Utcazene II.

Sokan várták nagy érdeklõdéssel a tegnap esti programokat, bár a különféle médiumok meteorológusai egyöntetûen hidegfront eljövetelét, esõzések beköszöntét jósolták. Mi elsõsorban a Péterfy Bori koncert velõs kivesézését terveztük, de sajnos alulmaradtunk az idõjós-maffia nemzetközi cselszövésével szemben… Jöjjön hát érdekes szösszenet, pillanatkép a míves kritika helyett. (- a szerk.)

Gonosz dolog ez az esõzés, fõleg ha egy olyan fesztiválon vagyunk, ami az utcáé. Péterfy szûkölve menekül, ahogyan általában mindenki más is rohanva keres tetõt a feje felé. Tegnap az Óváros térre vezetõ körforgalom melletti boltíves átjáróban kerestek sokan menedéket… túlságosan sokan is. (Bizony, kedves olvasóink, baljós három pont, elõre sejtetõ jelzõ.)

Bohumil Hrabal egyik regényében (Õfelsége pincére voltam) a fõszereplõ elvonul a természetbe, fenyõfavágással, hegedûkészítéssel foglalkozik. Arról mesél, hogy amikor kivágják a fát, akkor van, hogy hallani a zenét, a dallamot. Csak ilyen anyagból lehet jó munkát végezni…

Tegnap halk reccsenést, húrok pendülõ szakadását lehetett csak hallani. A zene, az esszenciális zene eltûnése, eltûntének üressége volt észrevehetõ.

Mire átértünk az álló emberek közti vékony ösvényen, fogtuk csak fel, hogy mi történt odabent az átjáróban. Egy lány erõszakosan húzta a mögötte lévõ barátnõjét, hogy hamarabb átérjenek. A hátul járó elvesztette az egyensúlyát, és elzuhant a fal mentén. Esésének végpontjában pedig – valószínûleg most már kitalálták –, egy mindent megélt hegedû hevert. Barátom táskájában lapult egy szép nagy üveg Jägermaister, rövid tanakodás után vissza is furakodtunk a zenész fiúig, aki magába roskadva ült falnak vetett háttal. Pohárba töltöttünk egy emberes adagot, és mondtuk neki, hogy talán így könnyebb. Közben rájöttem arra is, hogy valójában õ a tavaly nyertes Club Era hegedûse. Azt hiszem, sokan tudják, hogy kirõl van szó, nehéz nem bámulni, ahogy húzza vonóját.

Kérdeztem tõle, hogy milyen érték, ami darabokra tört. „Úgy két kiló” - mondta. „És az eszmei?” – folytattam a faggatózást. Erre már könnyezve válaszolt. Hogy egy zenésznek mit jelenthet hangszere? Mit jelent, amikor mellette zúzzák szét? Azt hiszem, ezt nem nehéz átérezni, nem nehéz vele együtt gyászolni.

Közben az együttes egy másik (rasztafáribb) tagja mesélte, hogy utánafutott egy rohanó lánynak, aki sokáig láthatólag zavarban nézte a hegedû maradványait, aztán egy ezrest csúsztatott a tokjába. Mikor elérte, kérdezte tõle, hogy õ törte-e össze? Mondta, hogy nem, csak az Óváros téren ázik a hangcucca, ezért siet, és csak egyszerûen nem tudott mit kezdeni azzal, amit ott történt. Közben a többi tag is vigasztalta, hogy megnyerik a versenyt, és vesznek neki új, csinos hegedût. Egy másik fiú felajánlotta, hogy kölcsönadja hegedûjét a fellépéseik idejére. Valójában ott mindenki együttérzett, csak az elesõ csajt nem lehetett többet látni.

A Club Era mai fellépése (ami egyébként kölcsönhegedûvel is hihetetlenül jól szólt) elõtt megtaláltam a veszteséget szenvedett Bakai Mártont. Beszélgettünk pár percet, és elárulta, hogy az együttes elsõ dolga, hogy összespórolja a pénzt. „Akkor veled vannak!” - mondtam neki, és õ visszamosolyogta, hogy: „Ha nem lennének, akkor nem is játszanék velük.”

Tegnap a Naked Gun énekesnõjével beszélgettem (az interjú holnap olvasható). Szerinte unfair, hogy a nyertesek a rákövetkezõ évben is nevezhetnek. Egyet tudtam vele érteni, de most már egyáltalán nem bánnám, ha a tavalyi gyõztesek mondjuk egy közönségdíjjal térnének haza… és egy új, csinos hegedûvel.