- Petra Weber Protest Art jellegû képzõmûvészeti kiállítása -
„Pénteken nyílik kiállítás az egyetemen a B épület aulájában. Nem tudjuk, mi az a Protest Art, de úgyis jársz az egyetemen, kukkantsd meg, Bazsi!” Ebbõl a szerkesztõségin elhangzottból lett az a furcsa helyzet, hogy most tüntetõ emberek arcmásai között írom cikkemet.
„Ez a munka a szenvedélyem” – mondta Petra Weber, ausztrál képzõmûvész, kiállítása megnyitóján. Szenvedélyében Petra másokért alkot. Korábban újságíróként, diplomataként, mûvészeti oktatóként is sokat tett másokért – politikailag elnyomott, polgári és emberi jogaikban megsértett emberekért. A Protest Art-nak ez az elkötelezettsége: valamilyen társadalmi problémára hívja fel a figyelmet, igazságtalanságok ellen tüntet, arra kérlel minket, hogy ne fordítsunk hátat ezeknek.
Ha felnézek, látom a földön mindenfelé heverõ, tömegekbõl kiragadott portrékat. Minden arc, minden arc megrajzolásának stílusa valamilyen érzelmet sugároz felénk. Vannak realisztikus, pontos képek, vannak homályosak, és olyanok is, amelyek erõszakosan, egészen a papírba belekarcolva fekszenek a többi között. Körben fellógatva pedig háborúk, polgárharcok szereplõi: fegyvert ragadó kisgyerek, vörösben imádkozó férfi, csontsovány néger, rokonaikat gyászoló idõsek. Közelükben feliratok: Bagdad, Burma, Moszkva, Zimbabwe, satöbbi. Satöbbi még egyszer…
Nem tudom, hogy egy ilyen kiállítás egyáltalán eléri-e az emberek ingerküszöbét a mai világban. Kételkedem, hogy elér-e bármit. De ha erre járnak október egyig, akkor nézzenek be ide, más nem, a mûvésznõ gyönyörû gesztusa miatt, hogy minden öncélúság nélkül alkot, tesz és tesz másokért, együtt érez – és nem fordít hátat.
Kolléganõm múlt héten ajánlotta a vasárnapi mozit a Hemóban, és mi el is mentünk megnézni Az eseményt (The happening). Akik még mindig nem látták nagyvásznon, és majd a HBO-n kénytelenek megnézni pár hónap múlva, hát nekik se jusson eszükbe nyomasztó kétségek közé zuhanni.
Van ez a M. Night Shyamalan rendezõ, aki a Hatodik érzékkel csinált valami egészen felejthetetlent. Azóta mindenki sokat, legalább akkora dobásokat várna tõle. Shyamalan marad is gondosan az egyszer bevált stílusnál, a Jelekben hozza a természetfelettit, a Sebezhetetlenben az izgalmas ötleteket, a Faluban a nagy csavart a végén, de valahogy egyikben sem képes utolérni önmagát.
Az esemény meg konkrétan mélyrepülés. Ötlet kevés, végig kiszámítható történeti ív, a természetfeletti inkább „természetközeli”, és gyengébb színészekkel dolgozik, mint valaha. A fõszereplõpáros közül Zooey Deschanel csak meresztgeti a nagy szemeit (bár az õ karaktere egyébként is rettentõen alulírt), míg Mark Wahlberg néha a szemöldökét is felhúzza.
Szóval, az a koncepció, hogy azért, amit mûvelünk a természettel, megkapjuk – kicsit korábban, mint gondolnánk –, ami jár. Vagyishogy, mert szétkúrjuk, most az jól visszakúr (ugye sosem mindegy, hogy melyik végén vagyunk a dolgoknak). Mivel a növények nem képesek helyváltoztatásra vagy hatékony ellenállásra ellenünk, ezért aztán jön a legjobb védekezés… az idegméreggel való támadás. Egész egyszerûen kikapcsolják az agyunkban lévõ életösztönért felelõs részeket, meg még valószínûleg sok mást is, ezért nem érzünk fájdalmat, meg úgy nagyon semmit se. Ebbõl adódik, hogy ezúttal rettegni sem tudunk a moziban, mert nincs is mitõl, öntudatlanságában érdektelenné válik a halál.
