap. Jön, és színpadot követel. És mindent akar. De az a méltóság, az a nyugalom nem az övé. Az a Holdvilágos éjszakáé.

Nem magyarázom.

Cloverfield

- szokatlan kitérõvel -

Egy kedves barátom írt errõl (nem itt, máshol) egy ajánlót még február közepén. Mégis csak nagyjából két hete botlottam elõször bele – Hemó mozimûsor, ugye. Ja, a barátom, aki írt róla, eléggé nyomatékosan zárt, így: „Nem melegen ajánlott. Kötelezõ.”

Nem akarok a filmrõl sokat – mert tényleg simán kötelezõ. Sõt, nem csak hogy nem akarok róla sokat, de máris eltérek tõle, mert éppen most érzem megfelelõnek az alkalmat, hogy hangot (vagy hát felületet) adhassak kételyeimnek, értetlenkedésemnek. Miért van az, hogy a Hemóba nem jönnek az emberek? Most komolyan! Mert a pláza? Mert az annyival jobb?!

Elmesélem az utolsó élményeimet a két mozihoz kötõdõen (innen jön a párhuzam). A Plázában láttam a 10.000 B.C. címû fantasztikumot. A film annyira legalja, hogy lehordani sem volt kedvem. Egy-két szép kép, semmi több. Mármint, ezen a dicsérhetõ oldalon ez az egyetlen mondat. A másikon, a kritikus, a negatívumokat soroló, a hibákra fókuszáló oldalon cinizmustól pöffeszkedõ végeláthatatlan sorok vagy oldalak (is lennének, ha hajlandó lennék megírni) – hatalmas melléfogások minden elképzelhetõ filmes szinten. Ehhez képest 130 milliárd dollár volt belegyömöszölve, és mindezek mellett természetesen kasszasiker, sokszorosát visszahozta. Hollywood.

A Cloverfield mindössze 30 millió dollárból készült el. Pedig ez igazi szörnyfilm! Godzilla és King-Kong tappancs nyomait követve jár-kel egy hatalmas szörny a felhõkarcolók között, és rohadtul romba dönt mindent! Újabb monumentális, katasztrófa, fantasztikus, sci-fi, akciófilm… is lehetne, de nem az. A rendezõ – a sikeres The Blair Witch Projecthez hasonlóan – „talál” egy kazettát, és ezt mutatja meg nekünk. A kazetta anyaga egy digitális kamerával lett felvéve egy búcsúztató-házibuli kapcsán. Csak közben megremeg a föld, lángba borul a város, és hovatovább, leszakad a Szabadság-szobor feje is.

És ez – a kézi-kamerázás – egy pillanatig sem válik erõltetetté. Inkább odaszögez, és nem is nagyon ereszt el. Annyira közel hozza, annyira életszerûvé teszi, hogy nem is filmet nézel, nem is vagy (lehetsz) benne biztos, hogy egy biztonságos székben ülsz, mozdulni sem nagyon mersz…, akarsz, akarnál. És nem csak ettõl lesz hihetetlenül közeli. Mert nem annyira az a lényeges, hogy valami eltüntet egy várost – hanem hogy én ezt hogyan úszom meg élve?! Nem a Szabadság-szobor dongó kobakja érdekel, hanem hogy miért pont az én utcámra zuhant? Nem az számít, hogy kettészakad egy híd, rajta sok száz emberrel, hanem hogy a bátyám is rajta volt. Nem az foglalkoztat a metróaluljáróban, hogy fölöttem tankok lánctalpaznak, hanem hogy mit tudok mondani a legjobb haveromnak, miután elvesztette a tesóját! – A film biztos pontossággal boncol emberi érzelmeket – miközben folyton remeg a kamera, és valami hatalmas izé, tudja fene, mit csinál – hogy az valami egészen elképesztõ! Hollywood – máshogy.

Elõbbi esetében közel teltház, utóbbiban rajtunk kívül 4–5 nézõ (négy vagy öt, mindegy, hogy számmal mérhetõ – hogy „egykezemen”: az a baj!). Ráadásul a Balaton Pláza - Cinema City kínálata konkrétan tragikus (lásd: Cloverfield), hosszú hetekig képesek ugyanazt a négy, néha öt („egykezemen”!), többnyire messzirõl elkerülendõ filmet játszani. A Hemóba csak (?) hetente pár alkalommal lehet beülni, de jó idõpontokban, és széles kínálat (lásd: Cloverfield) közül választva, nem mellesleg fele annyiért. Persze tény, hogy sokkal kényelmetlenebbek a székek, de talán nem lennének ennyire kényelmetlenek, ahogyan bezárni sem kellene belátható idõn belül, ha nem tudnám egykezemen megszámolni, hogy hány ember ül le körülöttem a teremben.

Menjenek a Hemóba, mozizzanak olcsón, szeressék a filmeket! Nem melegen ajánlott.