30y

- presszó-cipõk, satu, fõnix, miegymás -

– Mit keresünk? – kérdezem a telefonfénnyel pásztázó cimborát.
– Egyik barátnõm elvesztette a cipõjét.
– A cipõjét? – ismétlem megszeppenve némileg.
– Ja…
...

– Találtunk egy cipõt! – mosolyogja felém 1–2 számmal késõbb.
– És?
– Mondta a csaj, hogy az nem az övé!

Róluk írni hálás feladat! Nekem mindenképpen. Hallószervi adottságok és szakmai hozzáértés híján koncertekrõl emocionális alapon tudok írni, mesélni, beszámolni. Na, a 30Y emocionálisan a szívem mellett konkrétan. Vagy felett. Esetleg elõtt, de mindenképpen közel. Konkrétan eléggé közel. Azért nem vagyok bolondulásig elfogult rajongó. (Persze, mindamellett be kell látnom, hogy nem nagyon tudnám megmondani, mennyi koncertjükön voltam, és hogy véletlenül van egy olyan Utcai jelzõtáblák boltjában megvásárolt (...), véletlenül az együttes emblémájára emlékeztetõ, egész véletlen a nevemre dedikált, kis Respect-szoborral díszelgõ, dohányzóasztalnak használt tábla a szobám közepén.)

Nem tudnám megsaccolni, hogy a Presszóban hányszor voltam (százas egység fele kerekítve sem), így hát viszonyítási alap az van. Meggyõzõdésem, hogy több ember nem lehetett volna a 30Y koncertjén. A Dj-pultban is táncoltak, az egy szinttel feljebb lévõ régi vetítõablakban is álltak – innen hát a „satu érzés”. A legzúzosabb daloknál otthagytam az ötödik sorban táncoló társaságot, hogy még elõrébb küszködjem magamat. Büszkén mondom: néha az elsõ sorig is eljutottam (vagy hát kevésbé büszkén: odáig is ellöktek néha). Persze a színpadot támasztó hátraforduló tini legszívesebben földbe döngölt volna szúrós tekintetével…, én magyaráztam volna neki, hogy „én nem”, és hogy a „nagyfiú mögöttem”, és „különben is valahonnan tíz sorral hátrébbról indult az”, de úgysem értené. És akkor ott – elõttem tini, mögöttem nagyfiú, jobbra-balra nem tudom, felettem Beck Zoli énekel –, akkor ott üvölteném a kedvenc soraim, és ugrálnék! Vagy legalább lépnék egyet valamerre, valamerre el az izmos kezûtõl, és távolabb a gyilkos szemûtõl… Legalább picit megmozdulhatnék! De nem, „satu” volt az, ha mondom!

Arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy az együttes tagjai is éreztek valami satu-szerû szorítást, valahol eléggé közel a szívükhöz. Veszprém imádja õket, õk is imádják Veszprémet, ilyen egyszerû.

"Van, hogy nagyon ritkán úgy érzem, hogy ti erõsebbek vagytok, mint én… Köszi!”– úgy értette Zoli, hogy hangosabbak. És talán közben a kezét is a szívére illesztette. Aztán az elsõ ráadásdal (Respect) szövegét ki sem jött énekelni, csak fülelt, hogy milyen hangosak…

Nekem mindig ezek a pillanatok maradnak meg. Jó, hogy ennyire szeretik a közönséget, hogy még mindig ugyanúgy tudnak örülni „nekünk”. Ahogy az is jó, hogy mindig úgy lépnek színpadra, hogy az akkor és ott a világ legjobb koncertje lesz. És valahogy abban a két órában, az mindig az is. Õk ilyenek. Talán embereknek még jobban kedvelem õket, mint zenészeknek.

Nemrég írtam arról, hogy miért fontos a kézfogás színpad alatt és felett. Náluk nem is tudnék errõl, mert nincs is olyan, hogy „alatt és felett”. Vagy ahogy Endi (szólógitár) válaszolt korábban arra a kérdésre, hogy miért pont „Semmi szédítõ magasság” lett az új album címe: „Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentrõl lefele nézni éppolyan érzés, mint lentrõl felfele nézni, és valahogy az mûködteti az egész világot, hogy igazából nem az áll a reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy fõnixmadaras kép, ami idõközben valahogy kirepült belõle. Pedig sokat mesélt arról, hogy mit jelent nekünk estérõl estére zenélni.”

Ezért nem tudom felidézni, hogy mennyi koncertjükön voltam, ezért szeretem õket ennyire. Ezért érzem úgy a koncertjeiken, hogy ott minden együtt van. Hogy ott együtt lép, együtt hunyja le a szemét, együtt dobban, együtt él...