Így van ez a Greenpeace aktivistáknak hálás téma, igazi biológiatudós eszmei hõssel, egy talán érdekes csomagolásban (dokumentumfilmeket úgysem néz már senki, amelyekbõl talán kiderülhetne, hogy valójában mitõl lenne jó, ha tartanánk). Igaz, szerintem sokkal látványosabb képi világot lehetett volna teremteni az alaphelyzetbõl – tehát, hogy hirtelen mindenki öngyilkos lesz –, de azért kiélte egy-két beteg képzelgését Shyamalan. Például, hogy milyen az, ha valaki befekszik egy ipari fûnyíró gép alá… nem jó. Egy leplezetlen iPhone reklám keretén belül megnézhetjük a telefon képernyõjén azt is, ahogy egy állatkerti dolgozó felkínálja elõször egyik, majd másik kezét az oroszlánoknak (bár a jelenet teljesen irreális, mert ha nincs is bennünk életösztön, azért még nem leszünk gyurmából, hogy csak úgy leváljon egyik, majd másik végtagunk).
Egy alkalommal – az ellentmondásos helyzetek dandárjában, a véget nem érõnek tûnõ menekülés rövid pihenõjében – egyszer csak megtorpanunk egy nagyszerû ötletnél. Szereplõink bemennek egy nyitott ajtajú hatalmas házba, ahonnan valószínûleg már elmenekültek az ott lakók. Késõbb kiderül, hogy nem is él ott senki, ez egy olyan családiház -modell, ahol minden – a sushi az asztalon, a pohárba töltött narancslé a konyhaszekrényen és a szobanövények sokasága is – mûanyagból van. „Vásároljon ön is ilyet!” Ezen el lehet gondolkodni, így: szépített – kettes alá.
Megérkeztünk, aztán mondtak sok jót és rosszat is, most pedig összegezni kellene. Összegezni amúgy bonyolult, mert egy szigetes héten annyi minden történik az emberrel, hogy ez olyan, mintha ha az elmúlt két-három hónapomról kéne mesélnem pár sorban, röviden.
Mondom, hogy hozzávetõleg mirõl tudnék teljes, önálló cikket írni: a Tünet Együttes 1:1 címû táncelõadásáról, a francia Compagnie Chute Libre színházáról, a Lumináriumról, a campingünkrõl, az önkiszolgáló hot-dogosról, a Póker- Sátorról, a Civil Szigetrõl, az árussorokról, a Szakmai helyszínrõl, a Vándor Vurstliról, a Nagy Utcaszínházról, és valószínûleg még sok minden másról is, ami valahol kötõdik a 2008-as Sziget Fesztiválhoz. Ennyi mindenrõl nem megy, ráadásul most már szigorúan összegezni kell, ezért ez ilyen buta: felsorolás és felsorolás, aztán a végén esetleg valami tanulság.
Szóval, hogy nagyjából mit csináltam hat nap alatt? Hát koncerten például szinte egyáltalán nem voltam. Ha most mindenre emlékszem, akkor volt egy kicsi (örömteli) 30Y, pár szám (halk, hangtechnika kudarc) R.E.M, kevés (erõtlen) Jamiroquai, negyedóra (nagyon jó, de mégis inkább otthon) José Gonzáles, és kész is! Ez lehet, hogy hihetetlennek – és talán ostobának is – tûnik, de valahogy mindig volt valami, ami elõre csúszott értékrendben, úgy fontosságilag.
A programfüzetben van egy jópofa kis rajz sok kis névvel, foglalkozással és két-három favorit együttessel fel- és alácímkézett színes figurával, jellegzetes karakterekkel. Mikor elõször láttam, nem néztem végig, de Tamás - kollegám és barátom - pár nappal késõbb mutatta, hogy „Nézd Bazsi, õ mi vagyunk!” – és rábökött az utolsó kis széles mosolyú illusztrációra, ahol foglalkozásként újságíró-gyakornok van megjelölve, de az együttesek helyén csak ennyi:„BULIIIIIIII”. És ez tényleg igaz is, mert mi csak jól éreztük magunkat, mi „csak buliztunk”, ami egyébként elég tág fogalom. Például, ha nekem buli délutánokat eltölteni kavicsfestéssel, kendõbatikolással, szalmafonással, rézkarckészítéssel, mindenféle kérdõívek kitöltésével, és rengeteg beszélgetéssel, akkor az buli és kész! Vagy, ha jó minden este elmenni színházba, akkor igenis kiszorulnak a nagyszínpados fellépõk, és marad a hajnalig táncolás a Mokka-Cukkában.
Amellett, hogy nem gondolom úgy, akár egy percet is elvesztegettem volna, vagy ne feszegettem volna a saját határaimat a minimális alvásokkal, vagy ne tettem volna meg mindent, hogy minél több helyszínt lássak, hogy minél többet kipróbáljak abból, amit ott egyáltalán kipróbálhatok, tudom: egyetlen hét a felére sem volt elég. Ezért azt sem gondolom, hogy sok lenne az a pénz, amit elkérnek a bejáratnál. Sajnos hozzátartozik, hogy a mai széles középréteg fiataljai Magyarországon ezt nemigen engedhetik meg maguknak. Látszott ez azon is, hogy magyarok elsõsorban dolgozók voltak ott kint, de ez nem a fesztivál hibája. Én is dolgoztam, és jövõre is ott szeretnék lenni, vagy így vagy úgy. – Ez volt a tanulság.
Bizony, ez egy fáról lógó felállított sátor…, de annyira nem lepõdtünk meg, találkoztunk itt már valószínûtlenebb dolgokkal is. És hallottunk régebben olyan sztorikat is, hogy valakinek nemhogy kirabolták a sátrát, de az egészet cakkom-pakk elvitték (ennél végül is sokkal kedvesebb, ha csak a haverok viccelnek meg 5–6 méter szintkülönbséggel). És hallunk új történeteket is, fõleg itt. – Itt a Szigeten.
Mikor elsõ nap láttam, hogy áttúrták a sátramat – na nem nagyon, csak úgy futtában –, akkor eléggé nehezen vettem tudomásul (azonnal be is sunnyogtunk egy bizonyos dolgozói campingbe, azóta sem tudnak minket kiûzni onnan, tartjuk magunkat elszántan – és biztonságban). Két nappal késõbb, sötétedéskor kellemetlenkedõ magyar szavakat hallottam egy kellemes kávézóban, amiket egyáltalán nem is akartam elhinni vagy tudomásul venni. Oda is kérdeztem a másik asztalnál dohányzó fiúhoz: „Ne haragudj, most ez komoly? Öt órán belül háromszor forgatták fel a cuccaidat?”
Miután elmondtam, hogy mit képviselek, kértem, meséljen részletesebben. Készségesen ült át asztalunkhoz Pogátsa Norbert, egyébként kilenc éve Sziget-fan, egyébként zenész, de a Szigeten nem fellépõ, ezért „normál helyen” sátrazó. Elmondása alapján a nagyszínpadtól nem túl messze lévõ sátrából kiszórt ruháit, apróságait elõször délután kettõ körül kellett összeszednie. Ezt még vállát vonva vette tudomásul, mert minden értékét magánál tartja, és hát történt már ilyen, meg még fog is. Bár, azt korántsem gondolta, hogy nagyjából három órával késõbb… este 7 felé már teljesen törõdötten pakolt össze harmadszorra is.
Itt átült a barátnõje is, hogy a következõ részlet elsõ kézbõl – vagy hát úgy „elsõ sátrastól” –hangozzon el. Kedd éjszaka, miközben aludt, valaki – késes – felvágta a sátrát, átlépett rajta, és elvitte a feje mellett hagyott övtáskáját (készpénz 40 000). Aztán Norbert visszavette tõle a szót: „A környezõ sátrakat ugyanígy rendszeresen „átnézik”. Egy barátunk például csak elment WC-re, és mire visszaért, már el is tûnt a hálózsákja alatt hagyott húszonpárezer forintja. De az MP3 lejátszóját, Ipod-ját otthagyták – valószínûleg csak cashre mennek, úgy nincs kockázat. Ma egész nap kergettem az In-Kal-osokat, hogy valakit tegyenek már oda felénk. Minden órában viszek neki egy sört… csak tegyék oda, de még mindig nem jutottunk túl azon, hogy „beszélnek róla” – gondolom nem is fogunk. Mondták, hogy megpróbálhatjuk elkapni õket, de óvatosan, mert valószínûleg kés lesz náluk (én meg kalapáccsal a kezemben alszom). Már kötöttünk fogadásokat is, hogy holnap hányszor látogatják meg a sátrunkat. Arra is gond
oltam már, hogy kirakok egy listát a cuccaimról a sátor bejáratához, csak húzza ki, amit elvisz, mert akkor azt már nem keresem.”
Ez nyilván hatalmas biznisz tolvajoknak. Sõt, kész aranybánya. Csak bemegy, és várja a meglepetéseket – mint a zsákbamacska. Ha egyedül van, akkor csak benéz ide-oda, ha van bent valaki, akkor tovább próbálkozik, ha nincs, akkor szabad a pálya, jutalomkör! Bár én azt gondolom, hogy ezt többen okos csinálni, és valószínûleg úgy is csinálják. Páran megfigyelik és követik a célszemélyeket, amint messzebb érnek, egy csörgetés, és már mehet is a „bontogató”.
Valószínûleg senki nem megy vissza olyan sátrakhoz, ahol nem találtak semmit. Eszerint, rengetegen kell legyenek, mert ugye, öt órán belül háromszor, az nem se
mmi. A Szigeten több csomagmegõrzõ és kettõ értékmegõrzõ is mûködik (a különbség, hogy utóbbiban jelszóval és névvel is védenek, hogy talált cetlikkel ne lehessen kikérni más tárgyait). Azt gondolom, értékmegõrzõkre éveken belül akkora szükség lesz, mint mondjuk zuhanyzókra.
A Szigeten állomásozó rendõrök hangsúlyozták, hogy nyilatkozhatnának az ügyben, de nem kívánják megtenni.
Fontosnak tartottam, hogy kedves látogatóink ne kizárólag a mi perspektívánkat, élményeinket olvassa egy akkora (hatalmas) helyről, mint a Sziget. Dolgozókat hosszabban kérdeztem, míg vendégeket röviden, egy-egy mondatban, hogy minél több különböző arc és vélemény összegyűljön.
Budapesten tanuló lány anyagi okok miatt vállalta el az adandó munkát. Napi 12 órában (24:00-12:00) kávét szolgál a megfáradt Szigetlakóknak. Érdeklődtem, hogy mennyire megterhelő, megérte-e, marad-e energiája szórakozni munka mellett.
„ Ne! Ne, ne, ne… Senki ne vállaljon ilyet – butaság. Már első nap végén gondolkoztam rajta, hogy esetleg hazamenjek. Teljesen kikészít. Délutánonként legfeljebb három órát tudok aludni, utána próbálom megnézni azokat a helyszíneket, amik a legjobban érdekelnek…, aztán már állhatok is vissza a pult mögé. Külön sátorhelyünk sincs, a főnök mentalitása egyébként is olyan, hogy még széket is nekünk kellett vinni, és a háromszáz forintos órabér mellett minden nap végén elrakja az egy- kétezer forint borravalót is. Ja, és még a kávéért is fizetnünk kell (tehát egy kávé elviszi másfél óra munkánkat).”
Szintén budapesti ismerősömet, és veszprémi barátnőjét kerestem meg, hogy meséljenek munkájukról. Ők már évek óta áruljak a fesztiválok logójával díszelgő pólókat és egyéb szuveníreket. Vagyis visszajárók, érdeklődtem, hogy miért azok.
„Szerintünk ez egy jó munka. Mi is fél napokat dolgozunk, de nem annyira megterhelő pólókat hajtogatni és kiadni. Igen, a társaság is jó, mindenki jó fej, sokat beszélgetünk közben. A főnök is barátságos figura, például tegnap is csak úgy megjelent egy tálca jegeskávéval. Szerencsére a sátorhelyünk is egy teljesen elkerített részen van, ahova csak itt a közelben dolgozók mehetnek be – elégedettek vagyunk vele. Amint éjfélt mutat az óra, egyből indulunk bulizni, teljesen jól érezzük magunkat, és még fizetnek is érte (egészen jól). Hogy többségben milyen nemzetiségű vendégeink vannak? Hát, kábé minden tízedik magyar, a többiek eloszlanak.”
Sötétedésig jártunk mindenfelé és kértük a tömegből kitűnő lányokat és fiúkat, hogy mondják el pár szóban, nekik mit jelent ez a fesztivál, milyen itt, miért vannak itt.
Angol: – Legjobb fesztivál, amin valaha csak jártam!
Francia: - Multikulturális, a szó szigorú értelmében. Bármit is szeretsz, azt itt megtalálod.
Angol: – Eufória!
Holland: – Mindenki nyitott és toleráns egymással, ritkán talál az ember ilyen helyet.
Angol: – Azért jöttünk ide, mert nem volt pénzünk Indiába menni…
Angol: – Omlás…!
Magyar –: Nagy buli, szerintem minden itt van.
Olasz: – Jó, nagyon jó! (He-he…)
Francia: – „Sziget is a place over the moon” (Vagyis a hely a Hold után, azt hiszem érthetõ, bár az eredetileg francia kifejezés sok mindent jelenthet.)
Magyar: – Nekem ez most inkább csak munka, de szerintem egyébként is kezd kifulladni. Évek óta nem mutat semmi újat. A nagyszínpados elõadóak is inkább lefutottak már, nem aktuálisak.
Magyar: – Ebbõl baj nem lehet. (Miért? Mert itt mindenki az lehet, aki csak akar lenni. Nézz rám, hogy nézek ki… mégis csak örömöt és mosolyokat látok az embereken.)
Magyar: – Én csak ma vagyok kint, és próbálom rávenni az embereket erre-arra ebben a cuccban.
Ukrán: – „It’s the fucking heaven!” (Nem tartottuk célszerűnek lefordítani.)
Ukrán: – Évek óta idejárok, valószínûleg ez már így is marad – nem magyarázom miért.
„Pénteken nyílik kiállítás az egyetemen a B épület aulájában. Nem tudjuk, mi az a Protest Art, de úgyis jársz az egyetemen, kukkantsd meg, Bazsi!” Ebbõl a szerkesztõségin elhangzottból lett az a furcsa helyzet, hogy most tüntetõ emberek arcmásai között írom cikkemet.
Ha felnézek, látom a földön mindenfelé heverõ, tömegekbõl kiragadott portrékat. Minden arc, minden arc megrajzolásának stílusa valamilyen érzelmet sugároz felénk. Vannak realisztikus, pontos képek, vannak homályosak, és olyanok is, amelyek erõszakosan, egészen a papírba belekarcolva fekszenek a többi között. Körben fellógatva pedig háborúk, polgárharcok szereplõi: fegyvert ragadó kisgyerek, vörösben imádkozó férfi, csontsovány néger, rokonaikat gyászoló idõsek. Közelükben feliratok: Bagdad, Burma, Moszkva, Zimbabwe, satöbbi. Satöbbi még egyszer…
