Fotó: Szabó Tamás
A hõség egyelõre tartja magát, a sajtókonténer sem lett nagyobb, ahogy a másnaposság is nehezen múlik három végigbulizott este után. Napközben gyakorlatilag csak életben maradni voltunk képesek – kaja, Balaton, jégzuhany (nincs melegvíz), megint kaja; és aztán már megint csak party. Persze, ez nem panaszkodás – valójában nagyon jó itt lenni.
Három nap élményeirõl lehetetlen beszámolni, ráadásul keddtõl kizárólag az Utcazenével foglalkozunk, ezért sûrítenem kell. Ma a nagyszínpad fellépõirõl írok röviden, holnap pedig szeretnék egy tágabb képet festeni a fesztiválról. Illetve lesz azért egy FatBoy, és talán pánikot „verõ” vihar is. Mert, hogy mondják: Ausztriában van, és sok jéggel, meg 100 km/h-val. Azt is mondják, hogy erre jön, és a fák alól érdemes elvinni a sátrakat… Meglátjuk.
Nulladik nap: nem volt nagyszínpad. Öreg róka DJ Palotaira ugráltunk hajnalig.
Elsõ nap: Goldfrapp, Quimby, Massive Attack. A Goldfrapp valaki szerint jó volt, valaki szerint egyáltalán, én szerintem meg finom volt a bor, amit valahol egészen máshol ittam. Quimby-t kerülöm sajnos, de azt láttam, hogy sokan voltak, és sokan ugráltak is – egyébként is ismeri mindenki. Az egyik szenzáció a Massive Attack, ami tényleg jó is és szép is volt, de alig húsz percig maradtam, mert az õ zenéjük picit sem party. Néha hallgatom otthon – vízipipázáshoz.
Második nap: Orishas, Gentleman, B-52s. Az itthoni közönség az Orishas-nak a Represent címû dalát ismerheti. Nekem még korán volt (hat óra), ezért csak zsonglõrködtem messzebb a színpadtól, de igazi kubai, szép lányokat megpörgetõ zenét játszottak – szerették õket. A Gentlemen-en már az elsõ sorokban táncoltam én is. Otto Tillmann ízig-vérig (és tovább is) reggae énekes, plusz gyönyörû énekeseket hozott magával. És másfél óra igazi Jamaica után is tudott meglepetést okozni! Még korábban a mellettem lévõ lány mutatta, hogy milyen gagyi, hogy az elsõ sorban egy hatalmas Bob Marley zászlót lengetnek, elvégre ez nem egy Bob Marley koncert. Szerintem nem volt „gagyi”, elvégre mégis csak õ ismertette meg ezt a stílust az egész a világgal. Szóval a végén, a nagy hajrá után, mikor már a technikusok pakoltak, na akkor, akkor visszajött Otto teljesen egyedül, leült az egyik hangfalra, és elénekelte a Songs of Freedom-ot (Marley-tól). Szép volt – könnyfakasztóan (bár fotós kollegám talált egy lányt, aki már a legelsõ dalnál hisztérikus sírásba kezdett).
A régi (régen) sztár B-52s vissza robbanni igyekszik, engem nem tudtak magukkal rántani.
Na, mennem kell, mindjárt kezdõdik Sergent Garcia (ha…), és elõtte még a sátrunkat is össze kell pakolni.
(Az elõbb kint voltam, több helyen is bemondták, hogy ha ideér, és amikor a legjobban szakad, és csapkodnak a villámok, és kobakjainkon kopog a jég, akkor ne menjünk fák alá, és semmilyen ideiglenesen felhúzott épületbe – vagyis sehova – se, hanem mindenki maradjon nyílt területen…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése