(Mikor vége volt a koncertnek az Expresszóban, kérdeztem egy jó barátomat: „Na, most errõl mégis mit írjak? Írjam meg, hogy a végére elment a basszus?”. Azt válaszolta kárörvendõn, hogy: „Ja, jó ötlet! Az már egy mondat!”. Mire én büszkén: „Ügyes gyerek vagyok ám, lesz az két mondat is!”) A végére elment a basszus. És ez nem volt jó….
Igen, ez a Zagar koncert vége volt, de talán menjünk visszább picit! Sokat latolgattam, megnézzem-e őket, mert nem igazán ismertem a formációt, csak sejtettem, hogy ügyesek, meg felkapottak, meg a nagy sláger a dögös lányokkal… Azt is mondták, hogy ez inkább teázós zene, és alig lesznek. Aztán valahogyan mégis rálelkesültem – majd legrosszabb esetben teázgatok!
Ehhez képest szerdán már azt beszélték, hogy elfogytak az elővételben megvásárolható jegyek. (Ebből is látszik, hogy szinte bármilyen együttes, bármilyen stílus elhívható az Expresszó színpadára – és ez persze nekünk kiváló „látszat”!) Nos aggódtunk, hogy aznap is lesznek páran, akik esetleg nem férnek be, ezért viszonylag hamar (már tíz előtt) odaértünk. A bejutás könnyen ment, viszont cserébe szigorúan kijelentették, hogy a koncert végéig nem lehet kimenni az ajtón (illetve ki lehet, de csak a jegy újra megvásárlásával lehet visszajutni). Később megkérdeztem a – most egyébként jó kedvükben lévő, említésre méltóan kedvesen és készségesen viselkedő – kidobó uraktól, hogy ennek mi az oka, hol ebben a logika? Ott benne a logika, hogy koncertek előtt sokan piálnak odakint, és jobb, ha bent fogyasztanak – egyrészről. Másrészről így pontosan látni, hogy mikor van teltház. Hát, érezzük ezen, hogy üzleti szempontból valóban megalapozott, de más perspektívákból – esetleg diák vagyok, és itt annyiért veszek két deci fehéret, mint az éjjelnappaliban egy üveget, avagy éhes vagyok, és itt nem adnak enni, netalántán jobb lenne a friss levegőn lenni egy picit – sokkal-sokkal kevésbé kecsegtető vagy örvendetes.
Főleg, hogy a koncert másfél órás késéssel kezdődött, így hajnali egykor lett vége. De már megint előre szaladtam! Szóval fél tizenkettő, addig mindenki azt csinálta, amit egy teletömött presszóban csinálni lehet – mi is azt csináltuk. Így eléggé tétova lábakon kerültünk a színpad elé. Aztán szó nélkül elkezdődött, szó nélkül félbeszakadt hirtelen, szó nélkül folytatódott, és végül szavak nélkül be is fejeződött. Ja, ez egy ilyen koncert volt. Jó zenét csinálnak, táncolható is, ügyesek, ráadásul Zságer Balázs iszonyatos vehemenciával dőlt egyik billentyűsortól a másikig… – de mégsem volt átütő. Azt gondolom ugyanis, hogy ez az egész kommunikáció nélkül nem megy. Ha nincs meg az interakció, a híd, a kézfogás színpad felett és alatt, akkor marad az, hogy „felett és alatt”. Ott lent pedig nincs akkora buli, mint odafent. Kimondottan nehéz dolog ez az elektronikára épülő zenéknél, nem véletlenül gyakori az általában baseballsapkában ugráló „hangulatfelelős” az ilyen bulikon.
Igen, tehát summa summarom: volt késés, aztán a felénél megdöglött a hangtechnika, ezért a fiúk morcosan lementek, aztán morcosan visszajöttek, aztán megint le, de visszatapsolás után vissza, itt hangzott el Balázstól az egyetlen mondat: „Nincs basszus, de reméljük, hajlandóak vagytok még egy számot elviselni tőlünk...” Így a „nagy sláger” következett, aztán amott egy egyszerű intéssel újra le, imitt újra taps, de már csak a bajuszos mindenes bácsi jött vissza – sajnos.
Jó volt, jobb is lehetett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése