Sziget először

- megérkeztünk -

fotó: Szabó Tamás

09:00 – ébredés, majd a pakolás végsõ stádiuma: bőröndgyömöszölés, éjszaka megírt úti-lista utolsó pipáinak behúzása.
11:30 – Vonatra szállás.
13:15 – Déli pályaudvar, majd csak a legfontosabbak (ebéd, kijutás a Szigetre, sátorhely-keresés, sátorverés, fotózás) elintézése.
21:36 – Cikkírás a nagyszínpad mögötti sajtókonténerben. Az Iron Maiden dübörög már, valamiért korábban kezdtek. Az Iron Maiden dübörög mellettünk, nekem meg cikket kell írnom – ez ilyen.

A vonaton rám fért volna az alvás, de úgy gondoltam, ideje belemerülni a programfüzetbe. És bele is lehet, mivel 155 oldalas. Mire végigértem csak az állandó programokon – mert úgy gondoltam, hogy a napi bontásokat majd mindig aktuális idejükben nézem át –, már le is szállhattam. Akkor felsóhajtottam, és úgy éreztem: ez így is túl sûrû volt, pedig még ott sem vagyok! Mintha minden összegyûlt volna egyetlen helyre, mintha semmiért nem kellene kimenni onnan. Több helyszín (zsonglõrös, színházas, kártyás, afrikai, stb.) leírásánál is eszembe jutott, hogy csak ott, akár egész héten szívesen lennék. És ha valakinek még ez sem lenne elég, a fõváros szinte összes nagyobb múzeumába is el lehet látogatni kedvezményesen. És azért jön egy-két együttes is…

Hosszú éjszakával – fõleg, de szerintem egyébként is – a Szigetre kijutni fárasztó dolog! Persze, ha ügyesebbek vagyunk, akkor hamarabb eljutunk idáig. Bár mások sem túl aktívak még a nulladik napon. Rengetegen kint vannak már, de a legtöbben még csak szolid iszogatással és fekvéssel töltik Magyarország Szigetén lévõ nyaralásuk elejét.

(21:58 – zár a sajtókonténer, talán a WIFI marad. Mondták, hogy talán marad…)

22:34 – Maiden-en már ráadásért könyörögnek, amúgy sikerült netet találni. Asztal már nincs, de ha a jó oldalát nézem, akkor végül is a fûben írásnak is van egy amolyan „szigetes” hangulata. Egyébként szerencsére egyik kollegám végig ott volt a koncerten, beszámolóját holnap olvashatják. Még többször jelentkezünk mi is, szép fotókkal és remélhetõleg közel leírhatatlan élményekkel.

Azt még el kell mondanom, hogy sátorhely-kutató bolyongásunkban véletlenül belebotlottunk Veszprémbe is. Így, egész konkrétan Veszprémbe. Alig hitte a szemünk, hogyan… (Mondják. hogy a Fény lesz a Sziget itala, majd igyekszem ezt az infót nyomon követni…)

Balatone, Zánka, negyedszer és utoljára

- az élménybeszámoló 2. része -

Elsõ nekifutásra a pénteki fojtogató nüánszok boncolgatása meglehetõst – és túlságosan is –hosszasra sikerült, ezért a zárónapi élményeknek új cikkbe kellett kerülniük. Ezzel zárom Balatone-t, és a fesztiválokat is egy darabig (Szigetig), ha minden igaz (hacsak nem nézünk le Kapolcsra egyik nap…).

Szóval, parfümériás, mûanyag poharas, fénytelen éjszaka után kelve, bízva bízván indultam körbejárni, hogy igenis tudjam majd sorolni a jó dolgokat is. Elsõ ízben megnéztük a kikötõben lévõ éttermet. Elfogadható árak, udvarias kiszolgálás, nagy terasz, finom kávé, közepes feletti saslik és rántott camembert.

Késõbb megcsodáltuk a felhúzott Kona biciklipályát – és azt kell mondjam: nem túlzás az ige, a pálya – laikus szemnek – kifogástalan, és a fiúk is igazán bevállalósak voltak.

Waterjump – szép nagy volt (bár olvastam, hogy ma

gasabb vízállásnál volt ez nagyobb is). Jó közel is mentünk, de engem nézõként alig pár percig, mondjuk három ugrásig tudott csak lekötni, de nyilván jó móka az.

Még mindenképp el akartam látogatni a civil utcába, leülni a sátrakba, meglesni az úttörõ kiállítást, és a teljes kínálatot, de a nõ sokáig rajzolt valami szépet a kezemre a parton, és egy órás mindig jó stand-up után (Hatházi László) már kezdõdtek is a koncertek.

Brains-en nem tudtam fotózni a fedett (most nem Marlboro, hanem Multifilter) sátorban. Mutattam, hogy sajtó, minden, de nem, mert kellett volna valami plusz karszalag a kezemre. Itt szilárdult az elõzõ nap kényes tanulsága, hogy tökéletesen mindegy, miként érkeztem a fesztiválra. Na mindegy, ha nem, akkor nem, el is mentünk onnan gyorsan Paso-ra. Utóbbi nagyszínpadon volt, és meglepõ módon még azon is kevesen voltak. Nappal értetlenkedtem, hogy mennyire kicsi a színpad elõtti tér, ehhez képest este kiderült, hogy az az apró hely is túlméretezett a közönségnek. Furcsa volt egy fesztiválon, hogy mikor máskor, ha elsõ sorban akarsz lenni, akkor koncert elõtt húsz perccel be kell fészkelõdni a korláthoz, de ott két gurigás bõrönddel is könnyedén oda lehetett volna jutni (görgõzni).

Következõ megállóként Depresszió; hát hallottam pár számukat évekkel ezelõtt, és volt egy-két daluk is, amikben tudtam értékelni valamit, de ez a koncert elképesztõen röhejes volt. Egyszerûen nem vette észre az énekes, hogy nincs nagy közönsége, és akik ott vannak, azok sem igazi depresszió-fan-ek. Kérte, hogy annyira pogózzunk, hogy nyolcvan éves korunkban is emlékezzünk rá. Aztán kettéválasztatta a „táncolókat”, hogy aztán majd nagyon rontsanak egymásra, persze nem történt semmi. Nevetségessé tette magát.

Végállomás a kedvemért az Irie Maffia volt. És jó volt. Ugrálás, kezek magasra emelése, együtt mosolygás, ilyesmi.

Dj Hyper-ben még bíztam, de a fényképezõm elrakatták, nem is írok róla (nem is lenne mirõl, mert kapva a lehetõségen, hogy egy barátnõért jönnek kocsival, mi is hamar összecuccoltunk, és fél négyre már volt is saját bejáratú fürdõszobánk és ágyunk.)

Összegezve: ez egy pici fesztivál volt. Fõleg a Balaton Sound-hoz tudok hozzámérni: érezhetõ volt a pénzbeli különbség. Korábban negatívumként említettem, hogy mennyi reklámot gyömöszölnek le rajtunk, de a Sound nagy reklámozóinak (Heineken, Got2b, Ferrari, T-mobil, stb.) köszönhetõen volt fény, kiülõs helyek, plusz programok. Viszont ha valaki szeretne jövõre egy barátságosabb, sportosabb, „magyarosabb” fesztivált, annak tudom ajánlani – és talán a víz sem 16 fokos lesz.

Balatone, Zánka, harmadszor

- egy nap, két éjszaka, élménybeszámoló -

Úgy volt, hogy magasba ívelõn, lelkes hangulatban indult. Tartott-tartott valamiképp, és aztán koszosan, morcosan, megfojtottan végzõdött. Valahogy így volt. Mesélem.

Még úgyis volt, hogy nem is volt ez betervezve. Volt már fesztivál (balatoni is, veszprémi is), és még lesz is elég, ráadásul sem a magyar rockzene nagyjaiért nem rajongok kétrét pogózva, sem az extrém sportokért félcsövek magasából szédelegve. De aztán meg eljött ez a múlt hét, és kiderült, hogy ott lesz a nõ is, és tulajdonképpen miért ne? Más nem, egy napra, vagy egy nap két éjszakára – meg lehetne próbálni.

Eztán esett, hogy egy bizonyos tüneményes Dorkával levelezni kezdtünk, és õ kedvesen, ugyanakkor pikk-pakk is intézkedett, és akkreditált engem a fesztivál elõtt pár nappal. Még sok sikert és jó szórakozást is kívánt. Megörülve ennek, utána olvastam a fesztiválnak, és láttam, hogy itt a szervezõk is kedvesek (debrecenieknek és tréfásoknak is ingyenjegyet kínáltak, és még az utazás drágaságával is törõdtek), és a hivatalos oldal is tüneményes (tanácsokat ad nekünk fesztiválozáshoz, például: semmiképp se hagyjuk otthon a zoknijaink, vagy a tavalyról megmaradt füldugókat). Az is kiderült, hogy ez egy olcsóbb fesztivál lesz, önmaga tavalyi kezdéséhez képest is, ami mindenképpen szimpatikus, mert sosem értettem, miért automatikus az Magyarországon, hogy mindennek kötelezõ drágulnia attól, ha új évet írunk. Sörtõl tejig és kenyérig, busztól vonat- és fesztiváljegyekig mindennek. Sõt, még azt is olvastam, hogy „étel és alkohol csak személyes használatra vihetõ be a helyszínre”.

Az egész hetes rosszidõ után, pénteken még a nap is kisütött. Így már igazán lelkesen kezdtem készülõdni, abban bízva, hogy nappal mégis csak jó lesz megnézni azokat a félcsöveket a Balaton partján, este pedig nincs olyan, aki ne tudna egy fesztiválon neki tetszõ bulit találni. És még az is nagyon erõsen bennem volt, hogy ha már így, utolsó pillanatban jelentkeztem, akkor mindenképp’ csupa jót szeretnék írni.

De mivel ez egy élménybeszámoló, és különben sem az a hely, ahol bármiért is megmásítanám a véleményem, ezért semmiképpen sem tudnék elmenni amellett, hogy ezen a ponton marokra fogták nyakamat, és el sem engedték a végéig. Pontosan azzal, amirõl pénteken beszéltünk, hogy vannak fesztiválok, amiken nem nagyon tehetsz meg semmit. – Elõször, odaérve, a régi úttörõtábor sorompójánál közölték, hogy az autóval való behajtás 2000 forint lenne. De sebaj, van két kezem! Hát mire lesétáltam azt a pár kilométert a konkrét bejáratig, már nem éreztem, hogy lenne – persze nem vagyok egy izmos gyerek, én bajom.

Aztán meg kiderült, hogy nemhogy alkoholt nem, de maximum egy fél literes palackot lehet bevinni, így a literes kólámat „fogyasszátok egészséggel” kacsintással adtam át, mert hogy itt még volt humorérzékem. De miután kipakoltatták az egész utazótáskám, a benne lévõ neszesszer tatyóval együtt, na, akkor már távolról sem. Ráadásul a biztonsági ember szinte boldogan csapott le a parfümömre (ami pontosan így néz ki), hogy azt természetesen kint kell hagynom. Biztosítottam arról, hogy nem kötözködés vagy elégedetlenkedésképpen, csak kíváncsiság okán teszem fel a kérdést – amit egyébként sosem érdemes –: miért? De komolyan, esetleg megölök vele valakit? És akkor mondta, hogy mert csak 30 millisig lehet bevinni, ez meg, ha jól látja, ötvenes. Hát tényleg ötvenes a kurvaéletbe!

Én abszolút egyetértek azzal, hogy legyünk elõvigyázatosak, és ne engedjünk be üvegeket, késeket, gázfõzõket, satöbbi – na de 50 millis parfümöt? És erre külön figyeltek! Talán volt erre valami precedens? Mondjuk, hogy valakinek elkenték a száját egy vaskos illatszeres üveggel? Vagy pénz híján felhajtotta a tartalmát, és az 31 millitõl már halált is okozhat? Nem értem! Különben is, ha valamit nagyon be akarok vinni, azt úgyis beviszem. Bent lesz a literes Jägermeister, bent lesz a konyhakés, de még egy rohadt nagy távcsöves puskát is beadathatok valakivel a kerítés szinte bármelyik pontján. Röhej.

Az esetet megünnepelni visszatért az esõ is. Mihelyst alábbhagyott, felkerekedtem, hogy megkeressem a sajtócampinget, és ez pont olyan volt, mint Balaton Soundon, senki nem tudott még véletlenül se segíteni. Az infósátorban annyit sejtettek, hogy a fesztivál területén belül, valószínûleg jobb kéz fele. Hát meglett. Persze közben eltelt egy óra, besötétedett, és amúgy sem volt semmi értelme, mert egy szalaggal körbekerített részrõl volt szó a sártenger közepén, mindenféle külön bejáratú WC vagy zuhanyzó nélkül.

Itt elérkezett az idõ, hogy alkoholt akarjak venni. Legyen az bor, a bor az most jó lesz – nyugtattam magam. Egy faház foglalkozott azzal, hogy nekem bort tudjon adni, ahol a nagyleó (3 dl vörös, 2 dl kóla) 600 Ft, ehhez mérten a Szürkebarát decije 310 Ft. Nyújtottam a pénzt a kólásért, és akkor mondja a srác, hogy „hattíz”. Én meg nem értem. Látszik rajtam, hogy nem, ezért mondja, hogy tíz forint a mûanyagpohár. Az is látszott rajtam, hogy egyre nehezebben veszem a levegõt. Arról, hogy ez szerintem hol van morálisan, üzletpolitikailag, rengeteget tudnék írni (vagy legalább egy tacepaot), de már így is túl hosszú vagyok.

Terveztem, hogy 30Y-ig körbenézek, de ezt ellehetetlenítette, hogy egyszerûen sötét volt. Ez a fesztivál este rohadtul sötét volt. Egyszerûen nem volt fény. Fogalmam nem volt, hogy mi merre, vagy egyáltalán milyen úton (de egyébként azoknak se nagyon, akik elõzõ nap láttak mindent világosban is). Így inkább maradtam ott a Pepsi színpadnál, ami a part mellett volt. Ott még kiderült, hogy lábat vízbe lógatni sem lehet, mert azonnal rád szólnak – nem tudom miért. Mindegy, a koncert elkezdõdött, furán kevesen voltak rajta, és rövid is volt. Mikor elõre mentem fotózni, még láttam egy érdekességet: egy kb. egynyolcvan fiú a nyakába vette egyötven barátnõjét, így némileg kimagasodtak a „tömegbõl”, erre a színpad lábánál lévõ „szekus” azonnal ugrott, hogy rögtön hagyják ezt abba, mert ilyet nem lehet! Hát nem lehet, nem lehet, kész. A koncert után próbáltam bejutni a színpad mögé, mert hogy én mindenképpen, és nagyon szeretnék interjút csinálni a bandával, de ez egyértelmûen elképzelhetetlen volt. És akkor már kezdtem gyanítani, hogy semmire sem fogok azzal menni, hogy tulajdonképpen dolgozóként vagyok ott. (Aztán egy-két telefon, ismerõs zargatása, menedzser elérése után ez mégis sikerült valahogy.)

Késõbb még iszogattam, benéztem az egyetlen fedett, bulizósabb helyre, de ott is csak kb. tucatnyian voltak, így inkább le is feküdtem aludni. És most is ezt teszem. Egyrészrõl, mert már reggel van, másrészrõl mert rosszul álltam ehhez a kérdéshez. Túl sok mindent akartam elmondani, és még maradt is bõven, ezért – bár nem terveztem –, de lesz egy negyedszer is, egy nappallal és egy éjszakával.

Balatone, Zánka először (és másodszor is)

- interjú Beck Zolival, I. (és II. rész egybefogva) -

Zánkára péntek késõ délután érkeztem. Körséta, kötelezõ borozás, este tízkor kötelezõ 30Y koncert. A koncert jó volt, bár bántóan rövid. Aztán sikerült elérnem a még bõven a koncert hatása alatt lévõ énekest, sõt sikerült beszélgetni is vele egy nagyjából 20 percet… sõt még inkább igazán izgalmasat beszélgetni – legalábbis nekem az volt, remélem önöknek is érdekes lesz.



Na, nem azért sikerült ez, mert bármire is mentem azzal, hogy dolgozó sajtósként vagyok ott (de errõl bõvebben majd szerdán mesélek), hanem mert bennem volt az az állhatatos, „ezt most csak azért is” jellegû újságírói mentalitás. De nem is annyira érdekes az, hogy hogyan lett meg a menedzser száma, hanem inkább az, hogy ez nekem (akirõl egyrészrõl már tudhatják, hogy miért és mennyire szereti a 30Y-ont, másrészrõl nyugodtan mondom: kezdõ újságírónak) nagy dolog volt. Órák óta hallgatom a telefonommal felvett, recsegõ, a távolabbi Tankcsapda koncert basszusában néha elveszõ mondatokat, és higgyék el, én minden tõlem telhetõt…, de lényeg a lényeg: holnap interjú-folytatás, szerdán fesztivál-beszámoló.

Index: – Az elsõ kérdés kimondottan a veszprémi közönségnek szólna: miért nem jöttetek az Utcazene Fesztiválra? Sok mindenkitõl hallottam, hogy: „Úristen, nem lesz 30Y!” Ott volt a programfüzet, és láttuk, hogy ma nem lesz, holnap se, holnapután se, basszus egyáltalán nem! De hát miért nem, mindig itt voltak, úgy tûnt szerették is, akkor miért nem?

Beck Zoli: – A dolog egyszerû, nagyon szeretjük az Utcazene Fesztivált, de minden alkalommal maguk a szervezõk döntenek arról, hogy melyik zenekart hívják el, és melyiket nem – hát minket idén nem hívtak meg.

Index: – Idõbe belefért volna?

BZ: – Azt képzelem, hogy be tudtuk volna valahogy sûríteni, nem idõprobléma volt. De ez teljesen normális. Én alapvetõen azt gondolom, nem baj, ha egy zenekar nem játszik minden fesztiválon. Ez csak a veszprémi rajongóknak szomorú, illetve, egy bizonyos értelemben nekünk is, mert végtére is a tagok közül hárman Veszprém megyeiek vagyunk, és ezért mindig így… el bírunk érzékenyülni, ha arrafele játszunk. Ezek ismerõs helyek, tudjuk az utcákat Veszprémben. Tudom, hogy a Kossuth utcán hol lehet egy jó hamburgert enni, hol adják olcsón a rövidet. Fiatal kamaszkoromban mindig ott szálltunk át, ha mentünk valamerre, oda jártunk – még emlékszem – ilyen reneszánsz, kézmûves vásárokra is. Szóval, rengeteg minden köt oda.

Index: – Emlékszem a tavalyi koncertre, mikor elmondtad, hogy évekkel ezelõtt a legeldugottabb kisszínpadon kezdtétek, most meg ott álltok a nagyszínpadon, esik az esõ, de mégis veletek bulizik az egész Óváros tér. Tényleg kár, hogy nem voltatok.

BZ: – Hát igen. Nagyon örültem volna, ha fellépünk ott, már csak azért is, mert nagyon kevésszer vihetjük a Szentimentálé programunkat (ami egy akusztikusabb, csendesebb dolog), mert nehezen találunk olyan közeget, ahol az jól mûködhetne. Nagyon szeretjük, de mégis, idén gyakorlatilag egyszer játszhattuk Pesten, a Múzeumok Éjszakáján, és úgy néz ki, hogy már nem is fogjuk ebben az évben. Talán Veszprémben meg lehetett volna oldani.

Index: – Tavaly voltam Kapolcson Szentimentálén. Nekem nagy élmény volt, és már akkor is érdekelt: nem lesz ebbõl lemez?

BZ: – Az biztos, hogy még augusztusban elindul a www.szentimentale.hu oldal. Így hát – legalábbis – felülete lesz. Az, hogy lemez készül-e belõle? Azt gondolom, eljön annak az ideje, mikor ebbõl összeállhat egy jó lemez. Nem vagyok olyan komolyan elõrelátó (csak egy kicsit…), de így azt képzelem, hogy ha minden frankó, akkor 2010-ben lesz egy Szentimentálé CD is.

Egyébként, ami színpadon összeáll, és jól mûködik, az még egyáltalán nem biztos, hogy lemezen is úgy lenne. De mi is baromira kötõdünk a Szentimentáléhoz, az én szívemhez különösen közel áll. Olyankor nagyon mást csinálunk, mint a „szokásos” 30Y koncerteken, és nagyon más az intimitása is. Elég izgalmas, amikor tényleg egy nagyon kis helyen ülsz, egy nagyon kis színpadon, nagyon szerény hangosítással, és nagyon közel a közönséghez. Van egyfajta közvetlensége – tudsz mesélni, csak fogsz egy gitárt és énekelsz. Nem tudom, én így, tábortûz körül szocializálódtam, amikor ha csak három béna akkord, akkor is érzed, hogy valami történik.

Életemben voltak nagyon fontos koncertek, például az egyik ilyen biztosan egy Cseh Tamás koncert volt, ahol semmi más nem történt, csak így állt a srác egy szál gitárral, és elkezdett zenélni. Egy nagy teremben voltunk, és nagyon rossz volt a hangosítás. Vártunk kábé négyszázan (ez ott teltháznak számított), és fél dal után megállt, mondta, hogy elnézést, de ez most így nagyon rosszul szól, és félrerakta a mikrofont. Négyszáz ember másfél órán keresztül lélegzetvisszafojtva hallgatta, egyáltalán próbálta hallani, ahogy egy darab akusztikus gitár, és egy darab énekmondós ember adni próbál – és olyan feszültsége volt annak akkor ott, hogy azt nehezen tudnám… és nem is nagyon akarnám elfelejteni.

A Szentimentálé, ilyesmi intimitással bír számunkra.


folyt. köv.


Balatone, Zánka, másodszor
- interjú Beck Zolival, 2. rész –-

A 30Y frontemberével a beszélgetés elején nagyon leragadtunk veszprémi, és szentimentális dolgoknál. Utána már próbáltam Zolit a nyári fesztiválok, koncertek irányába terelni. Olvassák el, mit mond, érdemes.

Index: – Kezdjünk el beszélni a fesztiválról, ha már egyszer… Milyen volt ez a buli? Nekem olyan rövidnek tûnt.

Beck Zoli: – Hát igen, az a baj, hogy kicsit kevés idõ volt ránk szabva. Tulajdonképpen az volt, hogy fel mész 22 órakor, lejössz 23 órakor, és pont. Ezt az idõbeosztást találták ki – én nem vagyok nagyon ellene az alig egy órás koncerteknek sem, csak az a baj, hogy nagyon sok energia marad benned. Nagyon nehéz kijátszanod magad, ha megszoktad azt, hogy közel két órát vagy a színpadon. Emiatt aztán, látod, most is itt ugrálok. Maradt bennem plusz svung, de azt képzelem, hogy ma elég jók voltunk… legalábbis mi élveztük.

Index: – Mikor érkeztetek a fesztiválra, hogyan tetszik, egyáltalán láttok-e belõle bármit? Vagy csak felmentek a színpadra, lejöttök róla, és már álltok is tovább?

BZ: – Gyakorlatilag semmit nem látunk belõle. Õrület, hogy tegnapelõtt Zentán játszottunk, tegnap Debrecenben, ma itt Zánkán, holnap meg Marosvásárhelyen. Ez azt jelenti, hogy olyan sokat nem tudunk nézelõdni fesztiválokon. Most is csak ezen a színpadon lévõ bulikat tudtuk meghallgatni – a Vad Fruttit, a Kiscsillagot. Velük sokszor találkozunk, de most is nagyon élveztük. Ezzel próbálunk valami minimál fesztiválhangulatot felszedni, esetleg néha még kiszaladunk koncert elõtt, találkozunk néhány ismerõssel, beszélünk pár szót azokkal, akiket már többször láttunk a bulijainkon – gyakorlatilag ennyi. (De például most is összefutottam egy régi barátommal, akivel valamikor együtt futballoztam még az ajkai városi bajnokságban – nagyszerû kispályás futballisták voltunk. Õ aztán azóta borász lett, hozott néhány díjnyertest bort, azokat így együtt elszlopálgattuk, örültünk egymásnak, megölelgettük egymást, de aztán sajnos, hamar vissza is kellett jönnöm.)

Index: – Ilyenkor, amikor jöttök mentek, azonnal ide-oda, mennyire marad meg a könnyedsége a dolognak? Mennyire fordul át kemény munkába?

BZ: – A válasz viszonylag ilyen egyszerû: ha nagyon munkának gondolnánk el, akkor nem vállalnánk be ennyit. Tegnap valaki megkérdezte tõlem, hogy ott maradunk-e a koncert után bulizni, és mondtam, hogy: „Figyelj, nekünk már megvolt!” – ha nem hinném el, hogy az én koncertem a buli, akkor ki fogja elhinni, nem? Szóval, mi azért megyünk mindig, hogy a lehetõ legjobban játsszunk, és ezt is szeretjük a legjobban. Ha majd nem fogjuk ennyire szeretni, akkor azt úgy veszi majd észre a közönség, hogy nem leszünk ott annyi helyen.

Úgyhogy az ilyenfajta dolog engem nem zavar. Inkább az, hogy az ekkora hajtásból persze mindenkinek adódnak apró parái – mittudomén, hogy mondjuk kurvára meghúztam a hátam múlt héten. De ha koncerten átesel azon a holtponton, amikor már nem kontrollálod magad… Egy koncert akkor jó, ha ez a kontrollpont egyszer csak elveszik, és teszel rá, hogy mi van, mert nagyon jól tudod, hogy minden rendben van. És az nagyon jó érzés, hogy ez a dolog ma is megvolt. Na, ebbõl aztán az van, hogy sokkal jobban fáj a hátam, mint egy órával ezelõtt…

Index: – Ma debütált egy teljesen új dal a készülõ lemezrõl, mikorra várhatjuk a megjelenést?

Ismeretlen fiatal srác: – Ne haragudjatok, zavarhatok picit?

BZ és Index: – Persze.

Ismeretlen: – Bocsi tényleg, csak azt akarom mondani, hogy kurva jók voltatok! Én itt dolgozom, de mondtam a fõnökömnek, hogy erre az egy órára mindenképp el kell szabadulnom.

BZ: – Köszi, mi is nagyon élveztük.

Ismeretlen: – Hajnalban nem italoztok itt valahol?

BZ: – Italoznánk szívesen, de holnap már Marosvásárhelyen játszunk. Még ma hajnalban vissza kell érnünk Debrecenbe, alszunk egy picit, és már indulunk is.

Ismeretlen: – Hát kár, azért köszi, és minden jót nektek.

Index: – Szóval új lemez…

BZ: – Igen, a hivatalos dátum október 8., ami nagyjából annyit jelent, hogy a lemezfelvétel jelentõsebb szakaszával nemrég végeztünk. A négy nap úgy kezdõdött, hogy az indulás reggelén még játszottunk a stúdióban.

Index: – Visszatérve picit: lesz-e „szentimentálisabb” dal az új lemezen, vagy maradtok szigorúan a rockos, ugrálós, tombolós témán?

BZ: – Egész keményet fogok válaszolni: igen! Ezzel szemben, mivel úgy gondoltuk, hogy van egy olyan énünk is, ezért valószínûleg meg fog történni, hogy felkerül két olyan dal, amit játszunk szentimentálén is. De majd meglátjuk, még nem tudom. Több dalt veszünk fel, mint amennyi a végén felkerül. Majd megyünk Dávidhoz (producer), mikor nagyjából összeáll, leülünk két-három napra, nagyon sokat fogunk inni, és hallgatjuk, amit csináltunk. Megbeszéljük, ki mit gondol, és kitaláljuk, hogy mik maradnak végül, azoknak mi legyen a sorrendje. Bár az album nem olyan lényeges dolog mára, kevés embernek van otthon komplett albuma, de nekünk mégis fontos. Akarjuk látni, hogy mi a 30Y 2008-ban, és ez abból fog kiderülni, hogy mi, milyen hangosítással, milyen sorrendben lesz a lemezen. Így kell lerakni. Az elõzõ, Semmi Szédítõt is pont így csináltuk meg. Nem az az érdekes, hogy ez most jó-e vagy rossz, hanem hogy tükrözze, hogy mik voltunk 2007-ben – és korábban is mindig azt akartuk elmondani, hogy éppen milyenek vagyunk. Ez egy ilyesfajta játszma.

Index: – Melyik bulit vártátok vagy várjátok a legjobban a nyáron? Mi volt esetleg már a legjobb, vagy lesz még talán a legjobb?

BZ: – Rangsorolni nem nagyon tudunk. Van néhány olyan koncerthelyszín, ami érdekes valamiért. Például Zentán elõször játszottunk, és érdekelt minket, hogy milyen egy olyan fesztiválon, ahol a biztonsági õrök mellett csomó rendõr is van – egyébként nagyon jó hangulatú kis dolog volt. Nem játszottunk még Marosvásárhelyen sem, fogalmam sincs, hogy mi fog történni, azt sem tudom, hogy ott egyáltalán ismer-e bárki minket.

Amellett az idei évben voltunk elõször a fesztiválokon, mondjuk úgy: stabil nagyszínpados, vagy majdnem nagyszínpados zenekar – sötétedéskor vagy sötétedés közeli idõpontokban. Ilyen tekintetben ez nagy kihívás nekünk. Hogy egy konkrét példát mondjak, egész fura volt felmenni a VOLT nagyszínpadra. Beálltam a mikrofonhoz, elnéztem… és az osztrák hegyeket láttam, bazzeg! És addig csak a hatalmas teret, és azt mondtam: „Úristen, mi lesz itt?!”

Emiatt aztán minden koncertet várunk, még akkor is, ha fáradtak vagyunk. Bár, olyankor meg az a jó benne, hogy mindenkinek látod a szemében koncert elõtt, hogy fáradtak vagyunk, úgyhogy most még jobban odatesszük!

Index: – Sejted az út végét, amin jártok? Elindultatok, kisszínpad volt, nagyszínpad lett, délután volt, besötétedett, és…

BZ: – És lassan vége. Gyakorlatilag igen, tudunk még két idõsávval késõbbre menni, és ezzel vége – ez a magyar tetõ. A magyar együttesek kiteljesedése olyan, hogy mindig látsz magad fölött egy üvegplafont. Látod, hogy hova lehetne elmenni, ha nem Magyarországon zenélnél, de tudod, hogy hol kell megállnod, mert itt játszol. Ez nem para különben, ez engem egyáltalán nem aggaszt, csak van egy ilyen határ, hogy meddig lehet elmenni.

Amúgy azt gondolom, hogy egy zenekar nagyon bután gondolkodik akkor (simán ostoba egyébként), hogy ha saját zenekari történetét aszerint méri le, ahogyan kívülrõl megítélik. Azzal ugyanis nem nagyon tud sokat kezdeni. Sokkal fontosabb, hogy befele mi történik a zenekarral. Sokkal fontosabb minden alkalommal megörülni egy új dalnak. Megbolondulni a próbateremben, ha valami újat csináltunk. Rácsodálkozni egy témára, rácsodálkozni magunkra. Jó koncertet adni, de tökmindegy hol! Ha ezt a belsõ motivációt elveszted, akkor már nem kell felmenni a színpadra. Teljesen mindegy, hogy lennének rajtad harmincezren, ha ez nincsen, akkor minek menjél fel? Onnantól elkezdesz hazudni, és az nem jó. És elõbb utóbb neked magadnak sem lesz jó.

Fesztiválok

- egyik a másik után -

Sound és Utcazene után, Herend közben, Balatone elõtt pár órával, Bûvészetek felett kérdõjellel és Szigetre várva. Úgy néz ki, most már sorba kell rendezzem õket. De miért? Miért nincs megállás, miért nem untam már rá; mások miért nem unnak rá? Hát, nehéz ügy.

Tõlem bezzeg pont ezt kérdezte kollega és kollegina. Ebben a hónapban elõreláthatólag 9–10 cikkel jelenek meg. (Átlagban minden második nap. Elnézésüket kérem, ha önök viszont már régen rám untak.) Ebbõl nagyjából 9–10 fesztiválokhoz kötõdik – így hát, természetesnek kellett lennie, hogy az én osztályrészem legyen a pénteki „fesztiválos Tace”.

Na, de, hogy miért nem? Tényleg nehéz rá válaszolnom, mert ez egyszerûen belé van kódolva a fiatalokba. A fesztivál jó, a fesztivál vígasság, buli, bujaság, élmény, észlelés, életkedv, életérzés… a fesztivál jó. A fesztiválon ott kell lenni! Ha ismerõst kérdezek, jön-e, akkor vagy mondja, hogy igen, és hozzá nagyon örül, vagy mondja, hogy nem, és hozzá kifogás és sajnálat. Mindig sajnálja, hogy kihagyja.

Pedig én mondom: nem olyan nagy dolog! Nem más az „odabent” sem, ugyanúgy veszítjük és találjuk meg egymást, mint idekint. Ugyanúgy ölelünk, kapaszkodunk másokba. Ugyanúgy nevetünk vagy zokogunk. Ugyanúgy, csak legfeljebb sokkal sûrûbb. Sokkal intenzívebb. És talán a sok lehetõség is – úgy tûnhet, hogy végtelen (Például elszaladt a gyönyörû bikinis, de úgyis szembe jön még ezer ilyen! Vagy öntudatlan voltam a koncert idején, de holnap lesz vagy harminc másik!), hogy nem számít, mit szalasztunk el, pedig ez korántsem igaz. – Meg hogy bármit megtehetünk! Mert azt érezzük.

Bár ezzel az „öreg fesztiválozók” tudnak vitatkozni. Mert többnyire ketrecbe vagy zárva, mert nem vihetsz már be semmit, mert nem fürödhetsz meg rendesen, mert többhetes nyaralásra elég pénzt kell elköltened, mert beléd gyömöszölik a reklámjaikat, mert az In-kal-osok ott vannak mindenhol szigorú ábrázatukkal (még szigorúbb bicepszükkel), árgusan vizslató szemeikkel. És itt kell megjegyeznem, hogy: Na, a mi Utcazenénk az, az ugye nem ilyen! Az még hasonlít arra, ahogy elkezdõdött. Évrõl évre jövök rá én is, hogy ennek a hangulatát semmi nem tudja utolérni. Mert nemcsak sûrû és intenzív, hanem ilyenkor olyan „kicsi” is. Ezt az utcazenés blogon írta az egyik lány, hogy „Ilyenkor olyan kicsi a világ!”, és olyan igaza van! Mert itt nem csak itt vagyunk, hanem itt mindig együtt is vagyunk.

Eközben tény, hogy egyre több van, hogy a Soundon már elõvételben teltház volt, hogy az Efott rekordot döntött, hogy egy jelentõs külföldinek Magyarország címerét leginkább a Sziget fémjelzi.

Nekem már ideje készülni a mára, és majd mesélek csupa izgalmasat a Balatone Fesztiválról. Önöknek pedig kívánom, hogy picit minden hetük legyen fesztivál is egyben.

Utcazene I.

Naked Gun
- interjú az énekesnõvel -

Elsõ nap igazán meglepõdtem: egy régi ismerõsöm köszönt vissza az egyik színpad elõtti mikrofonállvány mögül. Hattagú együttesük az egyetlen veszprémi versenyzõ a húsz között, ezzel együtt már abszolút adta magát, hogy felkérjem egy kávé melletti „kérdezz-felelekre”. Mosolyogva beszélgettünk, pont, mint évekkel ezelõtt, csak annyi különbséggel, hogy már mindketten képviseltünk valami nálunk többet. Kattintson.

Index: A mai (csütörtöki - a szerk.) fellépésen elmondtátok, hogy a versenyzõk között egyedüliként képviselitek a veszprémi utcák zenéjét. Büszkék vagytok erre?

Vlasits Barbara: Természetesen büszkék vagyunk rá! Bár, szerintem kimondott elõnyt nem jelent, legfeljebb annyiban, hogy jobban ismerjük a közönséget – közeli barátaink általában mindig megnéznek minket.

Index: Az eddigi évekhez képest most sokkal keményebb volt a rosta, szigorúan választották ki a versenyre érdemeseket. Tudtok-e arról, hogy mennyire könnyen jutottatok be, vagy esetleg mennyire voltatok periférián? Illetve arról, hogy mennyi helyi nevezõ volt rajtatok kívül?

VB: Hát nagyjából csak annyit tudunk, amit most te is mondtál, hogy több mint százan jelentkeztek, és végül húszan indulhattunk. Ennél bõvebbet nem igazán. Ugyanúgy jelentkeztünk, mint a többi zenekar, egy rövid bemutatóval, illetve küldtünk egy négyszámos demót. Veszprémiekrõl sem hallottunk semmit, mikor bejutottunk, csak akkor tudtuk meg, hogy mi vagyunk egyedüli „patrióták”.

Index: Mennyire örültök a lehetõségnek, milyen esélyekkel számoltok?

VB: Örültünk neki, abszolút! Tavaly is jelentkeztünk, de akkor még nem volt olyan hanganyagunk, amivel bejuthattunk volna, és ezt meg is értettük. Október környékén mentünk, és vettünk fel stúdióban egy olyan minõségi anyagot, amit már tudunk küldeni mindenfele, amivel már érdemes volt jelentkezni. Esélyeinkkel kapcsolatban: nekünk már az is hatalmas dolog, hogy bejutottunk. Hallgatjuk a többieket, többen is lenyûgöznek minket, és szerintünk általában tapasztaltabbak is.

Index: Mesélj a kollegákról röviden!

VB: Alapító tagjaink Beleznai Balázs (Papa), aki a trombitásunk és Deák Ákos basszusgitáros. A dobosunk, Nagy Imre (Jimmy) tavaly augusztus óta van velünk. Két gitárosunkat sokáig kerestük, több váltás után végül Buella Gyula és Birincsik Albert találta meg a Naked Gunban azt, ami nekik kell, és vica versa.

Index: Mennyire elsõ a tagoknak a zenélés, ez az együttes? Hobbi vagy hivatás inkább?

VB: Igazából mindkettõ. A zenekar elõtérben van mindenkinek, de közben mindenki éli a saját életét is. Nem akarunk világszínvonalra törni, de minden adódó lehetõséget megragadunk. Folyamatosan próbálunk, és ha van elõrébbjutási lehetõség, annak nagyon örülünk. Senkinek sem hivatása, de elöl van… elöl van.

Index: Kizárólag saját dalokat játszotok?

VB: Most már igen, szerencsére már bõven van mibõl válogatni. Az összeszokási idõben játszottunk feldolgozásokat. És néha a próbák végén, mikor már unjuk magunkat…, akkor szoktunk elõvenni szeretett nótákat, saját magunk szórakoztatására.

Index: A szövegeket ki, kik írják, illetve ezeket hogyan jellemeznéd?

VB: A szövegek alapvetõen Papa, Gyula, és az én kezeim alól kerülnek ki. Ez jó is így, mert én általában, inkább ezeket a bugyuta dalokat írom, míg Papa akkor szokott papír fölé ülni, ha valami baj van, ebbõl aztán komolyabb dolgok lesznek, ehhez képest Gyula mindenfele nyúl, azt mondanám, hogy úgy kettõnk között van. Így semmilyen irányba nem hajlunk el túlságosan – és ez jó.

Index: Mi van elõbb? Egy kitalált dallamra „húzzátok rá” a szöveget, vagy fordítva?

VB: Általában valaki kitalál egy témát, és most már több kész szövegünk is hever a próbateremben, azok közül szoktunk válogatni, kitalálni, hogy mivel lenne érdemes összeilleszteni. Persze, vannak kivételek.

Index: Mennyire vagytok jóban? Koncertek után együtt szoktatok bulizni?

VB: Nagyon jóban vagyunk. Minden héten próbálunk, és ez barátokká is kovácsolt minket. Például, ha valakinek valami baja van, az úgyis egybõl kijön, és ezt próbáljuk mindig közösen átbeszélni, megoldani.

Index: Emlékszem, hogy 2-3 éve még könyörögni kellet neked, hogy ne csak gitározz, hanem hallasd a hangodat is mellé. Hogy jutottál el odáig, hogy most az Utcazene közönsége elé ki merj állni?

VB: … Ez nagyon aljas volt, de igazából az a helyzet, hogy édesapám nagyon sokat segített ebben. Õ dobos és énekes, aztán a zenetársaival elkezdtek nyaggatni, hogy nekem is örökölnöm kellett valamit. Idõközben láttam egy hirdetést: veszprémi együttes énekest keres. Úgy voltam vele, elmegyek, és ha nem tetszik nekik, akkor nekem volt igazam, és kész, de ha mégis, akkor meg kell próbálni – nem volt vesztenivalóm. Voltam énektanárnál is párszor, ami sokat lendített az éneklésemen, és önbizalmat is adtak ezek az alkalmak. Ezen túl segített, hogy szép fokozatosan kellett megmutatnom magamat próbáktól, haveri kör elõtt való szerepléstõl egészen az Utcazenéig.

Index: A banda autodidakta módon fejlõdik, vagy komolyan tanulmányokra alapoz inkább?

VB: Trombitásunk tanult nagyon sokat, a többiek inkább magukat fejlesztették az eltelt évek alatt. De többen is tervezzük, hogy profi zenészekhez fordulunk, nem szeretnénk megrekedni ezen a szinten.

Index: Honnan van a név?

VB: Hát, halvány lila dunsztom sincsen! Mikor én bekerültem, akkor már ez volt a nevünk. Egyszer javasoltam, hogy legyünk „Barbi és a többiek”, de nem tetszett nekik…

Index: Hol lehet veletek találkozni a fesztivál után?

VB: Egyelõre egy fix fellépésünk van Várpalotán. November 22-én lesz az Alagsorban egy koncertünk a Tûzvonal együttessel (velük nagyon jóban vagyunk) együtt. Több meghívásunk is folyamatban van, de honlapunkon mindig kint lesznek a naprakész információk ezzel kapcsolatban.

Utcazene II.

Sokan várták nagy érdeklõdéssel a tegnap esti programokat, bár a különféle médiumok meteorológusai egyöntetûen hidegfront eljövetelét, esõzések beköszöntét jósolták. Mi elsõsorban a Péterfy Bori koncert velõs kivesézését terveztük, de sajnos alulmaradtunk az idõjós-maffia nemzetközi cselszövésével szemben… Jöjjön hát érdekes szösszenet, pillanatkép a míves kritika helyett. (- a szerk.)

Gonosz dolog ez az esõzés, fõleg ha egy olyan fesztiválon vagyunk, ami az utcáé. Péterfy szûkölve menekül, ahogyan általában mindenki más is rohanva keres tetõt a feje felé. Tegnap az Óváros térre vezetõ körforgalom melletti boltíves átjáróban kerestek sokan menedéket… túlságosan sokan is. (Bizony, kedves olvasóink, baljós három pont, elõre sejtetõ jelzõ.)

Bohumil Hrabal egyik regényében (Õfelsége pincére voltam) a fõszereplõ elvonul a természetbe, fenyõfavágással, hegedûkészítéssel foglalkozik. Arról mesél, hogy amikor kivágják a fát, akkor van, hogy hallani a zenét, a dallamot. Csak ilyen anyagból lehet jó munkát végezni…

Tegnap halk reccsenést, húrok pendülõ szakadását lehetett csak hallani. A zene, az esszenciális zene eltûnése, eltûntének üressége volt észrevehetõ.

Mire átértünk az álló emberek közti vékony ösvényen, fogtuk csak fel, hogy mi történt odabent az átjáróban. Egy lány erõszakosan húzta a mögötte lévõ barátnõjét, hogy hamarabb átérjenek. A hátul járó elvesztette az egyensúlyát, és elzuhant a fal mentén. Esésének végpontjában pedig – valószínûleg most már kitalálták –, egy mindent megélt hegedû hevert. Barátom táskájában lapult egy szép nagy üveg Jägermaister, rövid tanakodás után vissza is furakodtunk a zenész fiúig, aki magába roskadva ült falnak vetett háttal. Pohárba töltöttünk egy emberes adagot, és mondtuk neki, hogy talán így könnyebb. Közben rájöttem arra is, hogy valójában õ a tavaly nyertes Club Era hegedûse. Azt hiszem, sokan tudják, hogy kirõl van szó, nehéz nem bámulni, ahogy húzza vonóját.

Kérdeztem tõle, hogy milyen érték, ami darabokra tört. „Úgy két kiló” - mondta. „És az eszmei?” – folytattam a faggatózást. Erre már könnyezve válaszolt. Hogy egy zenésznek mit jelenthet hangszere? Mit jelent, amikor mellette zúzzák szét? Azt hiszem, ezt nem nehéz átérezni, nem nehéz vele együtt gyászolni.

Közben az együttes egy másik (rasztafáribb) tagja mesélte, hogy utánafutott egy rohanó lánynak, aki sokáig láthatólag zavarban nézte a hegedû maradványait, aztán egy ezrest csúsztatott a tokjába. Mikor elérte, kérdezte tõle, hogy õ törte-e össze? Mondta, hogy nem, csak az Óváros téren ázik a hangcucca, ezért siet, és csak egyszerûen nem tudott mit kezdeni azzal, amit ott történt. Közben a többi tag is vigasztalta, hogy megnyerik a versenyt, és vesznek neki új, csinos hegedût. Egy másik fiú felajánlotta, hogy kölcsönadja hegedûjét a fellépéseik idejére. Valójában ott mindenki együttérzett, csak az elesõ csajt nem lehetett többet látni.

A Club Era mai fellépése (ami egyébként kölcsönhegedûvel is hihetetlenül jól szólt) elõtt megtaláltam a veszteséget szenvedett Bakai Mártont. Beszélgettünk pár percet, és elárulta, hogy az együttes elsõ dolga, hogy összespórolja a pénzt. „Akkor veled vannak!” - mondtam neki, és õ visszamosolyogta, hogy: „Ha nem lennének, akkor nem is játszanék velük.”

Tegnap a Naked Gun énekesnõjével beszélgettem (az interjú holnap olvasható). Szerinte unfair, hogy a nyertesek a rákövetkezõ évben is nevezhetnek. Egyet tudtam vele érteni, de most már egyáltalán nem bánnám, ha a tavalyi gyõztesek mondjuk egy közönségdíjjal térnének haza… és egy új, csinos hegedûvel.

Balaton Sound III.

- „Fatboy Slim just a band” -

Fotó: Szabó Tamás

Hát vége lett. Hazaértem, picit betegesen, fáradtan, de megfizethetetlen élményekkel. (Például, mikor az In-Kal-os azt mondta, hogy nem ihatom meg a sörömet a bejárat elõtt, mert már félig (!) a fesztiválon vagyok, na az tízezrekben sem kóstálható. Vagy azt közelrõl látni, hogy Norman Cook mennyire idióta!) De mit beszélek én végrõl, mikor odakint megtelt élettel a város?

Odakint elkezdõdött. Odakint buliznak, az élet velejétõl – sörtõl, pezsgõtõl és nõi kacajoktól - pezsegnek az utcák… én meg cikket írok, valamirõl, ami már befejezõdött. Na, ki csinálja rosszul?

Nyilván én, de hát valamit valamiért. Például vasárnap is lemaradtam a Sergent Garcia koncert nagyjából felérõl, mert keservesen sok idõ volt, mire feltöltöttük az aznapi képeket a sajtkonténerben, illetve mire sikerült kitalálni egy elfogadható forgatókönyvet az – utolsó pillanatban mégis csak távol maradó – pusztító felhõszakadás esetére. Pedig szeretem õket, három éve Volton jegyeztem meg a nevüket, mert akkor elképesztõen nagy partit csináltak. Már hetekkel korábban sem értettem, hogy miért is lesz az, hogy zárónapon õk hatkor, míg a Fatboy Slim „elõzenekaraként” inkább a Zagar lép majd nagyszínpadra. De annak ellenére, hogy sokan inkább a baljós eget nézték, így is rendesen megugráltatták a közönség lelkesebbik (viharveszéllyel dacoló) felét.

A Zagart viszont ott sem értettem. Talán legcélszerûbb fotósomat idézni (akinek egyébként adok a véleményére, ha elektronikus zenérõl van szó): „Hát ez olyan, mint a Neo, mikor rossz kedvük van..., vagy mikor levágják a kezüket.” Reméltük, hogy Fatboy sem alszik el, míg meghallgatja õket. Tényleg, dögunalom volt. (Már mikor a Expresszóban voltak, akkor is inkább egy teaházban tudtam volna elképzelni õket, mint ott.) Néha páran feltették a kezüket, illetve két ismertebb dalukra meg is mozdultak imitt-amott. Még említésre méltó, hogy az Undergrand Dívák most is szépek voltak, és társult Ligeti György is, aki Londonban él – volt napszemüvege, fekete ruhája, és próbált nagyon „viszkis, szivarfüstös” hangon énekelni (Mire többen is megkérdezték, hogy: „Ki ez a tirpák?”).

Norman Cook meg tényleg egy idióta. Bár sokan csalódtak, mert két órás szettjében alig volt saját dala, és a fesztivál imázsához mérten nagyon elvitte house-os irányba, de hihetetlen, amit mûvelt. Néha nekem is túl tömény volt, de olyankor mindig megnevettetett, ahogy bohóckodott a színpadon, színpad szélén, avagy a DJ-pult alá bemászva; vagy mindig megtáncoltatott valami váratlannal, mit sem törõdve azzal, hogy már rég nem érzem a lábaimat. Voltak nagy pillanatok. Például mikor megemlítette, hogy a Fatboy Slim is csak egy banda, vagy mikor az eredeti Love is in the air-rel zárva egészen hangsúlyosan említette, hogy végül is az a legfontosabb, hogy szeressük egymást. De ezt is olyan „idiótán” tette, látszott rajta, hogy imád ott lenni, hogy imád élni – mosolyogva élni. Azt hiszem, ha bármelyik fellépõvel bulizhatnék egyet, õ lenne az. (Vagy õ meg Varga Zsuzsi…)

Méltó zárása volt a Balaton Sound-nak. Beszélgettünk is arról, hogy van potenciál benne, hogy sokkal nagyobbá nõje ki magát. Látszott ez a már elõvételben teltházon (88 000 fõ) is. Mi ezt nem vártuk, de akik sejtették, azt hiszem, rengeteg pénzt szakítottak ezzel. Már abból kiindulva is, hogy nulladik napon láttunk autót, amire „tizenegy jegyet vennék” cetli volt kirakva, meg abból, hogy 50 000 forintért is kelt el napijegy. Ráadásul a hely alapvetõ varázsán túl volt benne kreativitás, ötlet. És szerintem fesztiváloknál az a legfontosabb, hogy sok ötlet legyen bennük. Például lehetett extrém hajakat, testfestéseket csináltatni, „2 perc randizni”, habfürdõzni, koktélozni, thai masszíroztatni, strandlabdázni, partyfotóztatni… és lehetett bikinis lányokat nézni. De komolyan, férfiembernek megterhelõ élmény volt végigsétálni a „fõutcán”.

Igaz, az árakra csak fintorogni lehetett, de cserébe volt friss balatoni baracktól nyárson sült disznóig minden. Utóbbit (gonoszan) le is fotóztattam (egyébként vegetáriánus) fotósommal. Tamásnak ezúton is szeretném megköszönni kiváló munkáját.

Balaton Sound II.

- A viharosnak ígérkezõ záreste elõtt -

Fotó: Szabó Tamás

A hõség egyelõre tartja magát, a sajtókonténer sem lett nagyobb, ahogy a másnaposság is nehezen múlik három végigbulizott este után. Napközben gyakorlatilag csak életben maradni voltunk képesek – kaja, Balaton, jégzuhany (nincs melegvíz), megint kaja; és aztán már megint csak party. Persze, ez nem panaszkodás – valójában nagyon jó itt lenni.

Három nap élményeirõl lehetetlen beszámolni, ráadásul keddtõl kizárólag az Utcazenével foglalkozunk, ezért sûrítenem kell. Ma a nagyszínpad fellépõirõl írok röviden, holnap pedig szeretnék egy tágabb képet festeni a fesztiválról. Illetve lesz azért egy FatBoy, és talán pánikot „verõ” vihar is. Mert, hogy mondják: Ausztriában van, és sok jéggel, meg 100 km/h-val. Azt is mondják, hogy erre jön, és a fák alól érdemes elvinni a sátrakat… Meglátjuk.

Nulladik nap: nem volt nagyszínpad. Öreg róka DJ Palotaira ugráltunk hajnalig.

Elsõ nap: Goldfrapp, Quimby, Massive Attack. A Goldfrapp valaki szerint jó volt, valaki szerint egyáltalán, én szerintem meg finom volt a bor, amit valahol egészen máshol ittam. Quimby-t kerülöm sajnos, de azt láttam, hogy sokan voltak, és sokan ugráltak is – egyébként is ismeri mindenki. Az egyik szenzáció a Massive Attack, ami tényleg jó is és szép is volt, de alig húsz percig maradtam, mert az õ zenéjük picit sem party. Néha hallgatom otthon – vízipipázáshoz.

Második nap: Orishas, Gentleman, B-52s. Az itthoni közönség az Orishas-nak a Represent címû dalát ismerheti. Nekem még korán volt (hat óra), ezért csak zsonglõrködtem messzebb a színpadtól, de igazi kubai, szép lányokat megpörgetõ zenét játszottak – szerették õket. A Gentlemen-en már az elsõ sorokban táncoltam én is. Otto Tillmann ízig-vérig (és tovább is) reggae énekes, plusz gyönyörû énekeseket hozott magával. És másfél óra igazi Jamaica után is tudott meglepetést okozni! Még korábban a mellettem lévõ lány mutatta, hogy milyen gagyi, hogy az elsõ sorban egy hatalmas Bob Marley zászlót lengetnek, elvégre ez nem egy Bob Marley koncert. Szerintem nem volt „gagyi”, elvégre mégis csak õ ismertette meg ezt a stílust az egész a világgal. Szóval a végén, a nagy hajrá után, mikor már a technikusok pakoltak, na akkor, akkor visszajött Otto teljesen egyedül, leült az egyik hangfalra, és elénekelte a Songs of Freedom-ot (Marley-tól). Szép volt – könnyfakasztóan (bár fotós kollegám talált egy lányt, aki már a legelsõ dalnál hisztérikus sírásba kezdett).
A régi (régen) sztár B-52s vissza robbanni igyekszik, engem nem tudtak magukkal rántani.

Na, mennem kell, mindjárt kezdõdik Sergent Garcia (ha…), és elõtte még a sátrunkat is össze kell pakolni.

(Az elõbb kint voltam, több helyen is bemondták, hogy ha ideér, és amikor a legjobban szakad, és csapkodnak a villámok, és kobakjainkon kopog a jég, akkor ne menjünk fák alá, és semmilyen ideiglenesen felhúzott épületbe – vagyis sehova – se, hanem mindenki maradjon nyílt területen…)

Balaton Sound I.

- nulladik nap, jó és rossz közé szorítva -

Fotó: Szabó Tamás

„Megjöttünk. Az egyszerûség, és annak kedvéért, hogy még 25 percig hajlandóak itt lenni a (4x2m) sajtókonténerben, jó és rossz dolgok sorolására vagyok kénytelen szorítkozni” – jelenti kiküldött tudósítónk a zamárdiban zajló fesztiválról.

Jó, hogy könnyen bejutottunk, rossz hogy sokan kint ragadtak, mintha helyszínen vásárolható jegyek nem is lettek volna. Jó, hogy van VIP sátorhely és mosdó. Rossz, hogy negyvenöt percig kerestük. Egészen hihetetlen, hogy délután ötkor (kapunyitás után 5 teljes órával) milyen (mélységes) szinten tájékozatlan minden fesztiválon dolgozó. Elõször „cumó” nélkül jöttünk be és sétáltunk el a fesztivál területének egyik végébe, ahol a (nap hõse) biztonsági õrtõl (is) megkérdeztük, hogy vannak-e VIP sátorhelyek. Nem tudta. Utána elgyalogoltunk a másik végébe, ahol a nagy („mindenkinek”) camping van, ott érdeklõdtünk tovább ez ügyben jegyellenõröktõl, sajtós kollegáktól, csapos lánytól, még egészségügyi dolgozótól is, de senki sem adott választ. Mire teljesen feladtuk, kifele menet belebotlottunk az információs standba, ahol egy kedves lány útba igazított minket. Nagyjából oda mutatott, ahol a már említett – nap hõse – úriember nem tudott felvilágosítást adni. Pedig bárhonnan is nézem, õ azért felel ott, hogy oda (a VIP campingbe) csak az illetékes személyeket engedje be. Sebaj, végül is jó, hogy a kedves lány végül tudott segíteni.

Rossz, hogy a „És a sajtókonténer?” kérdésre, „Na, arról viszont fingom sincs!” felkiáltással, és egy kedves mosollyal feleltek. De hát „majdcsak!” – gondoltuk. Felvertük a sátrat, körbejártunk, fotóztunk ezt-azt, és már fel is kerekedtünk, hogy „na majd akkor most!”, megkeressük a konténert. Bõvítettük a sort nagy kopasz Security pólóssal, fölényes szervezõvel, színpadfelelõssel, és õk készségesen el is küldtek minket négy különbözõ helyre. A lényeg (még 8 percem van), hogy végül megtaláltuk, és ez jó. Kevésbé az, hogy a fesztivál minden jel szerint nem támogatja a helyi tudósításokat, mivel a konténer pici, négy gép jut soktucat médiamunkatársra, levegõtlen (és kõ – visszaköszönni sem fárad - paraszt benne mindenki). Pedig net csak itt van, de majd a vasárnapi cikket máshol írom meg, mert az szimpatikus (jó), hogy rengeteg kiülõs, kifekvõs, belesüppedõs helyet találni.

Az is nagyon jó még, hogy a lányok szépek. A lányok bikiniben szépek. Annyira nagyon mesélnék a bikiniben szép lányokról, de sajnos be kell fejeznem. Ez rossz. Rossz, hogy nem írhattam ennél jobb cikket. Például az is nagyon rossz, hogy mögöttem fennhangon fûzik az 5 perc múlva konténert záró – vissza sem köszönõ – csajszit.

Multi pack, azaz három az egyben

- Hancock, Kung fu Panda, Wanted -

Kíváncsiak voltunk mostanában mit állít Hollywood a porondra, így az elmúlt két hétben, a pókerversenyek elõtt beillesztettünk egy-egy mozit is. Szomorú, de ezzel gyakorlatilag kivégeztük a Balaton Plaza teljes filmkínálatát. És mi az, ami a hármat összeköti? Az elhibázott, élményrontó, elkedvetlenítõ szinkron.

A szinkron régóta személyes fiaskóm. Most komolyan, ennyire nagyon ódzkodunk attól, hogy olvassunk? Félredobjuk az eredetiséget, azért hogy minden erõfeszítés nélkül bambulhassunk magunk elé? Persze, a felirat is fordítás, és az is lehet hibás, de azt nem determinálja, hogy mennyi ideig mozog a száj, meddig van ott a kamera, satöbbi. És esetleg van egy jó színész, aki belerak mindent egy elsóhajtott mondatba, vagy egy elcsukló hangba, amit aztán simán tönkrevághat a magyarhang. Örülnék neki, ha a tévében minden külföldi film feliratosan menne, de 1150 Ft-ért egyenesen el is várnám. Utoljára tizenkét évesen mondtam szüleimnek, hogy ne a „betûset”, mivel akkor még nehezen kötöttem össze a képet a szöveggel – természetesen a pandásnak szinkronosnak is kell lennie, mert gyerekfilm (pedig vannak ám hangjai!)

A három film közül a Wanted veszi leginkább komolyan magát, és furcsa módon, neki van a legkevesebb alapja ehhez. Valójában nem tudom, hogy kiknek ajánlhatnám ezt a filmet. Igazán buta, a realitás talaján egy pillanatig sem mozgó akciófilm. Kanyarban lövik a golyókat, de azokat rendszeresen semlegesítik egy másik szintén kanyarban lõtt golyóval, van még mátrixos ugrás háztetõkrõl, lassított képen elmondott normál idejû "sajnálom haver, hogy most fejbe lõlek", aztán sorsféle szövõszék, és csak nekünk: IC vonatot lazán lehagyó Zsiguli is. Angelina leharcolt, gyilkosan szexis, szexisen gyilkos jelenléte erõs, ahogy talán Morgan Freeman is áll a talpán, de csak érte nem nézünk filmet, és Jolie-t is "lerendezhetjük" tíz másodpercben.
A szinkron már az elején összetört. Jolie megkapta Julia Roberts megszokott bárgyú hangját, ami még nem akkora baj, de a fõszereplõ James McAvoy a pókemberbõl jól ismert Tobey Macuire magyarhangján szólal meg, ami egybõl eszembe juttatta a sorozat harmadik részét, ami fõszereplõvel, és mindennel együtt annyira alja, hogy hetekig nem tudtam feldolgozni, mit okádott ki magából az "elit" filmipar. Innen könnyen jött a párhuzam, ráadásul a sok "fuck"-ot sikerült baszkira fordítani, így ez a megint csak rettentõ markáns színész folyton baszkizott, ami aztán már tényleg nem lendített semerre se.

Egyébként a fordulatosnak (kanyarulatosnak) mondott történet is több helyen totál elhibázott, ráadásul hozott magával egy alulmúlhatatlan (még Seagal is jobb volt) vonatos jelenetet is. Ha mindez nem lett volna elég, a film végére - miután többször is le lett ócsárolva, nullázva a nézõk élete - kiforrott a mondanivaló is: hagyd ott a szar társadalomban élt mindennapjaid, fogj végre pisztolyt, és ölj embereket. Utolsó másodpercekben még a kamerába is belenéz a nagyfiú: Ölj embereket!

Ennél a Hancock egyszerûen csak "tedd jobbá a világot" üzenete - legyél marketinges, cégvezetõ, vagy akár szuperhõs - mégis csak elõrébb mutató. Itt már se a film, se Will Smith nem veszi komolyan magát. Sõt, lazán veszi magát. Ettõl aztán egyszerûen csak szórakoztatóvá válik. Egyáltalán nem akartak többet belegyömöszölni, mint ami elfért benne, és ez szimpatikus. Will-nek egyébként sem ártott egy ilyen, az I’m Legend komoly (és remekül végigvitt) alakítása után. Tudom ajánlani, nem kihagyhatatlan, de könnyed másfél óra.
(Tovább mennék, de ugye a szinkron, ezt most már végig kell vinni. Hát itt is rontott az élményen. Az egyik kulcsszó a „jackass”, kizárólag erre pöccen be az apatikus Hancock. Ez „bunkó” lett – hát nem tudom, ha nekem azt mondják bunkó, még azért nem jutna eszembe lebontani mondjuk egy házat. A másik sokszor elmondott „szép munka volt” (Good job.) sem érte el igazi hatását.)

A Panda viszont teljesen cukor. Kölköknek legédesebb - Micimackót nagyívben, innentõl kizárólag panda plüss. Gyermeklelkû felnõtteknek egy újabb élvezhetõ mese, egyedi grafikával, az örökzöld csak magadban kell hinned sugallatával a középpontban. (Szinkront itt tényleg felesleges említeni.) De szerintem a kemény szívû, könyörtelen típusúak is inkább ezt nézzék, Wanted helyett, hátha lágyít rajtuk egy pindurkát.

Szolgálunk és Védünk

- de hol és miért? -

Hogy milyen a közbiztonság Veszprémben, hány utcai pad, sörösüveg, orrcsont törik az utcán, mennyien mennyit rúgnak a földön nagy átlagban, mindenki tippelje meg maga kedvére. A következõ két történet egy embertõl szól annak tanulságára, hogy hol és mikor számíthatunk rendõreink segítõ jobbjaira.

Most a mennyien mennyit az érdekes. Hatan kettõt. Igen, szóval van egy – egyébként teljesen jámbor, mosolygós arcú, jobb napjain 70 kilós – barátom, aki nemrég egy kellemesen hosszúra nyúlt italozás után tartott hazafelé egyik – hozzá hasonló „légynek se” kaliberû – cimborájával a Lenin ligeten keresztül. Ott megállította õket pár finoman napbarnított fiatalember, dohányterméket és hozzávaló tüzet kérve. Kaptak, de az öngyújtót egyikük földhöz vágta. Tartalék tûz nem volt, õk nem tudták elszívni cigarettájukat, így hát sértõdöttségük erõszakba fordult. A vége kórház, alkarcsontrepedés, arczúzódás, miegymás.

A dologhoz hozzátartozik, hogy pár nappal késõbb más ismerõseim ugyanezt az utat választották, de akkor fordultak a számok, az ott várakozók mindössze ketten, az arra járók lényegesen többen voltak. A daliás duó (a kapott cigi meggyújtása után) mégis felajánlotta a verekedés vidám opcióját, méghozzá „akár kettõ is jöhet egyre” felállásban. A kellemesnek ígérkezõ lehetõséggel mégsem élt senki, így elmaradt a további móka, illetõleg hát kacagás.

De visszatérve kevésbé szerencsés jámbor barátomhoz, õ hetekkel késõbb – tanulva a korábbiból – a liget izgalmai helyett Tamás-bátya kunyhójába tért be józanító falatokért. A vele lévõk közül egyikük biciklivel volt, így õ elkérte, azt mondván, hogy évek óta nem ült cangán, és addig tekerne párat, míg a másik befejezi dupla-hamburgere eszegetését. Mondván, vicces lesz. Tekert is párat, de a mellette megálló rendõrök nagyokat villantva jelezték, hogy ez azért mégsem így mûködik – mondván, ez nem annyira vicces. Szonda, csekk, jobb kézzel kövér nullák firkantása. A vége huszonötezer.

Hát ennyi. Néha tényleg az az érzésem, hogy jobban foglalkoztatja õket a pénz beszedése, minthogy mi biztonságban tudhassuk magunkat. Persze ezzel könnyû vitatkozni. Engem is büntettek már meg ott, ahol napi kétszáz ember átmegy a fõúton, és arra is rá lehet fogni, hogy az én testi épségemért történt. Vagy itt van ez a „nem lehet az utcán inni” törvény – hoppá!, kész aranybányát csináltunk Veszprémbõl! Ennyi az egész, mert én ugyanott megyek át egyik oldalról a másikra, ahogyan inni is ugyanúgy isznak. Csak esetleg eldugottabb helyeken, példának okáért a Lenin ligetben – rendõrök elõl megbújva, de más kockázatokkal számolva.

Írni kell

- reflektálás névadóra, médiára és másra is -

Azt e-mailezte Szaksz (õ a felelõs szerkesztõ), hogy írni kell. Bõven két óra múlt, bõven aludnék, de írni kell. Muszáj – ezt is e-mailezte, hogy „keddre muszáj”. Mondjuk az írás egyébként is ilyen…, ilyen „kell és muszáj”-féle dolog.

Hovatovább, úgy volt ez közelebbrõl, hogy én elvállaltam a VMK Pszichológiai Mûhelyének Vizsga, vizsgadrukk-félelmek, szorongások címen futó csütörtöki elõadását. A helyszínen megjelent két lány meg én. A két lánynak – szegénykéimnek – véletlenül van némi közük is hozzám. (Az is lehet, hogy én hívtam oda õket, hogy majd milyen jó is lesz ez…) Aztán beszélgettünk mi hárman ott Dr. Török Kálmánné pszichológussal, de sajnos nem annyira érdemben, mint az várható lett volna – és sajnos nem ez az egyetlen oka, hogy semmi értelme nem lenne egész cikket ügyködni belõle.

És akkor ezt leveleztem a Szaksznak, hogy ez nem fog menni, és egyébként sem nagyon tudok mit csinálni, mert vizsgázom sokat, és satöbbi. De Szaksz (A Szaksz, az nekem olyan fõnök-szerû.) erre azt válaszolta (Mondjuk nekem még sosem volt fõnököm.), hogy elvállaltam ezt keddre (Ezt a tényt valóban elég körülményes lenne megkerülni.), és õ sem tud mit csinálni (Szóval õ nem egy olyan jótündér típus, aki csak úgy megold ilyen problémákat csettintésre.), nem fog más írni helyettem, nekem kell (De azért õ szimpatikus elsõ fõnök ám. Csak hát nem jótündér, hanem fõnök. Ez ilyen.).

Igen, tehát ebbõl lett ez a faramuci helyzet, hogy muszáj írni – tulajdonképpen bármirõl. Én – aki azért szereti megkerülni a nehézségeket, ott ahol, és amikor csak lehet – gondoltam rá, hogy majd könnyedén riposztozok egy régi írással, megmondom, hogy legyen Hét szája, és akkor kész is. Illetve volt még egy „kik, kiket és miért vernek agyon a Lenin-ligetben” témám, de sajnos egyelõre még nem sikerült utolérni a kiket kérdõszó mezsgyéjébe szervesen beletartozó ismerõseimet. Így maradt volna az eredeti… elegánsan mondva: nem túl munkaigényes megoldás; de aztán Index-olvasgatás közben új irányt kellett vennem.

Mármint a nagy Index olvasgatása közben. Azt hiszem, névadónk, de kétségtelen, hogy minden látogatónknak eszébe jut a párhuzam. De jó is ez így, mert „õk” teljesen jól csinálják. (Kiválóan mutatja ezt már például az is, hogy csak a felsõ reklámhely bérlésének napidíja nagyjából négymillió forint.) Mióta itt dolgozom, legalább reggel és este olvasom, hogy megalapozza az elvárható naprakészséget. És tényleg, alig szoktam fennakadni melléfogásokon.

Viszont – többek között – a Velvet is partnerük, ezért annak vezetõ hírei is megjelennek a fõlapon, és õk aztán igazán képesek nagyokat alkotni! Szívesen töltik fel például a rendelkezésükre álló helyüket nõi mellekkel. Persze, nekem nem kell magyarázni, mert: nagy, kicsi, szilikon, mindegy, odakattintok. Engem csakugyan könnyû megvezetni. De ha ez nem válna be az olvasók egy bizonyos körénél, a biztonság kedvéért kipakolnak minden mást is: féllábú nõt, összeégett testû kisdedet, arctalan nénit – mindent. Aztán õk büszkélkedhetnek a teljesen legalja feljelentõ rovattal is. Ez még mindig nem akasztana ki, de amit ma, hát az…

Van, hogy néha háborognom kell. Mindenkinek jól esik néha háborogni. Van egy léc, ami ha ledõl, akkor háborogni kell. Nem meglepõ, hogy általában a média borít, mert elég élesen képes kontúrozni azt, hogy hol is tart a világ. Bár ezt a személyes kis blogomon szoktam elintézni, de ott nemrég dühöngtem (hogy Angelina Jolie ikreinek fotói ugyan miért érnek már 12 millió dollárt), és különben is, éppen muszáj volt írnom valamirõl.

Már a McDonald’s cikk is eléggé birizgálta ezt a határt, mert hogyan lehet két órát sorban állni két mûanyag hamburgerért? Hát még kétszer végigállni?! Pedig maga az ötlet kedves, hogy húsz évvel ezelõtti árakon dobáljuk a Bigi-szendvicset, de aztán még jött egy videó is róla, ami pontosan bemutatja, hogy hol is van az az említett hol.

De természetesen a Velvet volt az, ami csuklóból lepöccintette józan eszem és vérmérsékletem tartódeszkáját. Ott minden vasárnap megválasztják az aktuális (…) hírességek közül a hét looserjét. Ezt eddig nem követtem, de ma elolvastam, mert az volt a cím alatt, hogy Albert Györgyi álterhes, Geronazzo Mária meg pornóra fizet. Hát eleve, mi az hogy álterhes? Geronazzo – akinek egyébként is eléggé elferdült a szépérzéke – meg tényleg hülye, hogy még fizet is egymilliót, azért hogy tíz srác végigszaladjon rajta. Ezzel szemben jelölték Kis Juditot (Groovehouse Judy) is, azért, mert milyen ócska dolog, hogy most „az arcáról fogunk beszélni két évig”. Ehhez hasonló utalásokkal bírálják rendszerint a bulvárlapokat, holott semmiben sem különbek. Juditra amúgy meg azért lehet szavazni, mert plasztikai sebésze figyelmeztette a napokban, hogy mivel eltelt tíz év az utolsó mûtétek óta, ezért félõ, hogy egy rossz mozdulattal szétnyílhat az arca.

Hát nem tudom, nekem nem pont az ugrik be elsõre, hogy „mennyire looser”! Ahogy arról sem, hogy õ képes volt felállni, sõt, színpadra visszaállni egy olyan baleset után, amiben szétroncsolódott az egész teste. Többek között az arca, a válla, a csípõcsontjai, a bordáinak fele (amik kilyukasztották a tüdejét is), de még lehetne sorolni. Most újra át kell esnie egy mûtétsorozaton – és hoppá!, mekkora looser! Nem értem, ha kivételesen van olyan közismert személyiségünk, aki csinált valami értékelhetõt is, vagy ne adj isten tiszteletreméltót, akkor azt is azonnal le kell rántani a többi közé? Ez szánalmas húzás.

Persze mindenki olyan, amilyen. Mi is. Néha változunk aprókat, talán egyszer itt hagyjuk végre ezt az enyhén szólva is ódivatú külsõt, de akkor is, maradunk olyanok, amilyenek. Bár egy-két cikk lehetne sokkal következetesebb vagy célirányosabb, de bízom benne, hogy sosem kell majd McDonald’s elõtt sorban állnunk, és oda sem kell süllyednünk, ahova sosem lenne szabad. Szaksz is marad, ilyen nem jótündér – és a többiek is. Tovább írunk Nektek, Önöknek. Mert írni kell…

Sarokba szorítva

- Táncfesztivál zárónap, összefoglaló -

Picit úgy érzem magam, mintha medvecsapdák között kezdenék szökdécselésbe. Ladányi Andreát lehordani? Szervezést kritizálni? Hiányosságokat sorolni? Mondhatom én, hogy a jó szándék vezet, a jövõbe vetett hit, de aki támadni akar, az most talál felületet. Az most könnyedén. Mert ki vagyok én, hogy arról beszéljek, hogy hogyan is kéne ezt? Hogy Ladányi elõadást föld alá?

Így szorítom sarokba magamat. (Szerencsére ez egy olyan hely, ahol ha ezt teszem, akkor sem fog vissza senki.)

A szombati zárónapot a Duna Táncmûhely Fosszílliák címû darabjával kezdtem. Kellemetlenül kevesen ültünk a VMK színháztermében. Nem értettem – talán elfáradt a közönség? Vagy úgy gondolták, hogy az elõzõ napot nehéz lenne felülmúlni? (Amivel egyébként abszolút egyetértek.) Az okos hozzáértõk – vittem õket ezúttal is – véleménye szerint olyan összedobott, „mindenbõl egy kicsi” elõadás volt. Valóban, volt benne olasz, francia, latin zene, mindenféle tánc, fényjáték, videó kamera, pillanatképek vásznon; emellett négy korban láthatóan elkülönülõ nõi, és egy temperamentumos férfi táncos. A négy nõ sajátos stílusa, és sajátos nõiessége személyes olvasatomban egyetlen asszony életének pillanatképeiként jelentek meg – a férfival, aki végigtáncoltatja õt fiatalságától öreg éveiig. Kellemesen unatkoztam.

A jegyszedõknél egy ismerõsöm próbálkozott azzal, hogy õ színháztöris hallgató, és ha esetleg lesz szabad hely, esetleg akkor õ… satöbbi. Én biztos voltam benne, hogy teltház lesz, elvégre Ladányi, záró elõadás, díjkiosztó, finálé… satöbbi. Ehhez képest a Sédben – ismerõssel együtt – is legfeljebb „félház” volt. A zsûrinek és szervezõknek fenntartott foglalt jelzéssel címkézett székek is üresen maradtak.

A héten többször is beszélgettem barátaimmal arról, hogy a közönség (közönség alatt egy kalap alá véve mindenkit) mennyire hajlamos tökéletességet feltételezni a színdarabokban (vagy bármilyen más alkotásban). Így például, ha nem ért egy elõadást, akkor elõször inkább arra gondol, hogy õ közelített rosszul, õ nem figyelt, õ a kevés hozzá. Pedig.

Hát tessék: az L. A. Dance Company estjének elsõ felébõl, vagyis az Aino és a szívekbõl egyetlen mozzanatot sem értettem. Hétfõn olvashattak itt róla egy „pokolbéli asszociációt” kollegámtól (amibõl egyébként kimaradt a szubjektív véleménye). Kétségtelenül érdekesebb és távolabbra mutató megközelítés az övé, mint amire én jutottam. Én – mivel ha már méltán elismert Ladányi – nem akartam befolyásoltatni magamat, nem olvastam el, hogy mit említ róla a prospektus. Utólag persze megnéztem. Rövid, idézhetem: „Az elõadás viszonyok nyitottságát mutatja be a mai társadalom erkölcsi rendszerében. A férfi-nõ, mint erkölcsi modell, a nemi másság viszonya, kapcsolatainak titkos üzeneteit adja át tánc formában.” Kövezzetek meg, nem értem! Hogy ez az arcot eltakaró fekete boszorkányparókából vagy az alsógatyák tapicskolásából derült-e ki – nem tudom. Mindegy.

A második rész címe egyszerûen csak BL (Borlai Gergõ dobos és a mûvésznõ vezetéknevére utaló betûk). Itt már értettem, hogy kapcsolat, hogy táncos és zenész, ütõ- és lábpergés; viszont teljesen öncélúnak, a közönséget végletekig kihasználónak éreztem (Balra tõlem három idõsebb barátnõ konkrétan agonizált. Sóhajtoztak, fújtattak, keresték a kiutat, de felállni azért mégsem akartak.). Itt-ott mintha már szándékosan untatott volna, egyébként táncolni is elég ritkán volt hangulata Ladányinak – talán belefáradt mostanra. Már így laikusan, de – a teljesség kedvéért – például egy a témában sokkal kompetensebb kritika szerint ez nem egészen így van. Ebben afféle jelzõket olvashatunk, mint „erotikus ritmusdiktátornõ”, „muzikális domina”, illetve a színpadon egyenesen „kannibalizmus” jelenik meg. De ezek csak kiragadott szavak, kontrasztállítás végett. Egyébként nagyon szép, kerek kritika – olyan tökéletességet feltételez, hogy szinte már én is elhiszem, hogy valami nagyszerû történt akkor és ott, csak én voltam mondjuk éppen rossz hangulatomban.

Utána olyasmiket hallottam, hogy „hát igen, de izgalmas kísérlet”, „újító”, „szabad asszociációknak ad utat”, stb. Hát persze, de ha mondjuk, én kísérleteznék ilyennel, akkor senki sem nézné végig. És legalább ennyire szabadon tudok asszociálni egy reggeli fogmosáson is. Szerintem ez mind csak a nevének szólt. De valószínûleg én vettem rossz irányt, majd egy életre megjegyzem: Ladányiról jót vagy semmit.

A duó meghajlása és a taps után az ajtóban megjelent meglepetésképpen a zsûri, a szervezõk, a fotósok, és egy-két elõadó is. A színpad lábánál, a nézõk elõtt, valahogy ott, sarokba szorulva készültek megtartani az ünnepélyesnek beharangozott díjkiosztót. Két rövid zárógondolat után (amiben egyébként most is jelentõs helyet kaptak a Petõfi-konfliktusra utaló célozgatások) összesen nyolc díjat osztottak ki. A fotósok díját a Frenák Pál Társulat tehetséges szólistája, Várnagy Kristóf kapta. A fotósok közül idén Gáspár Gábor részesült elismerésben. A közönség elsöprõ többséggel a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára szavazott. A legjobb koreográfiáért járó díjat a Karaván címû elõadás mögött álló Hámor József vehette át. Különdíjjal Lõrinszky Attila és Farkas Zoltán Batyu közös szereplését tüntették ki. A két fõdíj: Bozsik Yvette – Lélektánc és Szabó Réka Társulat – Buddha szomorú. Jancsó Miklós zsûrielnök különdíja a sokadszorra elismert Ladányi Andreáé.

Az esemény ünnepélyességét rontotta a „színpadtalanságon” túl, hogy a díjak egy érezhetõen „mindenki kapjon valamit” szisztémán mozogtak. Továbbá, hogy az érdekeltek elõre tudták az eredményt, mert csak azok jöttek el, akik kaptak valamit, illetve olyan is volt, aki elõre megbeszélte, hogy ki veszi át helyette (ez persze nyilván sokaknak hálás idõspórolást jelentett). A zsûri távolléte az utolsó elõadásról is furán adta ki magát – mert honnan sejthetné a nézõ, hogy õk esetleg már a fotóspróbán végignézték?

A nap befejezése az alig órás fogadás, amin amúgy is éppen csak volt valaki, ráadásul három egyetemista jóbarát távozott utoljára. Viszont kétségtelen haszna, hogy hármójuknak sikerült felvenni a – többek között médiáért és ifjúsági kapcsolatokért felelõs szervezõ hölggyel – kontaktot az eredményes jövõbeni együttmûködés reményében. Mert ha már ennyi színház és magyar szak van az egyetemen, akkor miért ne lehetne diákzsûri vagy egyetemi különszám a kritikusoknak készülõk cikkeivel? Vagy a képzõmûvész fiatalok miért ne dekorálhatnák a helyszíneket? Például.

Bár az én álmom az, hogy a Tánc Fesztiváljából igazi fesztivál lesz! Múlt héten nem volt fesztivál. Csak nagyszerû vendégelõadások sorozata, egy mellesleg versenyhelyzetben. Nem voltak szakmai fórumok, közönségtalálkozók, még egy kocsma sem, ahova összegyûlhettünk volna megbeszélni a látottakat, a nagy élményeket. Nem voltak kísérõrendezvények (a nagyon is jó fotóskiállítást leszámítva).

De miért ne lehetne ez igazi fesztivál? Ha feltételezzük, hogy közel annyi ember táncol, és közel annyi embert érdekel a tánc, mint a zene, a zenélés, akkor miért ne lehetne ez akár egy Utcazene? Vagy legalább közel egy Utcazene. Miért ne lehetne amatõr vonalat indítani a sokféle utcatáncból? A Co.ffein Projects falakon kívül talált színpadot, élénk színt hozva ezzel az öt napba (Sajnáltam, hogy nem kaptak díjat.). Vagy tovább bõvíteni, és esetleg belevenni zsonglõröket? Annyi cirkusztársulat van csak Veszprém megyében! És azoknak a fiataloknak tényleg csak szólni kellene…

Hát ezt talán nem jövõre, de mondjuk egyszer! Hm? Nem lehetne ez egy igazi fesztivál? Nem lehetne országos? Nem lehetne olyan híre, hogy mindenhonnan jöjjenek, mert ez Magyarországon a tánc hete? Nem lehetne az, hogy ne minden megszólalásban azon kelljen zsörtölõdni, hogy a Petõfi vezérkara nem tartotta ezt elég színvonalasnak, hogy ott legyen, hanem hogy õk könyörögjenek, hogy belépjen oda egyáltalán?