Az esemény

- M. Night Shyamalan mélyrepülése -

Kolléganõm múlt héten ajánlotta a vasárnapi mozit a Hemóban, és mi el is mentünk megnézni Az eseményt (The happening). Akik még mindig nem látták nagyvásznon, és majd a HBO-n kénytelenek megnézni pár hónap múlva, hát nekik se jusson eszükbe nyomasztó kétségek közé zuhanni.

Van ez a M. Night Shyamalan rendezõ, aki a Hatodik érzékkel csinált valami egészen felejthetetlent. Azóta mindenki sokat, legalább akkora dobásokat várna tõle. Shyamalan marad is gondosan az egyszer bevált stílusnál, a Jelekben hozza a természetfelettit, a Sebezhetetlenben az izgalmas ötleteket, a Faluban a nagy csavart a végén, de valahogy egyikben sem képes utolérni önmagát.

Az esemény meg konkrétan mélyrepülés. Ötlet kevés, végig kiszámítható történeti ív, a természetfeletti inkább „természetközeli”, és gyengébb színészekkel dolgozik, mint valaha. A fõszereplõpáros közül Zooey Deschanel csak meresztgeti a nagy szemeit (bár az õ karaktere egyébként is rettentõen alulírt), míg Mark Wahlberg néha a szemöldökét is felhúzza.

Szóval, az a koncepció, hogy azért, amit mûvelünk a természettel, megkapjuk – kicsit korábban, mint gondolnánk –, ami jár. Vagyishogy, mert szétkúrjuk, most az jól visszakúr (ugye sosem mindegy, hogy melyik végén vagyunk a dolgoknak). Mivel a növények nem képesek helyváltoztatásra vagy hatékony ellenállásra ellenünk, ezért aztán jön a legjobb védekezés… az idegméreggel való támadás. Egész egyszerûen kikapcsolják az agyunkban lévõ életösztönért felelõs részeket, meg még valószínûleg sok mást is, ezért nem érzünk fájdalmat, meg úgy nagyon semmit se. Ebbõl adódik, hogy ezúttal rettegni sem tudunk a moziban, mert nincs is mitõl, öntudatlanságában érdektelenné válik a halál.

Így van ez a Greenpeace aktivistáknak hálás téma, igazi biológiatudós eszmei hõssel, egy talán érdekes csomagolásban (dokumentumfilmeket úgysem néz már senki, amelyekbõl talán kiderülhetne, hogy valójában mitõl lenne jó, ha tartanánk). Igaz, szerintem sokkal látványosabb képi világot lehetett volna teremteni az alaphelyzetbõl – tehát, hogy hirtelen mindenki öngyilkos lesz –, de azért kiélte egy-két beteg képzelgését Shyamalan. Például, hogy milyen az, ha valaki befekszik egy ipari fûnyíró gép alá… nem jó. Egy leplezetlen iPhone reklám keretén belül megnézhetjük a telefon képernyõjén azt is, ahogy egy állatkerti dolgozó felkínálja elõször egyik, majd másik kezét az oroszlánoknak (bár a jelenet teljesen irreális, mert ha nincs is bennünk életösztön, azért még nem leszünk gyurmából, hogy csak úgy leváljon egyik, majd másik végtagunk).

Egy alkalommal – az ellentmondásos helyzetek dandárjában, a véget nem érõnek tûnõ menekülés rövid pihenõjében – egyszer csak megtorpanunk egy nagyszerû ötletnél. Szereplõink bemennek egy nyitott ajtajú hatalmas házba, ahonnan valószínûleg már elmenekültek az ott lakók. Késõbb kiderül, hogy nem is él ott senki, ez egy olyan családiház -modell, ahol minden – a sushi az asztalon, a pohárba töltött narancslé a konyhaszekrényen és a szobanövények sokasága is – mûanyagból van. „Vásároljon ön is ilyet!” Ezen el lehet gondolkodni, így: szépített – kettes alá.

Multi pack, azaz három az egyben

- Hancock, Kung fu Panda, Wanted -

Kíváncsiak voltunk mostanában mit állít Hollywood a porondra, így az elmúlt két hétben, a pókerversenyek elõtt beillesztettünk egy-egy mozit is. Szomorú, de ezzel gyakorlatilag kivégeztük a Balaton Plaza teljes filmkínálatát. És mi az, ami a hármat összeköti? Az elhibázott, élményrontó, elkedvetlenítõ szinkron.

A szinkron régóta személyes fiaskóm. Most komolyan, ennyire nagyon ódzkodunk attól, hogy olvassunk? Félredobjuk az eredetiséget, azért hogy minden erõfeszítés nélkül bambulhassunk magunk elé? Persze, a felirat is fordítás, és az is lehet hibás, de azt nem determinálja, hogy mennyi ideig mozog a száj, meddig van ott a kamera, satöbbi. És esetleg van egy jó színész, aki belerak mindent egy elsóhajtott mondatba, vagy egy elcsukló hangba, amit aztán simán tönkrevághat a magyarhang. Örülnék neki, ha a tévében minden külföldi film feliratosan menne, de 1150 Ft-ért egyenesen el is várnám. Utoljára tizenkét évesen mondtam szüleimnek, hogy ne a „betûset”, mivel akkor még nehezen kötöttem össze a képet a szöveggel – természetesen a pandásnak szinkronosnak is kell lennie, mert gyerekfilm (pedig vannak ám hangjai!)

A három film közül a Wanted veszi leginkább komolyan magát, és furcsa módon, neki van a legkevesebb alapja ehhez. Valójában nem tudom, hogy kiknek ajánlhatnám ezt a filmet. Igazán buta, a realitás talaján egy pillanatig sem mozgó akciófilm. Kanyarban lövik a golyókat, de azokat rendszeresen semlegesítik egy másik szintén kanyarban lõtt golyóval, van még mátrixos ugrás háztetõkrõl, lassított képen elmondott normál idejû "sajnálom haver, hogy most fejbe lõlek", aztán sorsféle szövõszék, és csak nekünk: IC vonatot lazán lehagyó Zsiguli is. Angelina leharcolt, gyilkosan szexis, szexisen gyilkos jelenléte erõs, ahogy talán Morgan Freeman is áll a talpán, de csak érte nem nézünk filmet, és Jolie-t is "lerendezhetjük" tíz másodpercben.
A szinkron már az elején összetört. Jolie megkapta Julia Roberts megszokott bárgyú hangját, ami még nem akkora baj, de a fõszereplõ James McAvoy a pókemberbõl jól ismert Tobey Macuire magyarhangján szólal meg, ami egybõl eszembe juttatta a sorozat harmadik részét, ami fõszereplõvel, és mindennel együtt annyira alja, hogy hetekig nem tudtam feldolgozni, mit okádott ki magából az "elit" filmipar. Innen könnyen jött a párhuzam, ráadásul a sok "fuck"-ot sikerült baszkira fordítani, így ez a megint csak rettentõ markáns színész folyton baszkizott, ami aztán már tényleg nem lendített semerre se.

Egyébként a fordulatosnak (kanyarulatosnak) mondott történet is több helyen totál elhibázott, ráadásul hozott magával egy alulmúlhatatlan (még Seagal is jobb volt) vonatos jelenetet is. Ha mindez nem lett volna elég, a film végére - miután többször is le lett ócsárolva, nullázva a nézõk élete - kiforrott a mondanivaló is: hagyd ott a szar társadalomban élt mindennapjaid, fogj végre pisztolyt, és ölj embereket. Utolsó másodpercekben még a kamerába is belenéz a nagyfiú: Ölj embereket!

Ennél a Hancock egyszerûen csak "tedd jobbá a világot" üzenete - legyél marketinges, cégvezetõ, vagy akár szuperhõs - mégis csak elõrébb mutató. Itt már se a film, se Will Smith nem veszi komolyan magát. Sõt, lazán veszi magát. Ettõl aztán egyszerûen csak szórakoztatóvá válik. Egyáltalán nem akartak többet belegyömöszölni, mint ami elfért benne, és ez szimpatikus. Will-nek egyébként sem ártott egy ilyen, az I’m Legend komoly (és remekül végigvitt) alakítása után. Tudom ajánlani, nem kihagyhatatlan, de könnyed másfél óra.
(Tovább mennék, de ugye a szinkron, ezt most már végig kell vinni. Hát itt is rontott az élményen. Az egyik kulcsszó a „jackass”, kizárólag erre pöccen be az apatikus Hancock. Ez „bunkó” lett – hát nem tudom, ha nekem azt mondják bunkó, még azért nem jutna eszembe lebontani mondjuk egy házat. A másik sokszor elmondott „szép munka volt” (Good job.) sem érte el igazi hatását.)

A Panda viszont teljesen cukor. Kölköknek legédesebb - Micimackót nagyívben, innentõl kizárólag panda plüss. Gyermeklelkû felnõtteknek egy újabb élvezhetõ mese, egyedi grafikával, az örökzöld csak magadban kell hinned sugallatával a középpontban. (Szinkront itt tényleg felesleges említeni.) De szerintem a kemény szívû, könyörtelen típusúak is inkább ezt nézzék, Wanted helyett, hátha lágyít rajtuk egy pindurkát.

Cloverfield

- szokatlan kitérõvel -

Egy kedves barátom írt errõl (nem itt, máshol) egy ajánlót még február közepén. Mégis csak nagyjából két hete botlottam elõször bele – Hemó mozimûsor, ugye. Ja, a barátom, aki írt róla, eléggé nyomatékosan zárt, így: „Nem melegen ajánlott. Kötelezõ.”

Nem akarok a filmrõl sokat – mert tényleg simán kötelezõ. Sõt, nem csak hogy nem akarok róla sokat, de máris eltérek tõle, mert éppen most érzem megfelelõnek az alkalmat, hogy hangot (vagy hát felületet) adhassak kételyeimnek, értetlenkedésemnek. Miért van az, hogy a Hemóba nem jönnek az emberek? Most komolyan! Mert a pláza? Mert az annyival jobb?!

Elmesélem az utolsó élményeimet a két mozihoz kötõdõen (innen jön a párhuzam). A Plázában láttam a 10.000 B.C. címû fantasztikumot. A film annyira legalja, hogy lehordani sem volt kedvem. Egy-két szép kép, semmi több. Mármint, ezen a dicsérhetõ oldalon ez az egyetlen mondat. A másikon, a kritikus, a negatívumokat soroló, a hibákra fókuszáló oldalon cinizmustól pöffeszkedõ végeláthatatlan sorok vagy oldalak (is lennének, ha hajlandó lennék megírni) – hatalmas melléfogások minden elképzelhetõ filmes szinten. Ehhez képest 130 milliárd dollár volt belegyömöszölve, és mindezek mellett természetesen kasszasiker, sokszorosát visszahozta. Hollywood.

A Cloverfield mindössze 30 millió dollárból készült el. Pedig ez igazi szörnyfilm! Godzilla és King-Kong tappancs nyomait követve jár-kel egy hatalmas szörny a felhõkarcolók között, és rohadtul romba dönt mindent! Újabb monumentális, katasztrófa, fantasztikus, sci-fi, akciófilm… is lehetne, de nem az. A rendezõ – a sikeres The Blair Witch Projecthez hasonlóan – „talál” egy kazettát, és ezt mutatja meg nekünk. A kazetta anyaga egy digitális kamerával lett felvéve egy búcsúztató-házibuli kapcsán. Csak közben megremeg a föld, lángba borul a város, és hovatovább, leszakad a Szabadság-szobor feje is.

És ez – a kézi-kamerázás – egy pillanatig sem válik erõltetetté. Inkább odaszögez, és nem is nagyon ereszt el. Annyira közel hozza, annyira életszerûvé teszi, hogy nem is filmet nézel, nem is vagy (lehetsz) benne biztos, hogy egy biztonságos székben ülsz, mozdulni sem nagyon mersz…, akarsz, akarnál. És nem csak ettõl lesz hihetetlenül közeli. Mert nem annyira az a lényeges, hogy valami eltüntet egy várost – hanem hogy én ezt hogyan úszom meg élve?! Nem a Szabadság-szobor dongó kobakja érdekel, hanem hogy miért pont az én utcámra zuhant? Nem az számít, hogy kettészakad egy híd, rajta sok száz emberrel, hanem hogy a bátyám is rajta volt. Nem az foglalkoztat a metróaluljáróban, hogy fölöttem tankok lánctalpaznak, hanem hogy mit tudok mondani a legjobb haveromnak, miután elvesztette a tesóját! – A film biztos pontossággal boncol emberi érzelmeket – miközben folyton remeg a kamera, és valami hatalmas izé, tudja fene, mit csinál – hogy az valami egészen elképesztõ! Hollywood – máshogy.

Elõbbi esetében közel teltház, utóbbiban rajtunk kívül 4–5 nézõ (négy vagy öt, mindegy, hogy számmal mérhetõ – hogy „egykezemen”: az a baj!). Ráadásul a Balaton Pláza - Cinema City kínálata konkrétan tragikus (lásd: Cloverfield), hosszú hetekig képesek ugyanazt a négy, néha öt („egykezemen”!), többnyire messzirõl elkerülendõ filmet játszani. A Hemóba csak (?) hetente pár alkalommal lehet beülni, de jó idõpontokban, és széles kínálat (lásd: Cloverfield) közül választva, nem mellesleg fele annyiért. Persze tény, hogy sokkal kényelmetlenebbek a székek, de talán nem lennének ennyire kényelmetlenek, ahogyan bezárni sem kellene belátható idõn belül, ha nem tudnám egykezemen megszámolni, hogy hány ember ül le körülöttem a teremben.

Menjenek a Hemóba, mozizzanak olcsón, szeressék a filmeket! Nem melegen ajánlott.

Charlie Wilson háborúja

- komplex, ahogy kell -

Az összetett hidegháború és három összetett történelmi figura mögé álló öt elismerten – Oscar-, Emmy-, Tony-, Golden Globe, Satöbbi Díjas – összetett filmes személyiség meglehetõsen sokrétû politikai szatírája. Bizakodhatunk: ennek csak nem lehet rossz vége! Kattintson.

Az elsõ a sorban Aaron - „a bürokrácia mesemondója” – Sorkin. Leginkább az õ szellemes tollának köszönheti a film a feszes tempót, a tökéletes korrajzot, a pergõ, zsiványul csattanó dialógusokat, a fanyar humort, a kivételesen zseniális jeleneteket, azt, hogy a csontszáraz politika élvezhetõvé válik az attól idegenkedõ, tisztes távolságot tartó nézõknek is. Nevéhez tartoznak még: Az elnök emberei sikersorozat, az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi katonadrámája és a Szerelem a Fehér Házban is.

Második Mike – „nem félünk a farkastól” – Nichols. A komikusként kezdõ, színdarab és filmrendezõ már az összes létezõ filmes díjat bezsebelte, illetve polcára helyezte – szépen egymás mellé. Már az elsõ filmrendezése, a Nem félünk a farkastól Oscar-jelölt volt. Továbbá, teljesség nélkül: A 22-es csapdája, Testi kapcsolatok, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb, A nemzet színe-java stb. (Személyes zárójelben mondom: a Közelebb romantikusban a legnagyobb – már ha romantikus egyáltalán.)

Párban folytatva: Charlie – „sok dögös, formás mellû titkárnõm volt, Angyaloknak hívtam õket” – Wilson és Tom – „szeretem a csokis bon-bont – Hanks. Tom meglepõ módon élvezettel lubickol a hedonista, piás, alkalmi kábítószer-élvezõ, szexista, professzionális lobbista képviselõ Charlie szerepében. Charlie a nyolcvanas évek elején figyelt fel az Afganisztán szovjet megszállása folytán kialakult helyzetre, miszerint ha a felkelõket támogatnák, le tudnák rázni a kommunista rabigát. Menten neki is látott a lobbizásnak, azoknak és ott, ahol kellett. De hiába a tehetsége, magában nem jutott volna sokra.

A hölgy duó Joanne – „Amerika hatodik leggazdagabb nõje” – Herring és Julia – „micsoda nõ” – Roberts. Joanne Herrings elkötelezetten vallásos, jobb oldali közszereplõ, és pont eléggé antikommunista ahhoz, hogy érdekelje az ügy – mellesleg Charlie alkalmi szeretõje is. Roberts rutinosan hozza a figurát.

Végül Gust – „maga vagyok a ’80-as évek” – Avrakotos és Philip – „nem igaz” – Seymour – „én vagyok maga a ’80-as évek” – Hoffman. Gust balhés görög-amerikai CIA ügynökként cinikusan bírálja Amerika nem létezõ afganisztáni külpolitikáját. Sok hasznos kapcsolattal és összeköttetéssel õ az, aki teljessé teszi a szokatlan csapatot. Philip Seymour Hoffmann konkrétan brillírozik! Remekül áll neki az öltönyös, szemüveges, pocakos ügynök szerep. Közös jeleneteik Tom Hanks-szel magukkal ragadók.

Igen, egyébként igaz történet is. Valahol ez csapja leginkább arcul a nézõt, hogy a politika nem egy misztikus, elvont valami, hanem igazi emberek, kulcs- és kevésbé kulcsszemélyiségek masszaszerû intézménye. És mégiscsak képes lehet hógolyó lavinát elindítani. Képes lehet három ember arra, hogy Amerika kezdetben ötmillió dolláros titkos katonai támogatását egy milliárdosra növelje, ezzel eldöntve a hidegháborút és felszabadítva Afganisztánt a Vörös Hadsereg kilenc évig tartó elnyomása alól. Ahogy mások aztán képesek lehetnek „elcseszni a végjátékot” – Charlie Wilson mondta így.

Gust Avrakotos pezsgõbontás közben emleget egy Zen mestert, aki történeteiben minden dolog, esemény viszonylagosságára világított rá. Bármi is történt, õ csak azt mondta: „Majd meglátjuk!”. Akkor ünnepeltek, aztán valahogy csak jöttek az iszlám szélsõségesek Oszama bin Ladennel az élcsoportban, ahogy szeptember 11. is dátum lett a világtörténelemben.

És hogy hol cseszték el? (Mert elcseszték, és azért ezt vászonra vinni nem olyan volt Amerikától, mint amikor a – legendásan rossz – Pókember háromban a „szuperhõs” beugrik a teljes képernyõs zászló elé.)

Hát, szerintem nézze meg a filmet, aztán „majd meglátjuk”.

Bin-Jip – Lopakodó lelkek

- Kim Ki-duk művészfilmje -

Filmértékelésnél számtalan megnevezett és megnevezetlen szempontot vehetünk sorra. Amikor úgy megyek moziba, hogy majd írnom kell róla, akkor még tovább bõvül eggyel: egyáltalán mennyire megírható? Kínkeserves, verejtékcseppes órák lesznek a monitor elõtt, vagy ellenkezõleg, lényegében már ott összeáll fejben? Vagyis, hogy mennyire gondolatébresztõ? Kim Ki-duk filmje ebben a kategóriában ötcsillagos. Vagy inkább, amolyan hatcsillagos (ez az a nem létezõ hatodik).

Már az elsõ húsz percben éreztem, hogy errõl biztosan lehet írni (verejtékcseppek nélkül is). Abban a húsz percben érthetõvé vált az alapötlet: egy fiatal srác, egyetlen értékével – nagy BMW mocijával – járja a várost, és szórólapokat ragasztgat a lakások ajtajára. Este betör oda, ahol nem szedték le a reklámpapírt – tehát nincsenek otthon. Odabent körbenéz, átlapozza a családi albumokat, az ott élõk helyébe lép. Fél napig éli valakik életét. Pontosabban: otthonát. És még „jó fej” is, nem visz el semmit, viszont kitakarít, megöntözi a virágokat, megjavít valami tönkrement háztartási kütyüt. Távozáskor még lefotózza magát egy különösen tetszõ tárggyal, és ennyi, továbbáll.

Már ez, ugye? Valahol teljesen kiválni a társadalomból, kiszakadni a kapitalista vagyonszerzési hajszából, valahol pedig mégis benne maradni, sõt, valamilyen szervesebb részévé válni. Nap mint nap átgázolni életeken, belecsöppeni gazdag, szegény, így vagy úgy élõ sorsokba, aztán egyszerûen csak továbbállni. Közben biztosan eszünkbe jut, hogy lehetne (lehetett volna) így? És tudják mit? Lehetne! Magunk mögött hagyni mindent, földre ejteni béklyóinkat, igazán szabaddá válni, míg csak kedvünk tartja. És valószínûleg a rendõrök sem azt a betörõt keresnék elsõk között, aki kitakarított valahol, de még a faliórát is megjavította.

Már ez, ugye? És tényleg, bármennyit tudnék írni róla. Elmehetnék mély részletekbe, kritikusan, de akár magasztalóan is. Említhetném, miért érdekes az, hogy szavak nélkül (ez a szavak nélkül többet mondás „mániája” a rendezõnek), szótlanul alakul ki mély kapcsolat a két fõszereplõ között. Hogy ez hol vált zavaróvá, és hogy talán jobban is meg lehetett volna oldani, a mondanivaló megtartásával együtt. Vagy elmesélhetném, mit adott nekem, hogy a némaságot megtörõ egyetlen szó a „szeretlek” volt, de üresen, hazug cselként elmondva. Vagy rámutathatnék, hogy szerintem miért volt felesleges az a kevés momentum, amivel átlépte a film a racionalitás határait. De fókuszálhatnék olyan földtõl elemelt dimenziókra, gondolatokra is, amelyekig elvisz, elvihet minket a film.

Ugyanakkor ezt most nem érzem tisztemnek. A feladat a filmé. Talán mondhatjuk, hogy egy mûvészfilm feladata pontosan ez a gondolatébresztõs dolog. Ebben pedig – tudják –, hatcsillagos. Ezért ajánlom. Egyébként a premier idején a Velencei Filmfesztivál közönsége a vetítés közben és utána is szûnni nem akaró tapsban tört ki, így nem is volt meglepõ, hogy a rendezõ végül négy díjjal távozott a mustráról.

Az Expresszóban csütörtök este nem volt taps, viszont több embert is láttam, akik még ott, a babzsákban merengõn rágyújtottak egy cigarettára – amúgy Kim Ki-duk a zárómondatban és a záróképben is szükségesnek érezte nyomatékosítani, hogy ez aztán nem egy átlagos „felugrok a székbõl, és sietve hazamegyek mozi” volt. (A kép nekem különösen tetszett, az egész filmre jellemzõk voltak az ügyesen megkomponált, megfotografált mozzanatok, de ebben az utolsóban valahogy zseniálisan összegzett. Láthatatlanságot, súlytalanságot, társtalanságot egyaránt.)

„Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom.”

A nemzet aranya II.

- avagy sok idõ és pénz, arany meg nulla -

Annyi mindenre el lehet költeni ötszáz forintot! Annyi jó dologra, például egy üveg Tokaji sárgamuskotályra, vagy a város legjobb gíroszára, vagy óvszerre, vagy virágra a nõnek, vagy akármi. Persze ugyanúgy rossz dolgokra is ellehet szórni: három liter kannás borra, mekis hamburgerre, vizitdíjra (buszjeggyel) vagy a Nemzet aranya II.-re.

Valójában mekis hambi kannással öblítve elõbb…, mint A nemzet aranya kettõ. Azóta bánom azt az ötszázast, mióta a Hemo portása udvariasan és mosolyogva, de ugyanakkor kérlelhetetlen határozottsággal jól megmondta, hogy: „Ide aztán ingyen nem megy be senki! Ha internetes újság, ha nem. A kollegája? Nem-nem, nem tudok semmi ilyesmirõl.”

Valahol jogosnak is tûnik ez. Annak tükrében, hogy másodmagammal voltunk a bevétel egyötöde aznap, mindenképpen annak tûnik. Ez már maga elõrevetített valami ijesztõen baljósat. Aztán meg még szinkronos is! Ha valamit tudok utálni a moziban, akkor az a szinkron. Ötszázas, és még eredetiséget sem kaphatok. Baj. Még nagyobb, hogy tekercscseréknél elõ-elõfordult, hogy véletlenül átugrottunk pár rövid jelenetet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon tévéznék a haverokkal. (Csak kényelmetlenebbül ültem.)

Említettem már, hogy a film ehhez képest mennyire? Mennyire volt lesújtóan rémes? Nemzet aranya, mi? Aranya? Hát hadd ne kezdjek szójátékokba. (Pedig lehetne.) Egy üres héj az egész, a habzó szájú profitéhes producer kitalálta, hogy hasznos lesz a folytatás. Gyorsan lepörgette az egészet, aztán kész is. Semmi újszerû nincsen benne az elsõ részhez képest. Tényleg, ugyanaz. Sok rejtvény, ami sok másik feladványhoz vezet, sok szaladgálás, és fõleg a fõ gonosz kulcsszerepe, hogy felbukkan minden helyszínen, és próbálja megszerezni, elcsenni az éppen megtalált… akármit.

Csakhogy itt már régen elveszett a fejtörõ rébuszoknak a varázsa is. Már ha volt varázsuk egyáltalán…, de azt talán el tudjuk fogadni, hogy az elsõ részben még rá lehetett csodálkozni erre-arra, egy-két ügyes megoldásra. Az újban már nem, mert ezek picit sem okoztak fejtörést a szereplõknek, a film autós üldözési jelenetei hosszabbak, mint bármelyik talány, probléma felfejtése. Ráadásul mindegyik nevetségesen nagyszabású, sokszor logikátlan is. A „nevetséges” tényleg azt jelenti, hogy csak kuncogni tudsz közben.

Elõször talán a Buckingham-palotába surrannak, aztán egyenesen tovább az ovális irodába, onnan egy kurta lépéssel az amerikai elnök elrablása(!) következik, minekután a kongresszusi könyvtár legjobban elzárt szobájába szaladnak be minden különösebb akadály nélkül. Megkoronázva az eddigit, simán leráznak pár tucatnyi rendõrautót, egy-két helikoptert, és irány a Rusmore-hegy, aminek oldalába csak ügyes elterelés okán van befaragva Washington, Jefferson, Roosevelt és Lincoln orcája, mert egy újabb elképesztõ mechanikus kütyü, - egy „kavics” – elmozdítása szakadékot nyit a sziklafalba, és máris megtaláltuk az aranyvárost! Ott még elkápráztat pár izgalmas jelenet, és zárásként – sosem gondoltuk volna, de mégis – csók, és tûzijáték a Fehér Ház fölött.

Ezzel el is meséltem az egész filmet. Ez alapvetõen nem „jó fej” dolog, de mégis csinálom, mert valahol szeretném, hogy még véletlenül se nézze meg senki. Legalább a színészek értek volna valamit, de hát fabatkát sem. Nicolas Cage sem a régi, a humora már az elõzõ évezred alkonyán is szánalmasnak számított, csak a parókáját meg a menõ napszemcsijét hozza. Van még négyszeres Oscar-jelölt Ed Harris is (a fõgonosz), illetve Oscar-jelölt Helen Mirren (az anyuka), de semmi. A régi karaktereknek is csak azért van valamicske jellemképük, mert láttuk az elsõ részt, az újaknak meg annyi sem. Csak jöttek, gyorsan bekasszírozták a lét, aztán irány Dubaj forgó felhõkarcolója, mondjuk.

Szóval ne! Ha kincsvadász rajongó vagy, akkor se. Ha a kölköd kincsvadász rajongó, akkor talán, de csak ha már halálra unta otthon az Indiana Jones dvd-ket. Komolyan, 122 perc! Ha még csak pénzkidobás lett volna…...