Mindent lehet kritizálni és dicsérni is. Lehordani és magasztalni egyaránt. Szubjektíve akármit. Lehet innen is, onnan is, végtelen perspektívából. Nekem egyetlen szempontom van, ami összeköthet mindent – akármit, akármivel. (Ahogy egyetemi elõadást mozival, úgy egyéjszakás kalandot színházzal.) Hogy mennyit ad, mennyit tesz hozzá? És hogy õk hárman mennyit? Most nem akarnék belemenni olyanba, hogy „legnagyobb színházélmény”… de végül is, akár bele is mehetnék.
Ingmar Bergman drámája elképesztõ mélységekig visz minket, és nagyon sokat ad. A színészek személyes tapasztalata, hogy sok nézõ átértékelte párkapcsolatát a darab hatására. Valaki csomagolt, amint hazaért, valaki sokkal közelebb került kedveséhez. Ahogy a régóta együtt élõ Enikõ és Károly is közelebb kerültek egymáshoz. A próbák hatalmas feszültséggel jártak – néha legszívesebben fel is adták volna –, de végigküzdötték, és maguk is megerõsödtek közben. Azóta teltház elõtt játszanak a Madách színházban. (December elejétõl folyamatosan, most csütörtökön pedig a VMK-ban léptek színpadra.)
Ehhez természetesen nem lenne elegendõ a hatásos forgatókönyv, ehhez talpraesett, rettentõ sokoldalú színészek is kellenek. Igazából a tévébõl nem derült ki, hogy õk ketten annyira jók lennének. Aztán meg valahogy rá kell ébredjünk: õk ketten több mint elegek ehhez. Nehéz szerepek, majdnem három órán keresztül folyamatos reflektorfényben. Sírnak, nevetnek, dühöngenek, szexelnek, verekednek, elkeserednek és szeretnek is -– mindig hitelesen, pontosan „odatéve”.
Teljesen gyanútlanul érkeztem, nem láttam a filmet, ahogy a második részét – a nemrég elhunyt rendezõ zseni utolsó leforgatott filmjét – sem, nem sejtettem, hogy mekkora dráma lesz itt. Tíz óra egyetem után leginkább nevetni vágytam. Tíz óra munka, „mindennap” után mindenki leginkább nevetni vágyik, vagy legalább kiszakadni picit. Valószínûleg mások jobban tudták nálam. Aki a jegypénztárnál könyörgött pótszékes jegyért, õ is jobban tudta.
Az elsõ felvonás elején még elég sokat nevetgélünk. Nem a könnyed humor miatt, csak azért, mert nagyon életszerû. Az életszerûségen pedig gyakran mosolygunk -– ha látjuk. Ha velünk történik, akkor nem biztos. Nem elképzelhetetlen, ami megjelenik a színpadon: egy jónak tûnõ, de leginkább rosszul mûködõ házasság. Bûzlik az élettõl. Aztán amikor a férj bejelenti, hogy beleszeretett egy fiatal nõbe, és reggel repül vele Párizsba – nagyjából egy évre –, akkor már egészen kiállhatatlan az élettõl. A feleség könyörögni kezd, fogadkozik, hogy minden jobb lesz, kéri, hogy szeressék. Kéri, hogy szeressék, szeretné, hogy szeretkezzenek vele. Szeretkeznek vele, õ végig bõgi. Üvölt, ordít, sikít az élettõl! Függöny.
Függöny? Vége? Végül is jó volt! Elolvadt az érzelembonbon, volt hatásos csúcspont is. Ja, de nem hajoltak meg, akkor nincs vége, csak szünet. De hogyan folytatódhat ezután?
Pár évvel késõbb újra találkoznak, mindketten magabiztos kiegyensúlyozottságot színlelnek. A következõ jelenetben már a válási papírokat próbálja aláíratni a feleség. A férj konyakot iszik üvegbõl, keseregve értékeli semmire az életét. Partnere eközben annak örül, hogy ez már nem zaklatja fel, közömbös tud maradni, talán sérteget is idõnként. A férfi tovább piál, dühös lesz, nem engedi elmenni a másikat, földre birkózza, megüti. Aztán észbe kap, beszûköl a sarokba, és aláírja a papírokat.
Na jó! Most már tuti vége, ennél nagyobb csúcspont nem lesz. Rékasy meg? Atyaúristen, mit alakított! A részeges mély siránkozástól a dühön keresztül a meghunyászkodásig! Nevetni, mi? Meg picit kiszakadni? Már nem is az a nap van, azt sem tudom, hol vagyok pontosan.
Megint ugrunk éveket, ölelkezve, mosolyogva érkeznek. Ágyba bújnak, társalognak errõl-arról, hogy mióta szeretõk, hogyan vannak az új házastársak, az elsõ évben hányszor csalták meg egymást, ilyesmi. Egyikõjük megdöbbent ráébredéssel mondja: „Milyen érdekes! Húsz év elteltével most tudunk elõször igazán õszintén beszélgetni!” Mire a válasz: „Igen, mert már nincs mit megvédenünk.” És elégedetten elalszanak.
OK, ez így még jobb. Ez nagy mondat, ez a „megvédõs”. Kíméletlenül jellemez. Tényleg nagy élmény volt, odamennék megköszönni nekik.
Marianne lihegve riad álmából! Johann mögé ül, szorosan átöleli és elmesélteti, hogy mi volt a rossz álom: „Nem tudom, csak mentem egy sötét és veszélyes úton, és azt éreztem, hogy össze kell kapaszkodnunk! Hogy mindenkibe bele kell kapaszkodnom, de lenéztem a kezeimre, és csak két csonk volt a helyükön…”
Bizsereg a tarkóm. Ránézek a mellettem ülõ barátomra, az övé is bizsereg, látszik rajta. Ránkvigyorog a világ jéghideg közömbössége, összes aberrációja, minden betegsége! Hogy össze kellene kapaszkodnunk, de alkalmatlanok vagyunk rá. Próbálok még az utolsó mondatokra figyelni; elmondják, azért õk szeretik egymást a maguk tökéletlen módján. Aztán újra alszanak, mind két szerelmes szeretõ, akik külön házasságokban élnek.
Tapsol mindenki. Détár Enikõ sír az átélt érzelmektõl és a meghatódottságtól. Biztos vagyok benne - nem õ az egyetlen.
