A közoktatás és a magyar tudomány jövője

- esti egyetem, Csapó Benő professzor elõadása -

Arról, hogy mit gondol egy bölcsész, egy gondolkodó, egy kutató ember a magyar oktatás fejleszthetõségérõl, annak célkitûzéseirõl, feladatairól, lehetõségeirõl és megoldásairól. Érdekes ez, fõleg miután a közgazdászok véleményét leszavaztuk, nem is olyan régen. Kattintson.

Az esti egyetemek este tízkor kezdõdnek. Az elején kiderült, hogy az elõadó négy órás mûsorra készült, de „sajnos” csak éjfélig maradhattunk, így a felére kellett szûkítenie mondandóját. Igaz, én annak is örülnék, ha legalább azt a két órát lenne lehetõségem itt visszaadni. De nincsen - világos –, ezért csak tételszerûen, a legfontosabbakat. Az egyszerûség kedvéért elõször általában az országokról, arról hogy általában egy államnak mit kell tennie ahhoz – többnyire változtatnia – oktatásában, oktatáspolitikájában, hogy egy tudásalapú társadalmat kialakíthasson.

A tudásalapú társadalom „azért jó”, mert relatíve sikeressé teszi az adott országot, ráadásul a mûveltség maradandóbb, mint bármilyen másik erõforrás. A már megszerzett tudás sosem veszik el (ezért fejlõdtek gyorsabban az országok – még Magyarország is – a világháborúk lezajlása után, mint azt jósolták). Mûködõ stratégia a tudás megszerzése: a fiatal diákok elutaznak fejlettebb országokba tanulni, magukba gyûjteni az ismereteket, hogy aztán hazatérve alkalmazhassák, esetleg tovább is fejleszthessék azokat. Remek példa erre Dél-Korea története: õk e szisztéma segítségével egyetlen generáció alatt formálták országukat tudásalapú társadalommá, ugrottak hatalmasat technikai téren, kerültek elsõk közé mikro-technikában (pl.: Samsung).

Természetesen ennél is elõrébbvaló a lokális oktatás helyes mûködése. Fontos például, hogy mindenki egyformán, egyenlõ eséllyel juthasson hozzá a tudáshoz – pl. az iskolák nem szelektálnak társadalmi helyzet vagy képességek alapján, vagyis nincsenek felvételik, hanem egyéb, esetleg regionális alapon kerülnek be a gyerekek az iskolákba. Úgy gondolom, nem kell magyaráznom, miért rossz, ha egy osztályban csak problémás gyerekeket tanítanak.

Továbbá lényeges még, hogy tudásunk milyensége megfelelõ elosztású legyen. Alapvetõen három kategóriai állítható fel: diszciplináris, pszichológiai, kulturális. A diszciplináris a konkrét szakértelem, egyfajta tartalmi tudás. A pszichológiai már a hogyanokról szól, arról, hogy a tartalmi tudást, miként lehet, miként érdemes elsajátítani. A kulturális bázis a hasznos, a mindennapi életben használható információkat öleli fel. Nyilván az az eredményes, ha egyikben sem maradunk el.

Végül elengedhetetlen, hogy ne csak az oktatással foglalkozzunk, hanem az oktatás kutatásával is – globális és egyéni szinten egyaránt. Egy idevágó idézet: „Nem elég, ha halat adsz az éhezõnek. Adj a kezébe hálót, és tanítsd meg halászni.” Tehát az a mûködõ modell, ha a tanárok nem csak tanítanak, hanem folyamatosan karbantartják, továbbfejlesztik tudásukat.

Ennyi szempont – azt hiszem – most bõven elég, ideje hogy közelebb menjünk, nézzük meg, Magyarországon mi is a helyzet? Elõször is, az eddigi rendet követve: tõlünk elmennek a diákok tanulni – nincs ezzel gond -, csakhogy visszajönni már egyáltalán nem szokásuk! Tény, hogy több magyar professzor él külföldön, mint itthon.

A következõ pont az iskolai szelekció. Jó hír, hogy egy 2003-as kutatás szerint egyedül Törökország elõz meg ebben minket. Vagyis nem szelektálunk mindenkinél jobban…

Tudásunk milyensége kapcsán elmondható, hogy a XX. században a magyar iskola a diszciplináris oldalra összpontosít. Ebben kiválóak voltunk a nyolcvanas évekig nemzetközi szintéren is, de most már csak a középmezõnybe tartozunk, éppen azért, mert más országok nagyobb léptékkel haladnak az oktatás fejlesztésében. Ez az eltolódás problémát okoz, mert nem foglalkozunk azzal, hogy tartalmi tudásunkat mennyire vagyunk képesek a gyakorlatban alkalmazni. (Egy próba szerint, ahol az volt a feladat, hogy mennyi fûmag kell egy nagyjából háromszög alakú föld bevetéséhez, még az amerikaiak is jobban teljesítettek nálunk kint a kertben, hiába tudjuk mi sokkal jobban kiszámolni a háromszögek területét papíron.) Másrészrõl azzal sem törõdünk igazán, hogy tudásunk megmarad-e, vagy egyszerûen csak elfelejtjük? Ez utóbbi már a pszichológia dimenziója lenne – ha lenne. Mi többnyire mindent csak elfelejtünk. Például elhangzott egy kérdés, hogy hányan használták a másodfokú egyenlet megoldó-képletét érettségi óta? A teremben ketten jelentkeztek, de õk is a kistestvér korrepetálása miatt. Az angol azt mondja: „Use it or loose it!”

Talán ennyibõl is egyértelmû, hogy törõdnünk kellene az oktatás kutatásával. Ám nem törõdünk, hiába bizonyítják a felmérések az összefüggést az oktatáskutatás és az oktatás fejlõdése között. Érdekes adat például, hogy a meglévõ 28 000 orvosunkhoz képest egészségügy-kutatásra 18 milliárdot költöttünk 2005-ben, míg a 125 000 tanárunkhoz viszonyítva oktatáskutatásra csak alig több mint 2 milliárdot.

Mielõtt bárki belekezdene, hogy: „ez mind nagyszerû, de nekünk erre nincs pénzünk!” – a válasz: nem igaz! Finnország elképesztõ gyorsasággal halad elõre, fejlõdik, hagy maga mögött minden országot az összes táblázaton; mégsem költ az átlagosnál többet az iskolák fejlesztésére. Azt mondják: csak az okosak tudják jól elkölteni a pénzt. (Érdemes a szélsõséges pozícióban lévõ dúsgazdag olajországok felé fordulni ennek megvilágítására: ha ott megakad a kutak mûködése, akkor a gazdasági tendencia is azonnal a visszájára fordul, mert nincsen tudásalap, ami szinten tarthatna.)

Hogy valami jót is mondjunk magunkról: arányaiban jobban teljesítünk, mint amennyit költünk iskoláztatásra, illetve kutatásokra. Lenne mire alapozni, na! Amerika sokkal-sokkal többet áldoz, összességében mégis elõrébb állunk. Bár vannak lényeges szintek, ahol már nem; például az úgymond elit értelmiség nálunk szûkebb. Ez azért van, mert a mi elit – vagy magukat annak tartó – iskoláink attól kimagaslóak, hogy ügyesen válogatják a diákjaikat, és nem attól, hogy ott jól tanítanak. A távoli kontinensen már nincs ilyenfajta szelekció, ezért az „elit iskolák” valóban elit módon oktatnak.

Nem a pénz a gond, az a legnagyobb probléma, hogy nem látjuk be a változtatások szükségességét. Az oktatáspolitikában tevékenykedõ figurák nem szeretik elfogadni az ilyenfajta kutatások, felmérések, elméletek állításait. Õk azt szeretik gondolni, hogy pontosan tudják, mit és hogyan kell csinálni. Szinte lehetetlen tudatosítani a tudás hiányának meglétét.

Közben az elutazó tehetségeknek nem is adunk lehetõséget, hogy itthon érvényesülhessenek, ezért logikus, hogy eszükbe sem jut visszajönni.

Közben majdnem mindenkinél jobban szelektálunk, ezzel tovább szítva a társadalmi egyenlõtlenségeket.

Közben hatszor annyi bölcsész tanári diploma kerül ki, mint amennyire szükség lenne.

Közben digitális táblákat akarunk venni tandíjakból, ahelyett hogy kutatásokra költenénk.

Közben agyatlanul szórjuk a pénzt minden másra.

Közben még egy valahova vezetõ út sincs elõttünk, amin végre elindulhatnánk. És satöbbi.

„Ha fel akarunk épülni tudatlanságunkból, meg kell vallanunk azt.” – Montaigne.

(Az esti egyetem következõ elõadása ma este 10 órától lesz a Vár u. 20., V013-as elõadótermében. Navracsics Tibor egyetemi docens tartja A politika, mint mûvészet címen. Várhatóak gyönyörû Red Bull-os lányok, illetve Csapó Benõ a múlt héten kindertojással és könyvekkel is készült motiváció végett, talán ezúttal is számíthatunk hasonló meglepetésekre.)

Zagar

- szó + basszus -

(Mikor vége volt a koncertnek az Expresszóban, kérdeztem egy jó barátomat: „Na, most errõl mégis mit írjak? Írjam meg, hogy a végére elment a basszus?”. Azt válaszolta kárörvendõn, hogy: „Ja, jó ötlet! Az már egy mondat!”. Mire én büszkén: „Ügyes gyerek vagyok ám, lesz az két mondat is!”) A végére elment a basszus. És ez nem volt jó….

Igen, ez a Zagar koncert vége volt, de talán menjünk visszább picit! Sokat latolgattam, megnézzem-e őket, mert nem igazán ismertem a formációt, csak sejtettem, hogy ügyesek, meg felkapottak, meg a nagy sláger a dögös lányokkal… Azt is mondták, hogy ez inkább teázós zene, és alig lesznek. Aztán valahogyan mégis rálelkesültem – majd legrosszabb esetben teázgatok!

Ehhez képest szerdán már azt beszélték, hogy elfogytak az elővételben megvásárolható jegyek. (Ebből is látszik, hogy szinte bármilyen együttes, bármilyen stílus elhívható az Expresszó színpadára – és ez persze nekünk kiváló „látszat”!) Nos aggódtunk, hogy aznap is lesznek páran, akik esetleg nem férnek be, ezért viszonylag hamar (már tíz előtt) odaértünk. A bejutás könnyen ment, viszont cserébe szigorúan kijelentették, hogy a koncert végéig nem lehet kimenni az ajtón (illetve ki lehet, de csak a jegy újra megvásárlásával lehet visszajutni). Később megkérdeztem a – most egyébként jó kedvükben lévő, említésre méltóan kedvesen és készségesen viselkedő – kidobó uraktól, hogy ennek mi az oka, hol ebben a logika? Ott benne a logika, hogy koncertek előtt sokan piálnak odakint, és jobb, ha bent fogyasztanak – egyrészről. Másrészről így pontosan látni, hogy mikor van teltház. Hát, érezzük ezen, hogy üzleti szempontból valóban megalapozott, de más perspektívákból – esetleg diák vagyok, és itt annyiért veszek két deci fehéret, mint az éjjelnappaliban egy üveget, avagy éhes vagyok, és itt nem adnak enni, netalántán jobb lenne a friss levegőn lenni egy picit – sokkal-sokkal kevésbé kecsegtető vagy örvendetes.

Főleg, hogy a koncert másfél órás késéssel kezdődött, így hajnali egykor lett vége. De már megint előre szaladtam! Szóval fél tizenkettő, addig mindenki azt csinálta, amit egy teletömött presszóban csinálni lehet – mi is azt csináltuk. Így eléggé tétova lábakon kerültünk a színpad elé. Aztán szó nélkül elkezdődött, szó nélkül félbeszakadt hirtelen, szó nélkül folytatódott, és végül szavak nélkül be is fejeződött. Ja, ez egy ilyen koncert volt. Jó zenét csinálnak, táncolható is, ügyesek, ráadásul Zságer Balázs iszonyatos vehemenciával dőlt egyik billentyűsortól a másikig… – de mégsem volt átütő. Azt gondolom ugyanis, hogy ez az egész kommunikáció nélkül nem megy. Ha nincs meg az interakció, a híd, a kézfogás színpad felett és alatt, akkor marad az, hogy „felett és alatt”. Ott lent pedig nincs akkora buli, mint odafent. Kimondottan nehéz dolog ez az elektronikára épülő zenéknél, nem véletlenül gyakori az általában baseballsapkában ugráló „hangulatfelelős” az ilyen bulikon.

Igen, tehát summa summarom: volt késés, aztán a felénél megdöglött a hangtechnika, ezért a fiúk morcosan lementek, aztán morcosan visszajöttek, aztán megint le, de visszatapsolás után vissza, itt hangzott el Balázstól az egyetlen mondat: „Nincs basszus, de reméljük, hajlandóak vagytok még egy számot elviselni tőlünk...” Így a „nagy sláger” következett, aztán amott egy egyszerű intéssel újra le, imitt újra taps, de már csak a bajuszos mindenes bácsi jött vissza – sajnos.

Jó volt, jobb is lehetett volna.

Bin-Jip – Lopakodó lelkek

- Kim Ki-duk művészfilmje -

Filmértékelésnél számtalan megnevezett és megnevezetlen szempontot vehetünk sorra. Amikor úgy megyek moziba, hogy majd írnom kell róla, akkor még tovább bõvül eggyel: egyáltalán mennyire megírható? Kínkeserves, verejtékcseppes órák lesznek a monitor elõtt, vagy ellenkezõleg, lényegében már ott összeáll fejben? Vagyis, hogy mennyire gondolatébresztõ? Kim Ki-duk filmje ebben a kategóriában ötcsillagos. Vagy inkább, amolyan hatcsillagos (ez az a nem létezõ hatodik).

Már az elsõ húsz percben éreztem, hogy errõl biztosan lehet írni (verejtékcseppek nélkül is). Abban a húsz percben érthetõvé vált az alapötlet: egy fiatal srác, egyetlen értékével – nagy BMW mocijával – járja a várost, és szórólapokat ragasztgat a lakások ajtajára. Este betör oda, ahol nem szedték le a reklámpapírt – tehát nincsenek otthon. Odabent körbenéz, átlapozza a családi albumokat, az ott élõk helyébe lép. Fél napig éli valakik életét. Pontosabban: otthonát. És még „jó fej” is, nem visz el semmit, viszont kitakarít, megöntözi a virágokat, megjavít valami tönkrement háztartási kütyüt. Távozáskor még lefotózza magát egy különösen tetszõ tárggyal, és ennyi, továbbáll.

Már ez, ugye? Valahol teljesen kiválni a társadalomból, kiszakadni a kapitalista vagyonszerzési hajszából, valahol pedig mégis benne maradni, sõt, valamilyen szervesebb részévé válni. Nap mint nap átgázolni életeken, belecsöppeni gazdag, szegény, így vagy úgy élõ sorsokba, aztán egyszerûen csak továbbállni. Közben biztosan eszünkbe jut, hogy lehetne (lehetett volna) így? És tudják mit? Lehetne! Magunk mögött hagyni mindent, földre ejteni béklyóinkat, igazán szabaddá válni, míg csak kedvünk tartja. És valószínûleg a rendõrök sem azt a betörõt keresnék elsõk között, aki kitakarított valahol, de még a faliórát is megjavította.

Már ez, ugye? És tényleg, bármennyit tudnék írni róla. Elmehetnék mély részletekbe, kritikusan, de akár magasztalóan is. Említhetném, miért érdekes az, hogy szavak nélkül (ez a szavak nélkül többet mondás „mániája” a rendezõnek), szótlanul alakul ki mély kapcsolat a két fõszereplõ között. Hogy ez hol vált zavaróvá, és hogy talán jobban is meg lehetett volna oldani, a mondanivaló megtartásával együtt. Vagy elmesélhetném, mit adott nekem, hogy a némaságot megtörõ egyetlen szó a „szeretlek” volt, de üresen, hazug cselként elmondva. Vagy rámutathatnék, hogy szerintem miért volt felesleges az a kevés momentum, amivel átlépte a film a racionalitás határait. De fókuszálhatnék olyan földtõl elemelt dimenziókra, gondolatokra is, amelyekig elvisz, elvihet minket a film.

Ugyanakkor ezt most nem érzem tisztemnek. A feladat a filmé. Talán mondhatjuk, hogy egy mûvészfilm feladata pontosan ez a gondolatébresztõs dolog. Ebben pedig – tudják –, hatcsillagos. Ezért ajánlom. Egyébként a premier idején a Velencei Filmfesztivál közönsége a vetítés közben és utána is szûnni nem akaró tapsban tört ki, így nem is volt meglepõ, hogy a rendezõ végül négy díjjal távozott a mustráról.

Az Expresszóban csütörtök este nem volt taps, viszont több embert is láttam, akik még ott, a babzsákban merengõn rágyújtottak egy cigarettára – amúgy Kim Ki-duk a zárómondatban és a záróképben is szükségesnek érezte nyomatékosítani, hogy ez aztán nem egy átlagos „felugrok a székbõl, és sietve hazamegyek mozi” volt. (A kép nekem különösen tetszett, az egész filmre jellemzõk voltak az ügyesen megkomponált, megfotografált mozzanatok, de ebben az utolsóban valahogy zseniálisan összegzett. Láthatatlanságot, súlytalanságot, társtalanságot egyaránt.)

„Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom.”

A nemzet aranya II.

- avagy sok idõ és pénz, arany meg nulla -

Annyi mindenre el lehet költeni ötszáz forintot! Annyi jó dologra, például egy üveg Tokaji sárgamuskotályra, vagy a város legjobb gíroszára, vagy óvszerre, vagy virágra a nõnek, vagy akármi. Persze ugyanúgy rossz dolgokra is ellehet szórni: három liter kannás borra, mekis hamburgerre, vizitdíjra (buszjeggyel) vagy a Nemzet aranya II.-re.

Valójában mekis hambi kannással öblítve elõbb…, mint A nemzet aranya kettõ. Azóta bánom azt az ötszázast, mióta a Hemo portása udvariasan és mosolyogva, de ugyanakkor kérlelhetetlen határozottsággal jól megmondta, hogy: „Ide aztán ingyen nem megy be senki! Ha internetes újság, ha nem. A kollegája? Nem-nem, nem tudok semmi ilyesmirõl.”

Valahol jogosnak is tûnik ez. Annak tükrében, hogy másodmagammal voltunk a bevétel egyötöde aznap, mindenképpen annak tûnik. Ez már maga elõrevetített valami ijesztõen baljósat. Aztán meg még szinkronos is! Ha valamit tudok utálni a moziban, akkor az a szinkron. Ötszázas, és még eredetiséget sem kaphatok. Baj. Még nagyobb, hogy tekercscseréknél elõ-elõfordult, hogy véletlenül átugrottunk pár rövid jelenetet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon tévéznék a haverokkal. (Csak kényelmetlenebbül ültem.)

Említettem már, hogy a film ehhez képest mennyire? Mennyire volt lesújtóan rémes? Nemzet aranya, mi? Aranya? Hát hadd ne kezdjek szójátékokba. (Pedig lehetne.) Egy üres héj az egész, a habzó szájú profitéhes producer kitalálta, hogy hasznos lesz a folytatás. Gyorsan lepörgette az egészet, aztán kész is. Semmi újszerû nincsen benne az elsõ részhez képest. Tényleg, ugyanaz. Sok rejtvény, ami sok másik feladványhoz vezet, sok szaladgálás, és fõleg a fõ gonosz kulcsszerepe, hogy felbukkan minden helyszínen, és próbálja megszerezni, elcsenni az éppen megtalált… akármit.

Csakhogy itt már régen elveszett a fejtörõ rébuszoknak a varázsa is. Már ha volt varázsuk egyáltalán…, de azt talán el tudjuk fogadni, hogy az elsõ részben még rá lehetett csodálkozni erre-arra, egy-két ügyes megoldásra. Az újban már nem, mert ezek picit sem okoztak fejtörést a szereplõknek, a film autós üldözési jelenetei hosszabbak, mint bármelyik talány, probléma felfejtése. Ráadásul mindegyik nevetségesen nagyszabású, sokszor logikátlan is. A „nevetséges” tényleg azt jelenti, hogy csak kuncogni tudsz közben.

Elõször talán a Buckingham-palotába surrannak, aztán egyenesen tovább az ovális irodába, onnan egy kurta lépéssel az amerikai elnök elrablása(!) következik, minekután a kongresszusi könyvtár legjobban elzárt szobájába szaladnak be minden különösebb akadály nélkül. Megkoronázva az eddigit, simán leráznak pár tucatnyi rendõrautót, egy-két helikoptert, és irány a Rusmore-hegy, aminek oldalába csak ügyes elterelés okán van befaragva Washington, Jefferson, Roosevelt és Lincoln orcája, mert egy újabb elképesztõ mechanikus kütyü, - egy „kavics” – elmozdítása szakadékot nyit a sziklafalba, és máris megtaláltuk az aranyvárost! Ott még elkápráztat pár izgalmas jelenet, és zárásként – sosem gondoltuk volna, de mégis – csók, és tûzijáték a Fehér Ház fölött.

Ezzel el is meséltem az egész filmet. Ez alapvetõen nem „jó fej” dolog, de mégis csinálom, mert valahol szeretném, hogy még véletlenül se nézze meg senki. Legalább a színészek értek volna valamit, de hát fabatkát sem. Nicolas Cage sem a régi, a humora már az elõzõ évezred alkonyán is szánalmasnak számított, csak a parókáját meg a menõ napszemcsijét hozza. Van még négyszeres Oscar-jelölt Ed Harris is (a fõgonosz), illetve Oscar-jelölt Helen Mirren (az anyuka), de semmi. A régi karaktereknek is csak azért van valamicske jellemképük, mert láttuk az elsõ részt, az újaknak meg annyi sem. Csak jöttek, gyorsan bekasszírozták a lét, aztán irány Dubaj forgó felhõkarcolója, mondjuk.

Szóval ne! Ha kincsvadász rajongó vagy, akkor se. Ha a kölköd kincsvadász rajongó, akkor talán, de csak ha már halálra unta otthon az Indiana Jones dvd-ket. Komolyan, 122 perc! Ha még csak pénzkidobás lett volna…...