A közoktatás és a magyar tudomány jövője

- esti egyetem, Csapó Benő professzor elõadása -

Arról, hogy mit gondol egy bölcsész, egy gondolkodó, egy kutató ember a magyar oktatás fejleszthetõségérõl, annak célkitûzéseirõl, feladatairól, lehetõségeirõl és megoldásairól. Érdekes ez, fõleg miután a közgazdászok véleményét leszavaztuk, nem is olyan régen. Kattintson.

Az esti egyetemek este tízkor kezdõdnek. Az elején kiderült, hogy az elõadó négy órás mûsorra készült, de „sajnos” csak éjfélig maradhattunk, így a felére kellett szûkítenie mondandóját. Igaz, én annak is örülnék, ha legalább azt a két órát lenne lehetõségem itt visszaadni. De nincsen - világos –, ezért csak tételszerûen, a legfontosabbakat. Az egyszerûség kedvéért elõször általában az országokról, arról hogy általában egy államnak mit kell tennie ahhoz – többnyire változtatnia – oktatásában, oktatáspolitikájában, hogy egy tudásalapú társadalmat kialakíthasson.

A tudásalapú társadalom „azért jó”, mert relatíve sikeressé teszi az adott országot, ráadásul a mûveltség maradandóbb, mint bármilyen másik erõforrás. A már megszerzett tudás sosem veszik el (ezért fejlõdtek gyorsabban az országok – még Magyarország is – a világháborúk lezajlása után, mint azt jósolták). Mûködõ stratégia a tudás megszerzése: a fiatal diákok elutaznak fejlettebb országokba tanulni, magukba gyûjteni az ismereteket, hogy aztán hazatérve alkalmazhassák, esetleg tovább is fejleszthessék azokat. Remek példa erre Dél-Korea története: õk e szisztéma segítségével egyetlen generáció alatt formálták országukat tudásalapú társadalommá, ugrottak hatalmasat technikai téren, kerültek elsõk közé mikro-technikában (pl.: Samsung).

Természetesen ennél is elõrébbvaló a lokális oktatás helyes mûködése. Fontos például, hogy mindenki egyformán, egyenlõ eséllyel juthasson hozzá a tudáshoz – pl. az iskolák nem szelektálnak társadalmi helyzet vagy képességek alapján, vagyis nincsenek felvételik, hanem egyéb, esetleg regionális alapon kerülnek be a gyerekek az iskolákba. Úgy gondolom, nem kell magyaráznom, miért rossz, ha egy osztályban csak problémás gyerekeket tanítanak.

Továbbá lényeges még, hogy tudásunk milyensége megfelelõ elosztású legyen. Alapvetõen három kategóriai állítható fel: diszciplináris, pszichológiai, kulturális. A diszciplináris a konkrét szakértelem, egyfajta tartalmi tudás. A pszichológiai már a hogyanokról szól, arról, hogy a tartalmi tudást, miként lehet, miként érdemes elsajátítani. A kulturális bázis a hasznos, a mindennapi életben használható információkat öleli fel. Nyilván az az eredményes, ha egyikben sem maradunk el.

Végül elengedhetetlen, hogy ne csak az oktatással foglalkozzunk, hanem az oktatás kutatásával is – globális és egyéni szinten egyaránt. Egy idevágó idézet: „Nem elég, ha halat adsz az éhezõnek. Adj a kezébe hálót, és tanítsd meg halászni.” Tehát az a mûködõ modell, ha a tanárok nem csak tanítanak, hanem folyamatosan karbantartják, továbbfejlesztik tudásukat.

Ennyi szempont – azt hiszem – most bõven elég, ideje hogy közelebb menjünk, nézzük meg, Magyarországon mi is a helyzet? Elõször is, az eddigi rendet követve: tõlünk elmennek a diákok tanulni – nincs ezzel gond -, csakhogy visszajönni már egyáltalán nem szokásuk! Tény, hogy több magyar professzor él külföldön, mint itthon.

A következõ pont az iskolai szelekció. Jó hír, hogy egy 2003-as kutatás szerint egyedül Törökország elõz meg ebben minket. Vagyis nem szelektálunk mindenkinél jobban…

Tudásunk milyensége kapcsán elmondható, hogy a XX. században a magyar iskola a diszciplináris oldalra összpontosít. Ebben kiválóak voltunk a nyolcvanas évekig nemzetközi szintéren is, de most már csak a középmezõnybe tartozunk, éppen azért, mert más országok nagyobb léptékkel haladnak az oktatás fejlesztésében. Ez az eltolódás problémát okoz, mert nem foglalkozunk azzal, hogy tartalmi tudásunkat mennyire vagyunk képesek a gyakorlatban alkalmazni. (Egy próba szerint, ahol az volt a feladat, hogy mennyi fûmag kell egy nagyjából háromszög alakú föld bevetéséhez, még az amerikaiak is jobban teljesítettek nálunk kint a kertben, hiába tudjuk mi sokkal jobban kiszámolni a háromszögek területét papíron.) Másrészrõl azzal sem törõdünk igazán, hogy tudásunk megmarad-e, vagy egyszerûen csak elfelejtjük? Ez utóbbi már a pszichológia dimenziója lenne – ha lenne. Mi többnyire mindent csak elfelejtünk. Például elhangzott egy kérdés, hogy hányan használták a másodfokú egyenlet megoldó-képletét érettségi óta? A teremben ketten jelentkeztek, de õk is a kistestvér korrepetálása miatt. Az angol azt mondja: „Use it or loose it!”

Talán ennyibõl is egyértelmû, hogy törõdnünk kellene az oktatás kutatásával. Ám nem törõdünk, hiába bizonyítják a felmérések az összefüggést az oktatáskutatás és az oktatás fejlõdése között. Érdekes adat például, hogy a meglévõ 28 000 orvosunkhoz képest egészségügy-kutatásra 18 milliárdot költöttünk 2005-ben, míg a 125 000 tanárunkhoz viszonyítva oktatáskutatásra csak alig több mint 2 milliárdot.

Mielõtt bárki belekezdene, hogy: „ez mind nagyszerû, de nekünk erre nincs pénzünk!” – a válasz: nem igaz! Finnország elképesztõ gyorsasággal halad elõre, fejlõdik, hagy maga mögött minden országot az összes táblázaton; mégsem költ az átlagosnál többet az iskolák fejlesztésére. Azt mondják: csak az okosak tudják jól elkölteni a pénzt. (Érdemes a szélsõséges pozícióban lévõ dúsgazdag olajországok felé fordulni ennek megvilágítására: ha ott megakad a kutak mûködése, akkor a gazdasági tendencia is azonnal a visszájára fordul, mert nincsen tudásalap, ami szinten tarthatna.)

Hogy valami jót is mondjunk magunkról: arányaiban jobban teljesítünk, mint amennyit költünk iskoláztatásra, illetve kutatásokra. Lenne mire alapozni, na! Amerika sokkal-sokkal többet áldoz, összességében mégis elõrébb állunk. Bár vannak lényeges szintek, ahol már nem; például az úgymond elit értelmiség nálunk szûkebb. Ez azért van, mert a mi elit – vagy magukat annak tartó – iskoláink attól kimagaslóak, hogy ügyesen válogatják a diákjaikat, és nem attól, hogy ott jól tanítanak. A távoli kontinensen már nincs ilyenfajta szelekció, ezért az „elit iskolák” valóban elit módon oktatnak.

Nem a pénz a gond, az a legnagyobb probléma, hogy nem látjuk be a változtatások szükségességét. Az oktatáspolitikában tevékenykedõ figurák nem szeretik elfogadni az ilyenfajta kutatások, felmérések, elméletek állításait. Õk azt szeretik gondolni, hogy pontosan tudják, mit és hogyan kell csinálni. Szinte lehetetlen tudatosítani a tudás hiányának meglétét.

Közben az elutazó tehetségeknek nem is adunk lehetõséget, hogy itthon érvényesülhessenek, ezért logikus, hogy eszükbe sem jut visszajönni.

Közben majdnem mindenkinél jobban szelektálunk, ezzel tovább szítva a társadalmi egyenlõtlenségeket.

Közben hatszor annyi bölcsész tanári diploma kerül ki, mint amennyire szükség lenne.

Közben digitális táblákat akarunk venni tandíjakból, ahelyett hogy kutatásokra költenénk.

Közben agyatlanul szórjuk a pénzt minden másra.

Közben még egy valahova vezetõ út sincs elõttünk, amin végre elindulhatnánk. És satöbbi.

„Ha fel akarunk épülni tudatlanságunkból, meg kell vallanunk azt.” – Montaigne.

(Az esti egyetem következõ elõadása ma este 10 órától lesz a Vár u. 20., V013-as elõadótermében. Navracsics Tibor egyetemi docens tartja A politika, mint mûvészet címen. Várhatóak gyönyörû Red Bull-os lányok, illetve Csapó Benõ a múlt héten kindertojással és könyvekkel is készült motiváció végett, talán ezúttal is számíthatunk hasonló meglepetésekre.)