Négy nagy öreg tisztelettel, alázattal – verítékes tisztelettel és alázattal – illesztett olyan mozaikdarabkát a Táncfesztivál képébe, ami nélkül nem lehetett volna teljes, kerek egész. És nagy szívvel is… – hatalmas nagy szívvel kerekítettek.
Bozsik Yvette lélektánca mintha nem mindig találta volna a VMK színpadát az esti elõadáson. Mintha néha leborult volna róla; néha kicsúszott a kezei közül az, amit nagy nehezen megmarkolt. Ehhez képest a Dubniczay-ház apró kiállítótermében könnyedén, rutinos pontossággal emeltek minket sziklaszilárd, megrendíthetetlen deszkákra.
Mivel két (szándékosan) elkülönülõ részbõl állt az elõadás, ezért én is így kezelem õket.
Patyolatfehér fellépõ cipõ, fehér gatya, õszes haj – és egy hatalmas nagybõgõ a fekete ingujjakból kilógó kezekben. Egy aggodalmas sóhaj, fújtatás, mikor végignéz rajtunk. Mi közel ültünk a földre tett kispárnákon, mások székeken. Azt hiszem, egy pillanatra megijedt, de a következõben már belékapaszkodott társába, és játszani kezdett rajta. Bár a „társába” nem teljesen pontos. Amúgy a „belékapaszkodott” sem. Hovatovább a „játszani” sem! – Ugyanis (lehunyt szemeik mögött) táncolni kezdtek. Úgy szorította mellkasához, mint a legjobb cimborát, úgy ölelte, mint élete legvadabb szeretõjét, úgy állt ott, mint a bajtárs mellett, akire bármikor rábízná épségét. Hirtelen tökéletes biztonságban érezte magát, és észrevehetõen megindult valami boldogságféle a testében. Csurgott a kezeitõl egész a mellkasa belsejéig. Mert újra táncra perdülhettek – a Nagybõgõ és õ.
Éjfekete cipõ, fekete gatya, és egy egészen különös hangszer a fehérbe burkolt kezek szorításában. Társultak. Társultak táncban, barátságban, bajtársias harcban és örömben is.
Farkas Zoltán Batyu és Lõrinszky Attila nem csak színekben egészítették ki egymást. Izgalmas volt látni a táncot. Aztán Batyu (fehér ing) a hangszere (Wiki megsúgja) nélkül is táncolt – Palóc táncot.
De már egyébként is túl sokat írok, úgyis az a lényeg, hogy õk ott mindannyian boldogok voltak, és mi is mindannyian azok voltunk.
Az est második fele nem volt ilyen egyszerûen befogadható, ilyen egyszerûen elementárisan ható. Dresch Mihály fúvóshangszereket szólaltatott, míg Kovács Gerzson Péter… táncolt – azt hiszem, legalábbis. Tény, hogy hatalmas színpadi jelenléte van, de nehezen tudtam elvonatkoztatni attól, hogy egy nagyon ijesztõ, nagyon bajuszos, nagyon zselés hajú bácsi rettentõ ijesztõ arcokat vág, és közben még elképesztõ nyakatekert mozdulatokat is csinál. Az okosok (vittem õket elõrelátóan) azt mondták, hogy ez egy ilyen izolációs technika, aminek lényege, hogy a mozdulat elindul valahol, egy gyújtópontban, és akadály nélkül végigszalad az egész testen. Ez érdekes is, de valahol nekem ott veszett el, hogy ritkán éreztem a kapcsolatot zene és mozdulat között, hiába állt egymás mellett a két mûvész. És az sem volt mindig eldönthetõ, hogy nagyon komoly akar-e lenni, vagy már inkább humoros.
Ettõl (tõlem) függetlenül a levezetõ sörözés (cikkírás elõtti kávézás) közben kiderült, hogy aki mégis befogadta, annak nagyon markánsan hatott.
Ezt kelõ nappal együtt írtam, és közben azon gondolkodtam, hogy mi lenne az az érzékletes kép, ami zárhatja a nyitógondolatot, ami méltón kerekíthet. És pont ebben láttam meg, hogy a Hold sápadt arca eltûnt, és jön helyére a tûzön követelõ Nap. Jön, és színpadot követel. És mindent akar. De az a méltóság, az a nyugalom nem az övé. Az a Holdvilágos éjszakáé.
Nem magyarázom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése