2008. március 17., hétfő

Bin-Jip – Lopakodó lelkek

- Kim Ki-duk művészfilmje -

Filmértékelésnél számtalan megnevezett és megnevezetlen szempontot vehetünk sorra. Amikor úgy megyek moziba, hogy majd írnom kell róla, akkor még tovább bõvül eggyel: egyáltalán mennyire megírható? Kínkeserves, verejtékcseppes órák lesznek a monitor elõtt, vagy ellenkezõleg, lényegében már ott összeáll fejben? Vagyis, hogy mennyire gondolatébresztõ? Kim Ki-duk filmje ebben a kategóriában ötcsillagos. Vagy inkább, amolyan hatcsillagos (ez az a nem létezõ hatodik).


Már az elsõ húsz percben éreztem, hogy errõl biztosan lehet írni (verejtékcseppek nélkül is). Abban a húsz percben érthetõvé vált az alapötlet: egy fiatal srác, egyetlen értékével – nagy BMW mocijával – járja a várost, és szórólapokat ragasztgat a lakások ajtajára. Este betör oda, ahol nem szedték le a reklámpapírt – tehát nincsenek otthon. Odabent körbenéz, átlapozza a családi albumokat, az ott élõk helyébe lép. Fél napig éli valakik életét. Pontosabban: otthonát. És még „jó fej” is, nem visz el semmit, viszont kitakarít, megöntözi a virágokat, megjavít valami tönkrement háztartási kütyüt. Távozáskor még lefotózza magát egy különösen tetszõ tárggyal, és ennyi, továbbáll.

Már ez, ugye? Valahol teljesen kiválni a társadalomból, kiszakadni a kapitalista vagyonszerzési hajszából, valahol pedig mégis benne maradni, sõt, valamilyen szervesebb részévé válni. Nap mint nap átgázolni életeken, belecsöppeni gazdag, szegény, így vagy úgy élõ sorsokba, aztán egyszerûen csak továbbállni. Közben biztosan eszünkbe jut, hogy lehetne (lehetett volna) így? És tudják mit? Lehetne! Magunk mögött hagyni mindent, földre ejteni béklyóinkat, igazán szabaddá válni, míg csak kedvünk tartja. És valószínûleg a rendõrök sem azt a betörõt keresnék elsõk között, aki kitakarított valahol, de még a faliórát is megjavította.

Már ez, ugye? És tényleg, bármennyit tudnék írni róla. Elmehetnék mély részletekbe, kritikusan, de akár magasztalóan is. Említhetném, miért érdekes az, hogy szavak nélkül (ez a szavak nélkül többet mondás „mániája” a rendezõnek), szótlanul alakul ki mély kapcsolat a két fõszereplõ között. Hogy ez hol vált zavaróvá, és hogy talán jobban is meg lehetett volna oldani, a mondanivaló megtartásával együtt. Vagy elmesélhetném, mit adott nekem, hogy a némaságot megtörõ egyetlen szó a „szeretlek” volt, de üresen, hazug cselként elmondva. Vagy rámutathatnék, hogy szerintem miért volt felesleges az a kevés momentum, amivel átlépte a film a racionalitás határait. De fókuszálhatnék olyan földtõl elemelt dimenziókra, gondolatokra is, amelyekig elvisz, elvihet minket a film.

Ugyanakkor ezt most nem érzem tisztemnek. A feladat a filmé. Talán mondhatjuk, hogy egy mûvészfilm feladata pontosan ez a gondolatébresztõs dolog. Ebben pedig – tudják –, hatcsillagos. Ezért ajánlom. Egyébként a premier idején a Velencei Filmfesztivál közönsége a vetítés közben és utána is szûnni nem akaró tapsban tört ki, így nem is volt meglepõ, hogy a rendezõ végül négy díjjal távozott a mustráról.

Az Expresszóban csütörtök este nem volt taps, viszont több embert is láttam, akik még ott, a babzsákban merengõn rágyújtottak egy cigarettára – amúgy Kim Ki-duk a zárómondatban és a záróképben is szükségesnek érezte nyomatékosítani, hogy ez aztán nem egy átlagos „felugrok a székbõl, és sietve hazamegyek mozi” volt. (A kép nekem különösen tetszett, az egész filmre jellemzõk voltak az ügyesen megkomponált, megfotografált mozzanatok, de ebben az utolsóban valahogy zseniálisan összegzett. Láthatatlanságot, súlytalanságot, társtalanságot egyaránt.)


„Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése