Balatone, Zánka először (és másodszor is)

- interjú Beck Zolival, I. (és II. rész egybefogva) -

Zánkára péntek késõ délután érkeztem. Körséta, kötelezõ borozás, este tízkor kötelezõ 30Y koncert. A koncert jó volt, bár bántóan rövid. Aztán sikerült elérnem a még bõven a koncert hatása alatt lévõ énekest, sõt sikerült beszélgetni is vele egy nagyjából 20 percet… sõt még inkább igazán izgalmasat beszélgetni – legalábbis nekem az volt, remélem önöknek is érdekes lesz.



Na, nem azért sikerült ez, mert bármire is mentem azzal, hogy dolgozó sajtósként vagyok ott (de errõl bõvebben majd szerdán mesélek), hanem mert bennem volt az az állhatatos, „ezt most csak azért is” jellegû újságírói mentalitás. De nem is annyira érdekes az, hogy hogyan lett meg a menedzser száma, hanem inkább az, hogy ez nekem (akirõl egyrészrõl már tudhatják, hogy miért és mennyire szereti a 30Y-ont, másrészrõl nyugodtan mondom: kezdõ újságírónak) nagy dolog volt. Órák óta hallgatom a telefonommal felvett, recsegõ, a távolabbi Tankcsapda koncert basszusában néha elveszõ mondatokat, és higgyék el, én minden tõlem telhetõt…, de lényeg a lényeg: holnap interjú-folytatás, szerdán fesztivál-beszámoló.

Index: – Az elsõ kérdés kimondottan a veszprémi közönségnek szólna: miért nem jöttetek az Utcazene Fesztiválra? Sok mindenkitõl hallottam, hogy: „Úristen, nem lesz 30Y!” Ott volt a programfüzet, és láttuk, hogy ma nem lesz, holnap se, holnapután se, basszus egyáltalán nem! De hát miért nem, mindig itt voltak, úgy tûnt szerették is, akkor miért nem?

Beck Zoli: – A dolog egyszerû, nagyon szeretjük az Utcazene Fesztivált, de minden alkalommal maguk a szervezõk döntenek arról, hogy melyik zenekart hívják el, és melyiket nem – hát minket idén nem hívtak meg.

Index: – Idõbe belefért volna?

BZ: – Azt képzelem, hogy be tudtuk volna valahogy sûríteni, nem idõprobléma volt. De ez teljesen normális. Én alapvetõen azt gondolom, nem baj, ha egy zenekar nem játszik minden fesztiválon. Ez csak a veszprémi rajongóknak szomorú, illetve, egy bizonyos értelemben nekünk is, mert végtére is a tagok közül hárman Veszprém megyeiek vagyunk, és ezért mindig így… el bírunk érzékenyülni, ha arrafele játszunk. Ezek ismerõs helyek, tudjuk az utcákat Veszprémben. Tudom, hogy a Kossuth utcán hol lehet egy jó hamburgert enni, hol adják olcsón a rövidet. Fiatal kamaszkoromban mindig ott szálltunk át, ha mentünk valamerre, oda jártunk – még emlékszem – ilyen reneszánsz, kézmûves vásárokra is. Szóval, rengeteg minden köt oda.

Index: – Emlékszem a tavalyi koncertre, mikor elmondtad, hogy évekkel ezelõtt a legeldugottabb kisszínpadon kezdtétek, most meg ott álltok a nagyszínpadon, esik az esõ, de mégis veletek bulizik az egész Óváros tér. Tényleg kár, hogy nem voltatok.

BZ: – Hát igen. Nagyon örültem volna, ha fellépünk ott, már csak azért is, mert nagyon kevésszer vihetjük a Szentimentálé programunkat (ami egy akusztikusabb, csendesebb dolog), mert nehezen találunk olyan közeget, ahol az jól mûködhetne. Nagyon szeretjük, de mégis, idén gyakorlatilag egyszer játszhattuk Pesten, a Múzeumok Éjszakáján, és úgy néz ki, hogy már nem is fogjuk ebben az évben. Talán Veszprémben meg lehetett volna oldani.

Index: – Tavaly voltam Kapolcson Szentimentálén. Nekem nagy élmény volt, és már akkor is érdekelt: nem lesz ebbõl lemez?

BZ: – Az biztos, hogy még augusztusban elindul a www.szentimentale.hu oldal. Így hát – legalábbis – felülete lesz. Az, hogy lemez készül-e belõle? Azt gondolom, eljön annak az ideje, mikor ebbõl összeállhat egy jó lemez. Nem vagyok olyan komolyan elõrelátó (csak egy kicsit…), de így azt képzelem, hogy ha minden frankó, akkor 2010-ben lesz egy Szentimentálé CD is.

Egyébként, ami színpadon összeáll, és jól mûködik, az még egyáltalán nem biztos, hogy lemezen is úgy lenne. De mi is baromira kötõdünk a Szentimentáléhoz, az én szívemhez különösen közel áll. Olyankor nagyon mást csinálunk, mint a „szokásos” 30Y koncerteken, és nagyon más az intimitása is. Elég izgalmas, amikor tényleg egy nagyon kis helyen ülsz, egy nagyon kis színpadon, nagyon szerény hangosítással, és nagyon közel a közönséghez. Van egyfajta közvetlensége – tudsz mesélni, csak fogsz egy gitárt és énekelsz. Nem tudom, én így, tábortûz körül szocializálódtam, amikor ha csak három béna akkord, akkor is érzed, hogy valami történik.

Életemben voltak nagyon fontos koncertek, például az egyik ilyen biztosan egy Cseh Tamás koncert volt, ahol semmi más nem történt, csak így állt a srác egy szál gitárral, és elkezdett zenélni. Egy nagy teremben voltunk, és nagyon rossz volt a hangosítás. Vártunk kábé négyszázan (ez ott teltháznak számított), és fél dal után megállt, mondta, hogy elnézést, de ez most így nagyon rosszul szól, és félrerakta a mikrofont. Négyszáz ember másfél órán keresztül lélegzetvisszafojtva hallgatta, egyáltalán próbálta hallani, ahogy egy darab akusztikus gitár, és egy darab énekmondós ember adni próbál – és olyan feszültsége volt annak akkor ott, hogy azt nehezen tudnám… és nem is nagyon akarnám elfelejteni.

A Szentimentálé, ilyesmi intimitással bír számunkra.


folyt. köv.


Balatone, Zánka, másodszor
- interjú Beck Zolival, 2. rész –-

A 30Y frontemberével a beszélgetés elején nagyon leragadtunk veszprémi, és szentimentális dolgoknál. Utána már próbáltam Zolit a nyári fesztiválok, koncertek irányába terelni. Olvassák el, mit mond, érdemes.

Index: – Kezdjünk el beszélni a fesztiválról, ha már egyszer… Milyen volt ez a buli? Nekem olyan rövidnek tûnt.

Beck Zoli: – Hát igen, az a baj, hogy kicsit kevés idõ volt ránk szabva. Tulajdonképpen az volt, hogy fel mész 22 órakor, lejössz 23 órakor, és pont. Ezt az idõbeosztást találták ki – én nem vagyok nagyon ellene az alig egy órás koncerteknek sem, csak az a baj, hogy nagyon sok energia marad benned. Nagyon nehéz kijátszanod magad, ha megszoktad azt, hogy közel két órát vagy a színpadon. Emiatt aztán, látod, most is itt ugrálok. Maradt bennem plusz svung, de azt képzelem, hogy ma elég jók voltunk… legalábbis mi élveztük.

Index: – Mikor érkeztetek a fesztiválra, hogyan tetszik, egyáltalán láttok-e belõle bármit? Vagy csak felmentek a színpadra, lejöttök róla, és már álltok is tovább?

BZ: – Gyakorlatilag semmit nem látunk belõle. Õrület, hogy tegnapelõtt Zentán játszottunk, tegnap Debrecenben, ma itt Zánkán, holnap meg Marosvásárhelyen. Ez azt jelenti, hogy olyan sokat nem tudunk nézelõdni fesztiválokon. Most is csak ezen a színpadon lévõ bulikat tudtuk meghallgatni – a Vad Fruttit, a Kiscsillagot. Velük sokszor találkozunk, de most is nagyon élveztük. Ezzel próbálunk valami minimál fesztiválhangulatot felszedni, esetleg néha még kiszaladunk koncert elõtt, találkozunk néhány ismerõssel, beszélünk pár szót azokkal, akiket már többször láttunk a bulijainkon – gyakorlatilag ennyi. (De például most is összefutottam egy régi barátommal, akivel valamikor együtt futballoztam még az ajkai városi bajnokságban – nagyszerû kispályás futballisták voltunk. Õ aztán azóta borász lett, hozott néhány díjnyertest bort, azokat így együtt elszlopálgattuk, örültünk egymásnak, megölelgettük egymást, de aztán sajnos, hamar vissza is kellett jönnöm.)

Index: – Ilyenkor, amikor jöttök mentek, azonnal ide-oda, mennyire marad meg a könnyedsége a dolognak? Mennyire fordul át kemény munkába?

BZ: – A válasz viszonylag ilyen egyszerû: ha nagyon munkának gondolnánk el, akkor nem vállalnánk be ennyit. Tegnap valaki megkérdezte tõlem, hogy ott maradunk-e a koncert után bulizni, és mondtam, hogy: „Figyelj, nekünk már megvolt!” – ha nem hinném el, hogy az én koncertem a buli, akkor ki fogja elhinni, nem? Szóval, mi azért megyünk mindig, hogy a lehetõ legjobban játsszunk, és ezt is szeretjük a legjobban. Ha majd nem fogjuk ennyire szeretni, akkor azt úgy veszi majd észre a közönség, hogy nem leszünk ott annyi helyen.

Úgyhogy az ilyenfajta dolog engem nem zavar. Inkább az, hogy az ekkora hajtásból persze mindenkinek adódnak apró parái – mittudomén, hogy mondjuk kurvára meghúztam a hátam múlt héten. De ha koncerten átesel azon a holtponton, amikor már nem kontrollálod magad… Egy koncert akkor jó, ha ez a kontrollpont egyszer csak elveszik, és teszel rá, hogy mi van, mert nagyon jól tudod, hogy minden rendben van. És az nagyon jó érzés, hogy ez a dolog ma is megvolt. Na, ebbõl aztán az van, hogy sokkal jobban fáj a hátam, mint egy órával ezelõtt…

Index: – Ma debütált egy teljesen új dal a készülõ lemezrõl, mikorra várhatjuk a megjelenést?

Ismeretlen fiatal srác: – Ne haragudjatok, zavarhatok picit?

BZ és Index: – Persze.

Ismeretlen: – Bocsi tényleg, csak azt akarom mondani, hogy kurva jók voltatok! Én itt dolgozom, de mondtam a fõnökömnek, hogy erre az egy órára mindenképp el kell szabadulnom.

BZ: – Köszi, mi is nagyon élveztük.

Ismeretlen: – Hajnalban nem italoztok itt valahol?

BZ: – Italoznánk szívesen, de holnap már Marosvásárhelyen játszunk. Még ma hajnalban vissza kell érnünk Debrecenbe, alszunk egy picit, és már indulunk is.

Ismeretlen: – Hát kár, azért köszi, és minden jót nektek.

Index: – Szóval új lemez…

BZ: – Igen, a hivatalos dátum október 8., ami nagyjából annyit jelent, hogy a lemezfelvétel jelentõsebb szakaszával nemrég végeztünk. A négy nap úgy kezdõdött, hogy az indulás reggelén még játszottunk a stúdióban.

Index: – Visszatérve picit: lesz-e „szentimentálisabb” dal az új lemezen, vagy maradtok szigorúan a rockos, ugrálós, tombolós témán?

BZ: – Egész keményet fogok válaszolni: igen! Ezzel szemben, mivel úgy gondoltuk, hogy van egy olyan énünk is, ezért valószínûleg meg fog történni, hogy felkerül két olyan dal, amit játszunk szentimentálén is. De majd meglátjuk, még nem tudom. Több dalt veszünk fel, mint amennyi a végén felkerül. Majd megyünk Dávidhoz (producer), mikor nagyjából összeáll, leülünk két-három napra, nagyon sokat fogunk inni, és hallgatjuk, amit csináltunk. Megbeszéljük, ki mit gondol, és kitaláljuk, hogy mik maradnak végül, azoknak mi legyen a sorrendje. Bár az album nem olyan lényeges dolog mára, kevés embernek van otthon komplett albuma, de nekünk mégis fontos. Akarjuk látni, hogy mi a 30Y 2008-ban, és ez abból fog kiderülni, hogy mi, milyen hangosítással, milyen sorrendben lesz a lemezen. Így kell lerakni. Az elõzõ, Semmi Szédítõt is pont így csináltuk meg. Nem az az érdekes, hogy ez most jó-e vagy rossz, hanem hogy tükrözze, hogy mik voltunk 2007-ben – és korábban is mindig azt akartuk elmondani, hogy éppen milyenek vagyunk. Ez egy ilyesfajta játszma.

Index: – Melyik bulit vártátok vagy várjátok a legjobban a nyáron? Mi volt esetleg már a legjobb, vagy lesz még talán a legjobb?

BZ: – Rangsorolni nem nagyon tudunk. Van néhány olyan koncerthelyszín, ami érdekes valamiért. Például Zentán elõször játszottunk, és érdekelt minket, hogy milyen egy olyan fesztiválon, ahol a biztonsági õrök mellett csomó rendõr is van – egyébként nagyon jó hangulatú kis dolog volt. Nem játszottunk még Marosvásárhelyen sem, fogalmam sincs, hogy mi fog történni, azt sem tudom, hogy ott egyáltalán ismer-e bárki minket.

Amellett az idei évben voltunk elõször a fesztiválokon, mondjuk úgy: stabil nagyszínpados, vagy majdnem nagyszínpados zenekar – sötétedéskor vagy sötétedés közeli idõpontokban. Ilyen tekintetben ez nagy kihívás nekünk. Hogy egy konkrét példát mondjak, egész fura volt felmenni a VOLT nagyszínpadra. Beálltam a mikrofonhoz, elnéztem… és az osztrák hegyeket láttam, bazzeg! És addig csak a hatalmas teret, és azt mondtam: „Úristen, mi lesz itt?!”

Emiatt aztán minden koncertet várunk, még akkor is, ha fáradtak vagyunk. Bár, olyankor meg az a jó benne, hogy mindenkinek látod a szemében koncert elõtt, hogy fáradtak vagyunk, úgyhogy most még jobban odatesszük!

Index: – Sejted az út végét, amin jártok? Elindultatok, kisszínpad volt, nagyszínpad lett, délután volt, besötétedett, és…

BZ: – És lassan vége. Gyakorlatilag igen, tudunk még két idõsávval késõbbre menni, és ezzel vége – ez a magyar tetõ. A magyar együttesek kiteljesedése olyan, hogy mindig látsz magad fölött egy üvegplafont. Látod, hogy hova lehetne elmenni, ha nem Magyarországon zenélnél, de tudod, hogy hol kell megállnod, mert itt játszol. Ez nem para különben, ez engem egyáltalán nem aggaszt, csak van egy ilyen határ, hogy meddig lehet elmenni.

Amúgy azt gondolom, hogy egy zenekar nagyon bután gondolkodik akkor (simán ostoba egyébként), hogy ha saját zenekari történetét aszerint méri le, ahogyan kívülrõl megítélik. Azzal ugyanis nem nagyon tud sokat kezdeni. Sokkal fontosabb, hogy befele mi történik a zenekarral. Sokkal fontosabb minden alkalommal megörülni egy új dalnak. Megbolondulni a próbateremben, ha valami újat csináltunk. Rácsodálkozni egy témára, rácsodálkozni magunkra. Jó koncertet adni, de tökmindegy hol! Ha ezt a belsõ motivációt elveszted, akkor már nem kell felmenni a színpadra. Teljesen mindegy, hogy lennének rajtad harmincezren, ha ez nincsen, akkor minek menjél fel? Onnantól elkezdesz hazudni, és az nem jó. És elõbb utóbb neked magadnak sem lesz jó.