Akkor, ott, az Expresszóban egy színpadon egy cipõben, egy satuban egy szívvel – az a világ legjobb koncertje volt.

fotó: straubbazsi@gmail.com

Zagar

- szó + basszus -

(Mikor vége volt a koncertnek az Expresszóban, kérdeztem egy jó barátomat: „Na, most errõl mégis mit írjak? Írjam meg, hogy a végére elment a basszus?”. Azt válaszolta kárörvendõn, hogy: „Ja, jó ötlet! Az már egy mondat!”. Mire én büszkén: „Ügyes gyerek vagyok ám, lesz az két mondat is!”) A végére elment a basszus. És ez nem volt jó….

Igen, ez a Zagar koncert vége volt, de talán menjünk visszább picit! Sokat latolgattam, megnézzem-e őket, mert nem igazán ismertem a formációt, csak sejtettem, hogy ügyesek, meg felkapottak, meg a nagy sláger a dögös lányokkal… Azt is mondták, hogy ez inkább teázós zene, és alig lesznek. Aztán valahogyan mégis rálelkesültem – majd legrosszabb esetben teázgatok!

Ehhez képest szerdán már azt beszélték, hogy elfogytak az elővételben megvásárolható jegyek. (Ebből is látszik, hogy szinte bármilyen együttes, bármilyen stílus elhívható az Expresszó színpadára – és ez persze nekünk kiváló „látszat”!) Nos aggódtunk, hogy aznap is lesznek páran, akik esetleg nem férnek be, ezért viszonylag hamar (már tíz előtt) odaértünk. A bejutás könnyen ment, viszont cserébe szigorúan kijelentették, hogy a koncert végéig nem lehet kimenni az ajtón (illetve ki lehet, de csak a jegy újra megvásárlásával lehet visszajutni). Később megkérdeztem a – most egyébként jó kedvükben lévő, említésre méltóan kedvesen és készségesen viselkedő – kidobó uraktól, hogy ennek mi az oka, hol ebben a logika? Ott benne a logika, hogy koncertek előtt sokan piálnak odakint, és jobb, ha bent fogyasztanak – egyrészről. Másrészről így pontosan látni, hogy mikor van teltház. Hát, érezzük ezen, hogy üzleti szempontból valóban megalapozott, de más perspektívákból – esetleg diák vagyok, és itt annyiért veszek két deci fehéret, mint az éjjelnappaliban egy üveget, avagy éhes vagyok, és itt nem adnak enni, netalántán jobb lenne a friss levegőn lenni egy picit – sokkal-sokkal kevésbé kecsegtető vagy örvendetes.

Főleg, hogy a koncert másfél órás késéssel kezdődött, így hajnali egykor lett vége. De már megint előre szaladtam! Szóval fél tizenkettő, addig mindenki azt csinálta, amit egy teletömött presszóban csinálni lehet – mi is azt csináltuk. Így eléggé tétova lábakon kerültünk a színpad elé. Aztán szó nélkül elkezdődött, szó nélkül félbeszakadt hirtelen, szó nélkül folytatódott, és végül szavak nélkül be is fejeződött. Ja, ez egy ilyen koncert volt. Jó zenét csinálnak, táncolható is, ügyesek, ráadásul Zságer Balázs iszonyatos vehemenciával dőlt egyik billentyűsortól a másikig… – de mégsem volt átütő. Azt gondolom ugyanis, hogy ez az egész kommunikáció nélkül nem megy. Ha nincs meg az interakció, a híd, a kézfogás színpad felett és alatt, akkor marad az, hogy „felett és alatt”. Ott lent pedig nincs akkora buli, mint odafent. Kimondottan nehéz dolog ez az elektronikára épülő zenéknél, nem véletlenül gyakori az általában baseballsapkában ugráló „hangulatfelelős” az ilyen bulikon.

Igen, tehát summa summarom: volt késés, aztán a felénél megdöglött a hangtechnika, ezért a fiúk morcosan lementek, aztán morcosan visszajöttek, aztán megint le, de visszatapsolás után vissza, itt hangzott el Balázstól az egyetlen mondat: „Nincs basszus, de reméljük, hajlandóak vagytok még egy számot elviselni tőlünk...” Így a „nagy sláger” következett, aztán amott egy egyszerű intéssel újra le, imitt újra taps, de már csak a bajuszos mindenes bácsi jött vissza – sajnos.

Jó volt, jobb is lehetett volna.