Az összetett hidegháború és három összetett történelmi figura mögé álló öt elismerten – Oscar-, Emmy-, Tony-, Golden Globe, Satöbbi Díjas – összetett filmes személyiség meglehetõsen sokrétû politikai szatírája. Bizakodhatunk: ennek csak nem lehet rossz vége! Kattintson.
Az elsõ a sorban Aaron - „a bürokrácia mesemondója” – Sorkin. Leginkább az õ szellemes tollának köszönheti a film a feszes tempót, a tökéletes korrajzot, a pergõ, zsiványul csattanó dialógusokat, a fanyar humort, a kivételesen zseniális jeleneteket, azt, hogy a csontszáraz politika élvezhetõvé válik az attól idegenkedõ, tisztes távolságot tartó nézõknek is. Nevéhez tartoznak még: Az elnök emberei sikersorozat, az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi katonadrámája és a Szerelem a Fehér Házban is.
Második Mike – „nem félünk a farkastól” – Nichols. A komikusként kezdõ, színdarab és filmrendezõ már az összes létezõ filmes díjat bezsebelte, illetve polcára helyezte – szépen egymás mellé. Már az elsõ filmrendezése, a Nem félünk a farkastól Oscar-jelölt volt. Továbbá, teljesség nélkül: A 22-es csapdája, Testi kapcsolatok, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb, A nemzet színe-java stb. (Személyes zárójelben mondom: a Közelebb romantikusban a legnagyobb – már ha romantikus egyáltalán.)
Párban folytatva: Charlie – „sok dögös, formás mellû titkárnõm volt, Angyaloknak hívtam õket” – Wilson és Tom – „szeretem a csokis bon-bont – Hanks. Tom meglepõ módon élvezettel lubickol a hedonista, piás, alkalmi kábítószer-élvezõ, szexista, professzionális lobbista képviselõ Charlie szerepében. Charlie a nyolcvanas évek elején figyelt fel az Afganisztán szovjet megszállása folytán kialakult helyzetre, miszerint ha a felkelõket támogatnák, le tudnák rázni a kommunista rabigát. Menten neki is látott a lobbizásnak, azoknak és ott, ahol kellett. De hiába a tehetsége, magában nem jutott volna sokra.
A hölgy duó Joanne – „Amerika hatodik leggazdagabb nõje” – Herring és Julia – „micsoda nõ” – Roberts. Joanne Herrings elkötelezetten vallásos, jobb oldali közszereplõ, és pont eléggé antikommunista ahhoz, hogy érdekelje az ügy – mellesleg Charlie alkalmi szeretõje is. Roberts rutinosan hozza a figurát.
Végül Gust – „maga vagyok a ’80-as évek” – Avrakotos és Philip – „nem igaz” – Seymour – „én vagyok maga a ’80-as évek” – Hoffman. Gust balhés görög-amerikai CIA ügynökként cinikusan bírálja Amerika nem létezõ afganisztáni külpolitikáját. Sok hasznos kapcsolattal és összeköttetéssel õ az, aki teljessé teszi a szokatlan csapatot. Philip Seymour Hoffmann konkrétan brillírozik! Remekül áll neki az öltönyös, szemüveges, pocakos ügynök szerep. Közös jeleneteik Tom Hanks-szel magukkal ragadók.
Igen, egyébként igaz történet is. Valahol ez csapja leginkább arcul a nézõt, hogy a politika nem egy misztikus, elvont valami, hanem igazi emberek, kulcs- és kevésbé kulcsszemélyiségek masszaszerû intézménye. És mégiscsak képes lehet hógolyó lavinát elindítani. Képes lehet három ember arra, hogy Amerika kezdetben ötmillió dolláros titkos katonai támogatását egy milliárdosra növelje, ezzel eldöntve a hidegháborút és felszabadítva Afganisztánt a Vörös Hadsereg kilenc évig tartó elnyomása alól. Ahogy mások aztán képesek lehetnek „elcseszni a végjátékot” – Charlie Wilson mondta így.
Gust Avrakotos pezsgõbontás közben emleget egy Zen mestert, aki történeteiben minden dolog, esemény viszonylagosságára világított rá. Bármi is történt, õ csak azt mondta: „Majd meglátjuk!”. Akkor ünnepeltek, aztán valahogy csak jöttek az iszlám szélsõségesek Oszama bin Ladennel az élcsoportban, ahogy szeptember 11. is dátum lett a világtörténelemben.
És hogy hol cseszték el? (Mert elcseszték, és azért ezt vászonra vinni nem olyan volt Amerikától, mint amikor a – legendásan rossz – Pókember háromban a „szuperhõs” beugrik a teljes képernyõs zászló elé.)
Hát, szerintem nézze meg a filmet, aztán „majd meglátjuk”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése