Szolgálunk és Védünk

- de hol és miért? -

Hogy milyen a közbiztonság Veszprémben, hány utcai pad, sörösüveg, orrcsont törik az utcán, mennyien mennyit rúgnak a földön nagy átlagban, mindenki tippelje meg maga kedvére. A következõ két történet egy embertõl szól annak tanulságára, hogy hol és mikor számíthatunk rendõreink segítõ jobbjaira.

Most a mennyien mennyit az érdekes. Hatan kettõt. Igen, szóval van egy – egyébként teljesen jámbor, mosolygós arcú, jobb napjain 70 kilós – barátom, aki nemrég egy kellemesen hosszúra nyúlt italozás után tartott hazafelé egyik – hozzá hasonló „légynek se” kaliberû – cimborájával a Lenin ligeten keresztül. Ott megállította õket pár finoman napbarnított fiatalember, dohányterméket és hozzávaló tüzet kérve. Kaptak, de az öngyújtót egyikük földhöz vágta. Tartalék tûz nem volt, õk nem tudták elszívni cigarettájukat, így hát sértõdöttségük erõszakba fordult. A vége kórház, alkarcsontrepedés, arczúzódás, miegymás.

A dologhoz hozzátartozik, hogy pár nappal késõbb más ismerõseim ugyanezt az utat választották, de akkor fordultak a számok, az ott várakozók mindössze ketten, az arra járók lényegesen többen voltak. A daliás duó (a kapott cigi meggyújtása után) mégis felajánlotta a verekedés vidám opcióját, méghozzá „akár kettõ is jöhet egyre” felállásban. A kellemesnek ígérkezõ lehetõséggel mégsem élt senki, így elmaradt a további móka, illetõleg hát kacagás.

De visszatérve kevésbé szerencsés jámbor barátomhoz, õ hetekkel késõbb – tanulva a korábbiból – a liget izgalmai helyett Tamás-bátya kunyhójába tért be józanító falatokért. A vele lévõk közül egyikük biciklivel volt, így õ elkérte, azt mondván, hogy évek óta nem ült cangán, és addig tekerne párat, míg a másik befejezi dupla-hamburgere eszegetését. Mondván, vicces lesz. Tekert is párat, de a mellette megálló rendõrök nagyokat villantva jelezték, hogy ez azért mégsem így mûködik – mondván, ez nem annyira vicces. Szonda, csekk, jobb kézzel kövér nullák firkantása. A vége huszonötezer.

Hát ennyi. Néha tényleg az az érzésem, hogy jobban foglalkoztatja õket a pénz beszedése, minthogy mi biztonságban tudhassuk magunkat. Persze ezzel könnyû vitatkozni. Engem is büntettek már meg ott, ahol napi kétszáz ember átmegy a fõúton, és arra is rá lehet fogni, hogy az én testi épségemért történt. Vagy itt van ez a „nem lehet az utcán inni” törvény – hoppá!, kész aranybányát csináltunk Veszprémbõl! Ennyi az egész, mert én ugyanott megyek át egyik oldalról a másikra, ahogyan inni is ugyanúgy isznak. Csak esetleg eldugottabb helyeken, példának okáért a Lenin ligetben – rendõrök elõl megbújva, de más kockázatokkal számolva.

Írni kell

- reflektálás névadóra, médiára és másra is -

Azt e-mailezte Szaksz (õ a felelõs szerkesztõ), hogy írni kell. Bõven két óra múlt, bõven aludnék, de írni kell. Muszáj – ezt is e-mailezte, hogy „keddre muszáj”. Mondjuk az írás egyébként is ilyen…, ilyen „kell és muszáj”-féle dolog.

Hovatovább, úgy volt ez közelebbrõl, hogy én elvállaltam a VMK Pszichológiai Mûhelyének Vizsga, vizsgadrukk-félelmek, szorongások címen futó csütörtöki elõadását. A helyszínen megjelent két lány meg én. A két lánynak – szegénykéimnek – véletlenül van némi közük is hozzám. (Az is lehet, hogy én hívtam oda õket, hogy majd milyen jó is lesz ez…) Aztán beszélgettünk mi hárman ott Dr. Török Kálmánné pszichológussal, de sajnos nem annyira érdemben, mint az várható lett volna – és sajnos nem ez az egyetlen oka, hogy semmi értelme nem lenne egész cikket ügyködni belõle.

És akkor ezt leveleztem a Szaksznak, hogy ez nem fog menni, és egyébként sem nagyon tudok mit csinálni, mert vizsgázom sokat, és satöbbi. De Szaksz (A Szaksz, az nekem olyan fõnök-szerû.) erre azt válaszolta (Mondjuk nekem még sosem volt fõnököm.), hogy elvállaltam ezt keddre (Ezt a tényt valóban elég körülményes lenne megkerülni.), és õ sem tud mit csinálni (Szóval õ nem egy olyan jótündér típus, aki csak úgy megold ilyen problémákat csettintésre.), nem fog más írni helyettem, nekem kell (De azért õ szimpatikus elsõ fõnök ám. Csak hát nem jótündér, hanem fõnök. Ez ilyen.).

Igen, tehát ebbõl lett ez a faramuci helyzet, hogy muszáj írni – tulajdonképpen bármirõl. Én – aki azért szereti megkerülni a nehézségeket, ott ahol, és amikor csak lehet – gondoltam rá, hogy majd könnyedén riposztozok egy régi írással, megmondom, hogy legyen Hét szája, és akkor kész is. Illetve volt még egy „kik, kiket és miért vernek agyon a Lenin-ligetben” témám, de sajnos egyelõre még nem sikerült utolérni a kiket kérdõszó mezsgyéjébe szervesen beletartozó ismerõseimet. Így maradt volna az eredeti… elegánsan mondva: nem túl munkaigényes megoldás; de aztán Index-olvasgatás közben új irányt kellett vennem.

Mármint a nagy Index olvasgatása közben. Azt hiszem, névadónk, de kétségtelen, hogy minden látogatónknak eszébe jut a párhuzam. De jó is ez így, mert „õk” teljesen jól csinálják. (Kiválóan mutatja ezt már például az is, hogy csak a felsõ reklámhely bérlésének napidíja nagyjából négymillió forint.) Mióta itt dolgozom, legalább reggel és este olvasom, hogy megalapozza az elvárható naprakészséget. És tényleg, alig szoktam fennakadni melléfogásokon.

Viszont – többek között – a Velvet is partnerük, ezért annak vezetõ hírei is megjelennek a fõlapon, és õk aztán igazán képesek nagyokat alkotni! Szívesen töltik fel például a rendelkezésükre álló helyüket nõi mellekkel. Persze, nekem nem kell magyarázni, mert: nagy, kicsi, szilikon, mindegy, odakattintok. Engem csakugyan könnyû megvezetni. De ha ez nem válna be az olvasók egy bizonyos körénél, a biztonság kedvéért kipakolnak minden mást is: féllábú nõt, összeégett testû kisdedet, arctalan nénit – mindent. Aztán õk büszkélkedhetnek a teljesen legalja feljelentõ rovattal is. Ez még mindig nem akasztana ki, de amit ma, hát az…

Van, hogy néha háborognom kell. Mindenkinek jól esik néha háborogni. Van egy léc, ami ha ledõl, akkor háborogni kell. Nem meglepõ, hogy általában a média borít, mert elég élesen képes kontúrozni azt, hogy hol is tart a világ. Bár ezt a személyes kis blogomon szoktam elintézni, de ott nemrég dühöngtem (hogy Angelina Jolie ikreinek fotói ugyan miért érnek már 12 millió dollárt), és különben is, éppen muszáj volt írnom valamirõl.

Már a McDonald’s cikk is eléggé birizgálta ezt a határt, mert hogyan lehet két órát sorban állni két mûanyag hamburgerért? Hát még kétszer végigállni?! Pedig maga az ötlet kedves, hogy húsz évvel ezelõtti árakon dobáljuk a Bigi-szendvicset, de aztán még jött egy videó is róla, ami pontosan bemutatja, hogy hol is van az az említett hol.

De természetesen a Velvet volt az, ami csuklóból lepöccintette józan eszem és vérmérsékletem tartódeszkáját. Ott minden vasárnap megválasztják az aktuális (…) hírességek közül a hét looserjét. Ezt eddig nem követtem, de ma elolvastam, mert az volt a cím alatt, hogy Albert Györgyi álterhes, Geronazzo Mária meg pornóra fizet. Hát eleve, mi az hogy álterhes? Geronazzo – akinek egyébként is eléggé elferdült a szépérzéke – meg tényleg hülye, hogy még fizet is egymilliót, azért hogy tíz srác végigszaladjon rajta. Ezzel szemben jelölték Kis Juditot (Groovehouse Judy) is, azért, mert milyen ócska dolog, hogy most „az arcáról fogunk beszélni két évig”. Ehhez hasonló utalásokkal bírálják rendszerint a bulvárlapokat, holott semmiben sem különbek. Juditra amúgy meg azért lehet szavazni, mert plasztikai sebésze figyelmeztette a napokban, hogy mivel eltelt tíz év az utolsó mûtétek óta, ezért félõ, hogy egy rossz mozdulattal szétnyílhat az arca.

Hát nem tudom, nekem nem pont az ugrik be elsõre, hogy „mennyire looser”! Ahogy arról sem, hogy õ képes volt felállni, sõt, színpadra visszaállni egy olyan baleset után, amiben szétroncsolódott az egész teste. Többek között az arca, a válla, a csípõcsontjai, a bordáinak fele (amik kilyukasztották a tüdejét is), de még lehetne sorolni. Most újra át kell esnie egy mûtétsorozaton – és hoppá!, mekkora looser! Nem értem, ha kivételesen van olyan közismert személyiségünk, aki csinált valami értékelhetõt is, vagy ne adj isten tiszteletreméltót, akkor azt is azonnal le kell rántani a többi közé? Ez szánalmas húzás.

Persze mindenki olyan, amilyen. Mi is. Néha változunk aprókat, talán egyszer itt hagyjuk végre ezt az enyhén szólva is ódivatú külsõt, de akkor is, maradunk olyanok, amilyenek. Bár egy-két cikk lehetne sokkal következetesebb vagy célirányosabb, de bízom benne, hogy sosem kell majd McDonald’s elõtt sorban állnunk, és oda sem kell süllyednünk, ahova sosem lenne szabad. Szaksz is marad, ilyen nem jótündér – és a többiek is. Tovább írunk Nektek, Önöknek. Mert írni kell…

Sarokba szorítva

- Táncfesztivál zárónap, összefoglaló -

Picit úgy érzem magam, mintha medvecsapdák között kezdenék szökdécselésbe. Ladányi Andreát lehordani? Szervezést kritizálni? Hiányosságokat sorolni? Mondhatom én, hogy a jó szándék vezet, a jövõbe vetett hit, de aki támadni akar, az most talál felületet. Az most könnyedén. Mert ki vagyok én, hogy arról beszéljek, hogy hogyan is kéne ezt? Hogy Ladányi elõadást föld alá?

Így szorítom sarokba magamat. (Szerencsére ez egy olyan hely, ahol ha ezt teszem, akkor sem fog vissza senki.)

A szombati zárónapot a Duna Táncmûhely Fosszílliák címû darabjával kezdtem. Kellemetlenül kevesen ültünk a VMK színháztermében. Nem értettem – talán elfáradt a közönség? Vagy úgy gondolták, hogy az elõzõ napot nehéz lenne felülmúlni? (Amivel egyébként abszolút egyetértek.) Az okos hozzáértõk – vittem õket ezúttal is – véleménye szerint olyan összedobott, „mindenbõl egy kicsi” elõadás volt. Valóban, volt benne olasz, francia, latin zene, mindenféle tánc, fényjáték, videó kamera, pillanatképek vásznon; emellett négy korban láthatóan elkülönülõ nõi, és egy temperamentumos férfi táncos. A négy nõ sajátos stílusa, és sajátos nõiessége személyes olvasatomban egyetlen asszony életének pillanatképeiként jelentek meg – a férfival, aki végigtáncoltatja õt fiatalságától öreg éveiig. Kellemesen unatkoztam.

A jegyszedõknél egy ismerõsöm próbálkozott azzal, hogy õ színháztöris hallgató, és ha esetleg lesz szabad hely, esetleg akkor õ… satöbbi. Én biztos voltam benne, hogy teltház lesz, elvégre Ladányi, záró elõadás, díjkiosztó, finálé… satöbbi. Ehhez képest a Sédben – ismerõssel együtt – is legfeljebb „félház” volt. A zsûrinek és szervezõknek fenntartott foglalt jelzéssel címkézett székek is üresen maradtak.

A héten többször is beszélgettem barátaimmal arról, hogy a közönség (közönség alatt egy kalap alá véve mindenkit) mennyire hajlamos tökéletességet feltételezni a színdarabokban (vagy bármilyen más alkotásban). Így például, ha nem ért egy elõadást, akkor elõször inkább arra gondol, hogy õ közelített rosszul, õ nem figyelt, õ a kevés hozzá. Pedig.

Hát tessék: az L. A. Dance Company estjének elsõ felébõl, vagyis az Aino és a szívekbõl egyetlen mozzanatot sem értettem. Hétfõn olvashattak itt róla egy „pokolbéli asszociációt” kollegámtól (amibõl egyébként kimaradt a szubjektív véleménye). Kétségtelenül érdekesebb és távolabbra mutató megközelítés az övé, mint amire én jutottam. Én – mivel ha már méltán elismert Ladányi – nem akartam befolyásoltatni magamat, nem olvastam el, hogy mit említ róla a prospektus. Utólag persze megnéztem. Rövid, idézhetem: „Az elõadás viszonyok nyitottságát mutatja be a mai társadalom erkölcsi rendszerében. A férfi-nõ, mint erkölcsi modell, a nemi másság viszonya, kapcsolatainak titkos üzeneteit adja át tánc formában.” Kövezzetek meg, nem értem! Hogy ez az arcot eltakaró fekete boszorkányparókából vagy az alsógatyák tapicskolásából derült-e ki – nem tudom. Mindegy.

A második rész címe egyszerûen csak BL (Borlai Gergõ dobos és a mûvésznõ vezetéknevére utaló betûk). Itt már értettem, hogy kapcsolat, hogy táncos és zenész, ütõ- és lábpergés; viszont teljesen öncélúnak, a közönséget végletekig kihasználónak éreztem (Balra tõlem három idõsebb barátnõ konkrétan agonizált. Sóhajtoztak, fújtattak, keresték a kiutat, de felállni azért mégsem akartak.). Itt-ott mintha már szándékosan untatott volna, egyébként táncolni is elég ritkán volt hangulata Ladányinak – talán belefáradt mostanra. Már így laikusan, de – a teljesség kedvéért – például egy a témában sokkal kompetensebb kritika szerint ez nem egészen így van. Ebben afféle jelzõket olvashatunk, mint „erotikus ritmusdiktátornõ”, „muzikális domina”, illetve a színpadon egyenesen „kannibalizmus” jelenik meg. De ezek csak kiragadott szavak, kontrasztállítás végett. Egyébként nagyon szép, kerek kritika – olyan tökéletességet feltételez, hogy szinte már én is elhiszem, hogy valami nagyszerû történt akkor és ott, csak én voltam mondjuk éppen rossz hangulatomban.

Utána olyasmiket hallottam, hogy „hát igen, de izgalmas kísérlet”, „újító”, „szabad asszociációknak ad utat”, stb. Hát persze, de ha mondjuk, én kísérleteznék ilyennel, akkor senki sem nézné végig. És legalább ennyire szabadon tudok asszociálni egy reggeli fogmosáson is. Szerintem ez mind csak a nevének szólt. De valószínûleg én vettem rossz irányt, majd egy életre megjegyzem: Ladányiról jót vagy semmit.

A duó meghajlása és a taps után az ajtóban megjelent meglepetésképpen a zsûri, a szervezõk, a fotósok, és egy-két elõadó is. A színpad lábánál, a nézõk elõtt, valahogy ott, sarokba szorulva készültek megtartani az ünnepélyesnek beharangozott díjkiosztót. Két rövid zárógondolat után (amiben egyébként most is jelentõs helyet kaptak a Petõfi-konfliktusra utaló célozgatások) összesen nyolc díjat osztottak ki. A fotósok díját a Frenák Pál Társulat tehetséges szólistája, Várnagy Kristóf kapta. A fotósok közül idén Gáspár Gábor részesült elismerésben. A közönség elsöprõ többséggel a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára szavazott. A legjobb koreográfiáért járó díjat a Karaván címû elõadás mögött álló Hámor József vehette át. Különdíjjal Lõrinszky Attila és Farkas Zoltán Batyu közös szereplését tüntették ki. A két fõdíj: Bozsik Yvette – Lélektánc és Szabó Réka Társulat – Buddha szomorú. Jancsó Miklós zsûrielnök különdíja a sokadszorra elismert Ladányi Andreáé.

Az esemény ünnepélyességét rontotta a „színpadtalanságon” túl, hogy a díjak egy érezhetõen „mindenki kapjon valamit” szisztémán mozogtak. Továbbá, hogy az érdekeltek elõre tudták az eredményt, mert csak azok jöttek el, akik kaptak valamit, illetve olyan is volt, aki elõre megbeszélte, hogy ki veszi át helyette (ez persze nyilván sokaknak hálás idõspórolást jelentett). A zsûri távolléte az utolsó elõadásról is furán adta ki magát – mert honnan sejthetné a nézõ, hogy õk esetleg már a fotóspróbán végignézték?

A nap befejezése az alig órás fogadás, amin amúgy is éppen csak volt valaki, ráadásul három egyetemista jóbarát távozott utoljára. Viszont kétségtelen haszna, hogy hármójuknak sikerült felvenni a – többek között médiáért és ifjúsági kapcsolatokért felelõs szervezõ hölggyel – kontaktot az eredményes jövõbeni együttmûködés reményében. Mert ha már ennyi színház és magyar szak van az egyetemen, akkor miért ne lehetne diákzsûri vagy egyetemi különszám a kritikusoknak készülõk cikkeivel? Vagy a képzõmûvész fiatalok miért ne dekorálhatnák a helyszíneket? Például.

Bár az én álmom az, hogy a Tánc Fesztiváljából igazi fesztivál lesz! Múlt héten nem volt fesztivál. Csak nagyszerû vendégelõadások sorozata, egy mellesleg versenyhelyzetben. Nem voltak szakmai fórumok, közönségtalálkozók, még egy kocsma sem, ahova összegyûlhettünk volna megbeszélni a látottakat, a nagy élményeket. Nem voltak kísérõrendezvények (a nagyon is jó fotóskiállítást leszámítva).

De miért ne lehetne ez igazi fesztivál? Ha feltételezzük, hogy közel annyi ember táncol, és közel annyi embert érdekel a tánc, mint a zene, a zenélés, akkor miért ne lehetne ez akár egy Utcazene? Vagy legalább közel egy Utcazene. Miért ne lehetne amatõr vonalat indítani a sokféle utcatáncból? A Co.ffein Projects falakon kívül talált színpadot, élénk színt hozva ezzel az öt napba (Sajnáltam, hogy nem kaptak díjat.). Vagy tovább bõvíteni, és esetleg belevenni zsonglõröket? Annyi cirkusztársulat van csak Veszprém megyében! És azoknak a fiataloknak tényleg csak szólni kellene…

Hát ezt talán nem jövõre, de mondjuk egyszer! Hm? Nem lehetne ez egy igazi fesztivál? Nem lehetne országos? Nem lehetne olyan híre, hogy mindenhonnan jöjjenek, mert ez Magyarországon a tánc hete? Nem lehetne az, hogy ne minden megszólalásban azon kelljen zsörtölõdni, hogy a Petõfi vezérkara nem tartotta ezt elég színvonalasnak, hogy ott legyen, hanem hogy õk könyörögjenek, hogy belépjen oda egyáltalán?

Mennono

- Frenák Pál koreográfiája Várnagy Kristóf elõadásában -

Jó újságíró nem késik. Ott van korábban. Beül, rákészül, satöbbi. Nem? De. Be kell fogadnia, átszûrnie magán, aztán kieresztenie – megosztania. Csúnya dolog (akkor is, ha a mai cikket reggelig írtam), hogy öt perc késéssel érkeztünk a Tûztorony udvarába…

Ideértünk. Izgalmas helyszín. Az ismerõsök a várfalon ülnek, jó lenne odamenni, de nem akarunk zavarni, inkább közel a fûre. Kuporodjunk a fûre, jó lesz onnan nézni. Ezt a várfalas, füves hangulatot, majd tuti beleírom! Egyébként ezen a fesztiválón furán pontosan lép fel mindenki! Ez a srác is elkezdte ötkor – pedig bíztam benne, hogy nem fogja. Kék úszósapka, úszószemüveg, fürdõgatya. Érdekes… Hm, szeretnék ilyen pocakot! Vagyis hát hasat, pocak helyett! De tényleg, nem kicsit van kidolgozva a srác teste. A mozdulatai is szépek. Biztos jó lesz ez.

Ez alapvetõen egy benti darab, de izgalmas, hogy a napsütés adja a fényeket. A beöltözés folyamata is elég látványos. Magára csatolja azt a kék izét. Most magára csavarja. Hm, olyan, mintha vízbe csobbant volna. Ez lehetne a címe! Csobbanás, vagy ilyesmi. Biztos jó lesz ez. Nézzük.

Nézzük mi lesz. Hm, most kilép az összecsavart anyagból, leveszi a sapkáját és meghajol. Hm, most ugye nincs vége? Tíz perces volt? Még a fényképezõm sem vettem elõ. Mindegy, majd Magyar Orsolya barátnõmtõl kérek képeket – fotózott, láttam.

De hogy…, hogy lesz ebbõl cikk?!

(Frenákról kellett volna írnom, és például nem a Szegedi Kortársról. Arról más ír. Pedig abban elképesztõen sok minden volt. Néha nem is értettem, hogyan fér ennyi… Mondom: ha tánc kell, ha ízig-vérig tánc, akkor ezt keressétek (mondjuk A Zöld Szalon címû darabot). Nem mellesleg olyan fináléja volt, hogy konkrétan beletiporta a fejem a betonba. Konkrétan életem fináléja. Nagyzolás nélkül. – Itt írok a legnagyobb közönségnek, ezért nem bírtam ki, hogy ezt ne jegyezzem meg egy zárójelben. De ha lesz nagyobb, akkor majd nekik is elmesélem.)

A Hold ideje

- a Tranzdanz Magenta címû elõadása a Tánc Fesztiválján -

Négy nagy öreg tisztelettel, alázattal – verítékes tisztelettel és alázattal – illesztett olyan mozaikdarabkát a Táncfesztivál képébe, ami nélkül nem lehetett volna teljes, kerek egész. És nagy szívvel is… – hatalmas nagy szívvel kerekítettek.

Bozsik Yvette lélektánca mintha nem mindig találta volna a VMK színpadát az esti elõadáson. Mintha néha leborult volna róla; néha kicsúszott a kezei közül az, amit nagy nehezen megmarkolt. Ehhez képest a Dubniczay-ház apró kiállítótermében könnyedén, rutinos pontossággal emeltek minket sziklaszilárd, megrendíthetetlen deszkákra.


Mivel két (szándékosan) elkülönülõ részbõl állt az elõadás, ezért én is így kezelem õket.

Patyolatfehér fellépõ cipõ, fehér gatya, õszes haj – és egy hatalmas nagybõgõ a fekete ingujjakból kilógó kezekben. Egy aggodalmas sóhaj, fújtatás, mikor végignéz rajtunk. Mi közel ültünk a földre tett kispárnákon, mások székeken. Azt hiszem, egy pillanatra megijedt, de a következõben már belékapaszkodott társába, és játszani kezdett rajta. Bár a „társába” nem teljesen pontos. Amúgy a „belékapaszkodott” sem. Hovatovább a „játszani” sem! – Ugyanis (lehunyt szemeik mögött) táncolni kezdtek. Úgy szorította mellkasához, mint a legjobb cimborát, úgy ölelte, mint élete legvadabb szeretõjét, úgy állt ott, mint a bajtárs mellett, akire bármikor rábízná épségét. Hirtelen tökéletes biztonságban érezte magát, és észrevehetõen megindult valami boldogságféle a testében. Csurgott a kezeitõl egész a mellkasa belsejéig. Mert újra táncra perdülhettek – a Nagybõgõ és õ.

Éjfekete cipõ, fekete gatya, és egy egészen különös hangszer a fehérbe burkolt kezek szorításában. Társultak. Társultak táncban, barátságban, bajtársias harcban és örömben is.

Farkas Zoltán Batyu és Lõrinszky Attila nem csak színekben egészítették ki egymást. Izgalmas volt látni a táncot. Aztán Batyu (fehér ing) a hangszere (Wiki megsúgja) nélkül is táncolt – Palóc táncot.

De már egyébként is túl sokat írok, úgyis az a lényeg, hogy õk ott mindannyian boldogok voltak, és mi is mindannyian azok voltunk.


Az est második fele nem volt ilyen egyszerûen befogadható, ilyen egyszerûen elementárisan ható. Dresch Mihály fúvóshangszereket szólaltatott, míg Kovács Gerzson Péter… táncolt – azt hiszem, legalábbis. Tény, hogy hatalmas színpadi jelenléte van, de nehezen tudtam elvonatkoztatni attól, hogy egy nagyon ijesztõ, nagyon bajuszos, nagyon zselés hajú bácsi rettentõ ijesztõ arcokat vág, és közben még elképesztõ nyakatekert mozdulatokat is csinál. Az okosok (vittem õket elõrelátóan) azt mondták, hogy ez egy ilyen izolációs technika, aminek lényege, hogy a mozdulat elindul valahol, egy gyújtópontban, és akadály nélkül végigszalad az egész testen. Ez érdekes is, de valahol nekem ott veszett el, hogy ritkán éreztem a kapcsolatot zene és mozdulat között, hiába állt egymás mellett a két mûvész. És az sem volt mindig eldönthetõ, hogy nagyon komoly akar-e lenni, vagy már inkább humoros.

Ettõl (tõlem) függetlenül a levezetõ sörözés (cikkírás elõtti kávézás) közben kiderült, hogy aki mégis befogadta, annak nagyon markánsan hatott.

Ezt kelõ nappal együtt írtam, és közben azon gondolkodtam, hogy mi lenne az az érzékletes kép, ami zárhatja a nyitógondolatot, ami méltón kerekíthet. És pont ebben láttam meg, hogy a Hold sápadt arca eltûnt, és jön helyére a tûzön követelõ Nap. Jön, és színpadot követel. És mindent akar. De az a méltóság, az a nyugalom nem az övé. Az a Holdvilágos éjszakáé.

Nem magyarázom.

Cloverfield

- szokatlan kitérõvel -

Egy kedves barátom írt errõl (nem itt, máshol) egy ajánlót még február közepén. Mégis csak nagyjából két hete botlottam elõször bele – Hemó mozimûsor, ugye. Ja, a barátom, aki írt róla, eléggé nyomatékosan zárt, így: „Nem melegen ajánlott. Kötelezõ.”

Nem akarok a filmrõl sokat – mert tényleg simán kötelezõ. Sõt, nem csak hogy nem akarok róla sokat, de máris eltérek tõle, mert éppen most érzem megfelelõnek az alkalmat, hogy hangot (vagy hát felületet) adhassak kételyeimnek, értetlenkedésemnek. Miért van az, hogy a Hemóba nem jönnek az emberek? Most komolyan! Mert a pláza? Mert az annyival jobb?!

Elmesélem az utolsó élményeimet a két mozihoz kötõdõen (innen jön a párhuzam). A Plázában láttam a 10.000 B.C. címû fantasztikumot. A film annyira legalja, hogy lehordani sem volt kedvem. Egy-két szép kép, semmi több. Mármint, ezen a dicsérhetõ oldalon ez az egyetlen mondat. A másikon, a kritikus, a negatívumokat soroló, a hibákra fókuszáló oldalon cinizmustól pöffeszkedõ végeláthatatlan sorok vagy oldalak (is lennének, ha hajlandó lennék megírni) – hatalmas melléfogások minden elképzelhetõ filmes szinten. Ehhez képest 130 milliárd dollár volt belegyömöszölve, és mindezek mellett természetesen kasszasiker, sokszorosát visszahozta. Hollywood.

A Cloverfield mindössze 30 millió dollárból készült el. Pedig ez igazi szörnyfilm! Godzilla és King-Kong tappancs nyomait követve jár-kel egy hatalmas szörny a felhõkarcolók között, és rohadtul romba dönt mindent! Újabb monumentális, katasztrófa, fantasztikus, sci-fi, akciófilm… is lehetne, de nem az. A rendezõ – a sikeres The Blair Witch Projecthez hasonlóan – „talál” egy kazettát, és ezt mutatja meg nekünk. A kazetta anyaga egy digitális kamerával lett felvéve egy búcsúztató-házibuli kapcsán. Csak közben megremeg a föld, lángba borul a város, és hovatovább, leszakad a Szabadság-szobor feje is.

És ez – a kézi-kamerázás – egy pillanatig sem válik erõltetetté. Inkább odaszögez, és nem is nagyon ereszt el. Annyira közel hozza, annyira életszerûvé teszi, hogy nem is filmet nézel, nem is vagy (lehetsz) benne biztos, hogy egy biztonságos székben ülsz, mozdulni sem nagyon mersz…, akarsz, akarnál. És nem csak ettõl lesz hihetetlenül közeli. Mert nem annyira az a lényeges, hogy valami eltüntet egy várost – hanem hogy én ezt hogyan úszom meg élve?! Nem a Szabadság-szobor dongó kobakja érdekel, hanem hogy miért pont az én utcámra zuhant? Nem az számít, hogy kettészakad egy híd, rajta sok száz emberrel, hanem hogy a bátyám is rajta volt. Nem az foglalkoztat a metróaluljáróban, hogy fölöttem tankok lánctalpaznak, hanem hogy mit tudok mondani a legjobb haveromnak, miután elvesztette a tesóját! – A film biztos pontossággal boncol emberi érzelmeket – miközben folyton remeg a kamera, és valami hatalmas izé, tudja fene, mit csinál – hogy az valami egészen elképesztõ! Hollywood – máshogy.

Elõbbi esetében közel teltház, utóbbiban rajtunk kívül 4–5 nézõ (négy vagy öt, mindegy, hogy számmal mérhetõ – hogy „egykezemen”: az a baj!). Ráadásul a Balaton Pláza - Cinema City kínálata konkrétan tragikus (lásd: Cloverfield), hosszú hetekig képesek ugyanazt a négy, néha öt („egykezemen”!), többnyire messzirõl elkerülendõ filmet játszani. A Hemóba csak (?) hetente pár alkalommal lehet beülni, de jó idõpontokban, és széles kínálat (lásd: Cloverfield) közül választva, nem mellesleg fele annyiért. Persze tény, hogy sokkal kényelmetlenebbek a székek, de talán nem lennének ennyire kényelmetlenek, ahogyan bezárni sem kellene belátható idõn belül, ha nem tudnám egykezemen megszámolni, hogy hány ember ül le körülöttem a teremben.

Menjenek a Hemóba, mozizzanak olcsón, szeressék a filmeket! Nem melegen ajánlott.

VESZETT Fõnix országos szerepjáték találkozó

- interjú a szervezõvel -

Veszprémi szerepjáték találkozó lesz május elsõ hétvégéjén (május 5–7.) író-olvasó találkozóval, fantasy kvízzel, társas- és figurás játék-bemutatóval, bulival – és még sok mindennel, de elsõsorban kétnapos asztali szerepjáték versennyel a Pannon Egyetem B épületének emeletén. A fõszervezõvel, Petõ Ádámmal beszélgettem.

Petõ Ádám: – Az elsõ VESZETT-et 2001-ben rendezték meg, azóta hagyományszerûen feltámad idõnként elhozva, összesûrítve egy hétvégére a játék szellemiségét – hamvaiból felrepülõ fõnixmadárként. A háromnapos rendezvényre az elõnevezés 3000 forint/fõ, a helyszínen 3500 forint/fõ, ezért a programok mellett fix ajándékok, és rengeteg elnyerhetõ jutalom várható. A kalandmodul Oszlánszky Zsolt író, mûfordító munkája, amit két különbözõ játékrendszer (M.A.G.U.S. és D&D), illetve három különbözõ koncepciójú csapat közül kiválasztva a leginkább „testhezállót” lehet végigjátszani, kalandozni. Természetesen az író-olvasó találkozó, illetve a verseny melletti programok, bemutatók minden látogató számára érdekesek lehetnek.

Index: – Te – mint szerepjáték szaküzletben dolgozó, mint aktív szerepjátszó, illetve mint szerepjáték találkozót szervezõ – mit gondolsz arról, mennyire lenne szükséges most magyarázni, mi is a szerepjáték? Mennyire van a köztudatban?

PÁ: – Úgy gondolom, a fiatalok közül sokan ismerik, mert sok szerepjáték-világon alapuló számítógépes játék, kártyajáték van. Emellett az információcsere is annyira felgyorsult, hogy egyszerûen eljuthat mindenkihez. Minden iskolában van legalább egy banda, akik játszanak. Nagy általánosságban mégis azt mondanám, sokan vannak kapcsolatban vele, de nem ismerik az eredeti formát. Tehát benne van a köztudatban, de nem nyers formában.

Index: – A médiában van létjogosultsága? Foglalkoznak vele egyáltalán?

PÁ: – Láttam már riportokat, ahova meghívtak alkotókat, írókat, kiadókat – elõfordul, de nem mondanám, hogy gyakori lenne.

Index: – Ezek általában valós képet festenek? Voltak már nagy mellényúlások?

PÁ: – Nem foglalkoztatja annyira a médiát, hogy valós képet alkosson. Néha belenyúlnak, de csak a felszínen, épphogy. Az a tapasztalat, hogy akik csak érintõlegesen hallanak róla, nincsenek jó véleménnyel. Egyszerûen nem tudják hova tenni – és igen, épp emiatt vannak nagy mellényúlások is.

Index: – Ha te nyilatkoznál egy ilyen riportban, mi lenne az az „öt mondat”, amit feltétlen elmondanál, amivel megpróbálnád elhelyezni?

PÁ: – Az elsõ mondat az lenne, hogy „Ezt nem lehet öt mondatban.” De ha mégis nagyon muszáj lenne, akkor hoznám a filmes párhuzamot – mert szerintem a szerepjáték legjobban egy filmforgatáshoz hasonlít. Egy rendezõ, sok színész, ugyanúgy. Igaz, ez esetben a színészek maguk álmodják meg a karaktereket, és végig improvizálnak, de ettõl csak még élvezetesebb! A rendezõ hozza a helyzeteket, amiben reagálniuk kell a szereplõknek. Ez egy szituációs játék. Ja, és természetesen minden verbalizálva van, de ez sem baj (azt hiszem, színesebb a fantáziánk bármelyik mozivászonnál)! Célja a szórakoztatás. Mondjuk, mint egy színjátszószakkör!

Az emberek a szerepjáték élményéhez hasonló impressziót élnek át, amikor filmnézés közben beleképzelik magukat a történetbe, átgondolják, õk mit csinálnának adott helyzetekben – vagy csak egyszerûen szívesen ott lennének. (Képzeljék csak, milyen lenne hõs lovagot alakítani, vagy hobbitokkal csintalankodni, vagy lézerkarddal vívni, esetleg gyönyörû boszorkányként varázsolni!)

Index: – Azt hiszem, ezután már nyugodtan közelebb mehetünk! Hányadik találkozó ez Veszprémben?

PÁ: – Nem tudom pontosan, nekünk ez a negyedik. Hát év alatt a negyedik. Közben persze mindig vannak kisebb-nagyobb rendezvények, klubok más csoportok szervezésében. De ez nagyobb szabású dolog (reményeink szerint több száz ember részvételével).

Index: – Negyedszerre vagy benne a szervezésben – ezek szerint hálás feladat?

PÁ: – Szeretem csinálni, jó látni, ahogy összejönnek a csapatok. De sajnos, egyre nehezebb. Hiába a hirdetések, fórumok, személyes unszolás, nehéz megmozgatni az embereket. Általánosan csökkent az emberek ingerküszöbe, minden túltelített, már semmi sem kelti fel az érdeklõdésünket (ez minden rendezvény problémája).

Index: – Még neked kell lobbizni, ahelyett hogy fordítva lenne?

PÁ: – Inkább mondjuk azt: nagyon sok energiát bele kell fektetni ahhoz, hogy nyugodtan alhassak este, azzal a tudattal, hogy biztosan meglesz a rendezvény. Annyian jelentkeztek, mint vártuk, de már kisebbek az elvárásaink is, régen több embert lehetett összeszedni. Hiába jönnek a nagy nevek, a jó mesélõk… Én kamaszként könnyes szemmel dedikáltattam volna a Wayne Chapman könyvemet! Most meg? Semmi.

Index: – Ez egy országos találkozó, így azt is megmutatja, hogy milyenek a magyarországi viszonyok? Van tükör szerepe?

PÁ: – Nem, nincs. Rengeteg olyan játékos van, aki jól mulat a cimboráival otthon, de nagyobb közönség elõtt nem akarja megmutatni magát. Így nem lehet lemérni a viszonyokat. Nehéz megtippelni, hányan játszanak, hasra-ütésre szerintem legalább 1000 ember szerepjátékozik Veszprém megyében (rendszeresen és kevésbé rendszeresen).

Index: – Miben más egy ilyen verseny, mint egy otthoni játék?

PÁ: – Elõször is mindenki ugyanazt a történetet játssza le. Aztán elõre kidolgozott karakterek közül lehet választani – egyrészrõl, mert a történetbe könnyebben belehelyezkednek ezek a szerepek, másrészt így könnyebb az összehasonlítás, mind színészi, mind a kalandmegoldás-sikeresség szintjén is –, mert ez mégis csak verseny.

Index: – Mi véleményed a kalandról?

PÁ: – Nem véletlenül Oszit (Oszlánszky Zsoltot) kértük fel. Benne eddig sem csalódtunk, és ezúttal sem fogunk. A legutóbbit õ írta, és nagyon (zsíros) jó történet volt!

Index: – És a csapatok? Ha nem mesélnél (rendeznél), akkor melyik szereplõt választanád?

PÁ: – A karakterek, kivételesen olyanok, amelyekkel már játszottak, így akartuk (könnyen) hitelesen elérni, hogy kiforrott elõtörténetük legyen. Például a „rossz csapat”, zsoldos kompániával hosszasan kalandoztunk, abban a „Nyúzó” a karakterem, õt is választanám (de ez nem azt jelenti, hogy egy szadista állat lennék…, csak kipróbáltuk a gonosz csapatban rejlõ lehetõségeket is).

Index: – Laikusnak ajánlanád az eseményt?

PÁ: – Érdeklõdõként bárkit szívesen látunk, de ez a rendezvény célirányosan a szerepjátékosoké, hiszen nincsenek olyan programok, amikkel hosszútávon le tudnánk kötni a „külsõsöket”. Nem lesz klasszikus szerepjáték világ, szabályrendszer bemutató, de azért a társas- és figurás játékok érdekesek lehetnek. Sõt, aki olvassa az irodalmat, annak az író-olvasó találkozón ott a helye.

Index: – Nekem megjött a kedvem, de valószínûleg ezt már interjún kívül kellene megbeszélnünk.

PÁ: – Beszéljük meg…

Veszprémben élni

- a pestiek „olyanok”, a veszprémiek „ilyenek” -

Pestrõl érkezõ, másfél éve itt tanuló egyetemista lánnyal beszélgettem arról, hogy milyen itt. Élni, szórakozni, ismerkedni, beszélgetni, bulizni, kiállításra járni, tanulni, örülni, jönni-menni, csak úgy lenni, satöbbi. Jobb, rosszabb vagy másabb…

– A fõvárosban születtél, érettségiig ott is tanultál – meséld el, hogyan váltottál a megyeszékhelyre?

– Elõször csak pesti sulikba jelentkeztem, de nem vettek fel sehova. Aztán az egy év kihagyás után már nem akartam annyira ott tanulni, ráadásul anyukám leköltözött egy Veszprémhez közeli faluba – és éppen indult ez a szabadbölcsészet szak is, ami kimondottan érdekelt (bármennyire furán hangzik is ez...).

– Akkor már csak ide jelentkeztél?

– Nem. Jelentkeztem még ugyanúgy ELTE-re is – oda újra nem vettek fel, ugyanakkor ezt nem bántam.

– Miért nem?

– Mert akkor tájt már tudatosult bennem, hogy szimpatikusabb lenne új környezetben, egy egyetemi városban tanulni.

– Utólag most is ugyanúgy örülsz, hogy így alakult?

– Igen, teljesen. Látom a barátaimat Pesten, akiknek több év kellett ahhoz, hogy valamilyen – bármilyen – kapcsolatot kialakítsanak a szaktársaikkal. Vannak, akik még most is a volt gimnazista barátaikkal lógnak. Ha valaki egyedül egy másik városba kerül, akkor abban benne van, hogy kénytelen-kelletlen muszáj ismerkednie – ami nyilvánvalóan jó dolog! Így sok értékes és hasznos kapcsolatra szert tehet. Másrészrõl ez az önállósodást is megsürgeti.

– Csak a kényszer hiányában látod annak okát, hogy a pesti barátaid ilyen nehezen lépnek tovább?

– Nem, nem csak ebben. Azt vettem észre, hogy a pestiek kevésbé nyitottak a barátkozásra, mert… a „pestiek ilyenek”. Már az döbbenetes volt, amikor legelõször elmentem itt bulizni! Pesten mindig az az érzésem, hogy valamilyen szándékkal közelednek hozzám, míg itt gyakran azt tapasztalom, hogy csak kedvességbõl nyitottak és érdeklõdõek velem.

– A lehetõségekrõl mi a véleményed? Tudsz itt, jó itt bulizni?

– Igen! Itt még soha semmilyen atrocitás nem ért, míg Pesten akárhányszor elmegyek – igen. A lehetõségekkel is elégedett vagyok, szerintem lehet válogatni, és ha több lenne, akkor ugyanott tartana, mint Pest, hogy csak csoportosan lehet elindulni. Itt egyedül is simán, mert szinte biztos, hogy találkozik az ember ismerõsökkel. A hangulat is sokkal „jobb”, felszabadultabb.

– Mennyire tudod ezt be annak, hogy egy egyetemi város? Ez fõleg az egyetemistákra igaz?

– Nem hiszem, szerintem ez az itt lakókra ugyanúgy igaz. Például nemrégen a könyvtár elõtt ácsorogtam, és egy nálam sokkal fiatalabb lány odajött, és csak úgy elkezdtünk beszélgetni…, nagyon kellemes élmény volt. Egyébként is érzékeny vagyok az emberek általános – egyre jobban terjedõ – közömbösségére, de itt gyakran rácáfolnak erre – ami jó.

– Mindezek ellenére hiányzik a pesti életed?

– Igazából hiába nem kedvelem Pestet, mégiscsak kötõdöm hozzá. Mivel ott születtem, ott is vannak barátaim, ahogy a családom nagyobb része is ott él. De a hétvégéken „otthon” vagyok, és rendszerint bulizom a barátaimmal. Emiatt nem hiányzik, ezt pont megfelelõ arány, hogy nagyjából öt nap itt, kettõ ott.

– Ha választanod kellene, akkor: hét nap itt vagy hét nap ott?

– Itt…, de ez sem teljesen igaz. Azt hiszem, legszívesebben most külföldön élnék. De Pesten már semmiképpen sem.

– Akkor mondhatjuk, hogy Veszprém „családias” hangulata sokkal közelebb áll hozzád?

– Igen, mindenképpen! Egy számomra kedves író, Konrad Lorenz fogalmazott úgy, hogy az csak egy nagy arctalan embermassza, ami hömpölyög, és burjánzik mindenfele a nagyvárosokban – ezt mindig nagyon igaznak éreztem! Fontos lenne ezután is, hogy az ittenihez hasonló légkört találjak.

– Ez a hatalmas szakadék, amit éreztetsz, csak abból adódik, hogy valahol több (sokszor annyi), valahol kevesebb ember él?

– Nem, talán az is különbség, hogy Magyarország „aljának” nagy része a fõvárosba megy jobb lehetõségek reményében, ezért van például a rengeteg csöves is! Meg mindig történik valami! Reggel 7-kor felkelsz, nyolckor már teljesen ideges vagy attól, hogy mi történik az utcákon (mindegy, hogy autóval vagy tömegközlekedéssel utazol)! Ja, és hogy leszállok a buszról, és egybõl bekábulok a „levegõtõl”. Utálom.

– Szereted Veszprémet, azért mert „Veszprém”, vagy csak azért, mert nem Pest?

– Szeretem Veszprémet, mert „Veszprém”! Tetszik a város fekvése, nagyon szép környéken van. Szép város, tényleg (mondjuk a húszemeletes nem illik bele a képbe). Igaz, nem tudnék elvonatkoztatni attól, hogy egyetemi város. Fõleg ezért szeretem – a sok fiatal miatt. A korosztályomnak szóló programokból sincs hiány.

– Jó hogy ilyen pozitívan látod! Tehát elégedett vagy a kulturális programajánlattal?

– Igen, sokrétû a programajánlat – kiállítástól kezdve, Stand Up-on át, filmklubig, partiig. Bármihez is van kedvem a héten, azt általában megtalálom.

– Szóval jó itt?

– Jó.

30y

- presszó-cipõk, satu, fõnix, miegymás -

– Mit keresünk? – kérdezem a telefonfénnyel pásztázó cimborát.
– Egyik barátnõm elvesztette a cipõjét.
– A cipõjét? – ismétlem megszeppenve némileg.
– Ja…
...

– Találtunk egy cipõt! – mosolyogja felém 1–2 számmal késõbb.
– És?
– Mondta a csaj, hogy az nem az övé!

Róluk írni hálás feladat! Nekem mindenképpen. Hallószervi adottságok és szakmai hozzáértés híján koncertekrõl emocionális alapon tudok írni, mesélni, beszámolni. Na, a 30Y emocionálisan a szívem mellett konkrétan. Vagy felett. Esetleg elõtt, de mindenképpen közel. Konkrétan eléggé közel. Azért nem vagyok bolondulásig elfogult rajongó. (Persze, mindamellett be kell látnom, hogy nem nagyon tudnám megmondani, mennyi koncertjükön voltam, és hogy véletlenül van egy olyan Utcai jelzõtáblák boltjában megvásárolt (...), véletlenül az együttes emblémájára emlékeztetõ, egész véletlen a nevemre dedikált, kis Respect-szoborral díszelgõ, dohányzóasztalnak használt tábla a szobám közepén.)

Nem tudnám megsaccolni, hogy a Presszóban hányszor voltam (százas egység fele kerekítve sem), így hát viszonyítási alap az van. Meggyõzõdésem, hogy több ember nem lehetett volna a 30Y koncertjén. A Dj-pultban is táncoltak, az egy szinttel feljebb lévõ régi vetítõablakban is álltak – innen hát a „satu érzés”. A legzúzosabb daloknál otthagytam az ötödik sorban táncoló társaságot, hogy még elõrébb küszködjem magamat. Büszkén mondom: néha az elsõ sorig is eljutottam (vagy hát kevésbé büszkén: odáig is ellöktek néha). Persze a színpadot támasztó hátraforduló tini legszívesebben földbe döngölt volna szúrós tekintetével…, én magyaráztam volna neki, hogy „én nem”, és hogy a „nagyfiú mögöttem”, és „különben is valahonnan tíz sorral hátrébbról indult az”, de úgysem értené. És akkor ott – elõttem tini, mögöttem nagyfiú, jobbra-balra nem tudom, felettem Beck Zoli énekel –, akkor ott üvölteném a kedvenc soraim, és ugrálnék! Vagy legalább lépnék egyet valamerre, valamerre el az izmos kezûtõl, és távolabb a gyilkos szemûtõl… Legalább picit megmozdulhatnék! De nem, „satu” volt az, ha mondom!

Arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy az együttes tagjai is éreztek valami satu-szerû szorítást, valahol eléggé közel a szívükhöz. Veszprém imádja õket, õk is imádják Veszprémet, ilyen egyszerû.

"Van, hogy nagyon ritkán úgy érzem, hogy ti erõsebbek vagytok, mint én… Köszi!”– úgy értette Zoli, hogy hangosabbak. És talán közben a kezét is a szívére illesztette. Aztán az elsõ ráadásdal (Respect) szövegét ki sem jött énekelni, csak fülelt, hogy milyen hangosak…

Nekem mindig ezek a pillanatok maradnak meg. Jó, hogy ennyire szeretik a közönséget, hogy még mindig ugyanúgy tudnak örülni „nekünk”. Ahogy az is jó, hogy mindig úgy lépnek színpadra, hogy az akkor és ott a világ legjobb koncertje lesz. És valahogy abban a két órában, az mindig az is. Õk ilyenek. Talán embereknek még jobban kedvelem õket, mint zenészeknek.

Nemrég írtam arról, hogy miért fontos a kézfogás színpad alatt és felett. Náluk nem is tudnék errõl, mert nincs is olyan, hogy „alatt és felett”. Vagy ahogy Endi (szólógitár) válaszolt korábban arra a kérdésre, hogy miért pont „Semmi szédítõ magasság” lett az új album címe: „Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentrõl lefele nézni éppolyan érzés, mint lentrõl felfele nézni, és valahogy az mûködteti az egész világot, hogy igazából nem az áll a reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy fõnixmadaras kép, ami idõközben valahogy kirepült belõle. Pedig sokat mesélt arról, hogy mit jelent nekünk estérõl estére zenélni.”

Ezért nem tudom felidézni, hogy mennyi koncertjükön voltam, ezért szeretem õket ennyire. Ezért érzem úgy a koncertjeiken, hogy ott minden együtt van. Hogy ott együtt lép, együtt hunyja le a szemét, együtt dobban, együtt él...

Akkor, ott, az Expresszóban egy színpadon egy cipõben, egy satuban egy szívvel – az a világ legjobb koncertje volt.

fotó: straubbazsi@gmail.com

Charlie Wilson háborúja

- komplex, ahogy kell -

Az összetett hidegháború és három összetett történelmi figura mögé álló öt elismerten – Oscar-, Emmy-, Tony-, Golden Globe, Satöbbi Díjas – összetett filmes személyiség meglehetõsen sokrétû politikai szatírája. Bizakodhatunk: ennek csak nem lehet rossz vége! Kattintson.

Az elsõ a sorban Aaron - „a bürokrácia mesemondója” – Sorkin. Leginkább az õ szellemes tollának köszönheti a film a feszes tempót, a tökéletes korrajzot, a pergõ, zsiványul csattanó dialógusokat, a fanyar humort, a kivételesen zseniális jeleneteket, azt, hogy a csontszáraz politika élvezhetõvé válik az attól idegenkedõ, tisztes távolságot tartó nézõknek is. Nevéhez tartoznak még: Az elnök emberei sikersorozat, az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi katonadrámája és a Szerelem a Fehér Házban is.

Második Mike – „nem félünk a farkastól” – Nichols. A komikusként kezdõ, színdarab és filmrendezõ már az összes létezõ filmes díjat bezsebelte, illetve polcára helyezte – szépen egymás mellé. Már az elsõ filmrendezése, a Nem félünk a farkastól Oscar-jelölt volt. Továbbá, teljesség nélkül: A 22-es csapdája, Testi kapcsolatok, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb, A nemzet színe-java stb. (Személyes zárójelben mondom: a Közelebb romantikusban a legnagyobb – már ha romantikus egyáltalán.)

Párban folytatva: Charlie – „sok dögös, formás mellû titkárnõm volt, Angyaloknak hívtam õket” – Wilson és Tom – „szeretem a csokis bon-bont – Hanks. Tom meglepõ módon élvezettel lubickol a hedonista, piás, alkalmi kábítószer-élvezõ, szexista, professzionális lobbista képviselõ Charlie szerepében. Charlie a nyolcvanas évek elején figyelt fel az Afganisztán szovjet megszállása folytán kialakult helyzetre, miszerint ha a felkelõket támogatnák, le tudnák rázni a kommunista rabigát. Menten neki is látott a lobbizásnak, azoknak és ott, ahol kellett. De hiába a tehetsége, magában nem jutott volna sokra.

A hölgy duó Joanne – „Amerika hatodik leggazdagabb nõje” – Herring és Julia – „micsoda nõ” – Roberts. Joanne Herrings elkötelezetten vallásos, jobb oldali közszereplõ, és pont eléggé antikommunista ahhoz, hogy érdekelje az ügy – mellesleg Charlie alkalmi szeretõje is. Roberts rutinosan hozza a figurát.

Végül Gust – „maga vagyok a ’80-as évek” – Avrakotos és Philip – „nem igaz” – Seymour – „én vagyok maga a ’80-as évek” – Hoffman. Gust balhés görög-amerikai CIA ügynökként cinikusan bírálja Amerika nem létezõ afganisztáni külpolitikáját. Sok hasznos kapcsolattal és összeköttetéssel õ az, aki teljessé teszi a szokatlan csapatot. Philip Seymour Hoffmann konkrétan brillírozik! Remekül áll neki az öltönyös, szemüveges, pocakos ügynök szerep. Közös jeleneteik Tom Hanks-szel magukkal ragadók.

Igen, egyébként igaz történet is. Valahol ez csapja leginkább arcul a nézõt, hogy a politika nem egy misztikus, elvont valami, hanem igazi emberek, kulcs- és kevésbé kulcsszemélyiségek masszaszerû intézménye. És mégiscsak képes lehet hógolyó lavinát elindítani. Képes lehet három ember arra, hogy Amerika kezdetben ötmillió dolláros titkos katonai támogatását egy milliárdosra növelje, ezzel eldöntve a hidegháborút és felszabadítva Afganisztánt a Vörös Hadsereg kilenc évig tartó elnyomása alól. Ahogy mások aztán képesek lehetnek „elcseszni a végjátékot” – Charlie Wilson mondta így.

Gust Avrakotos pezsgõbontás közben emleget egy Zen mestert, aki történeteiben minden dolog, esemény viszonylagosságára világított rá. Bármi is történt, õ csak azt mondta: „Majd meglátjuk!”. Akkor ünnepeltek, aztán valahogy csak jöttek az iszlám szélsõségesek Oszama bin Ladennel az élcsoportban, ahogy szeptember 11. is dátum lett a világtörténelemben.

És hogy hol cseszték el? (Mert elcseszték, és azért ezt vászonra vinni nem olyan volt Amerikától, mint amikor a – legendásan rossz – Pókember háromban a „szuperhõs” beugrik a teljes képernyõs zászló elé.)

Hát, szerintem nézze meg a filmet, aztán „majd meglátjuk”.

A közoktatás és a magyar tudomány jövője

- esti egyetem, Csapó Benő professzor elõadása -

Arról, hogy mit gondol egy bölcsész, egy gondolkodó, egy kutató ember a magyar oktatás fejleszthetõségérõl, annak célkitûzéseirõl, feladatairól, lehetõségeirõl és megoldásairól. Érdekes ez, fõleg miután a közgazdászok véleményét leszavaztuk, nem is olyan régen. Kattintson.

Az esti egyetemek este tízkor kezdõdnek. Az elején kiderült, hogy az elõadó négy órás mûsorra készült, de „sajnos” csak éjfélig maradhattunk, így a felére kellett szûkítenie mondandóját. Igaz, én annak is örülnék, ha legalább azt a két órát lenne lehetõségem itt visszaadni. De nincsen - világos –, ezért csak tételszerûen, a legfontosabbakat. Az egyszerûség kedvéért elõször általában az országokról, arról hogy általában egy államnak mit kell tennie ahhoz – többnyire változtatnia – oktatásában, oktatáspolitikájában, hogy egy tudásalapú társadalmat kialakíthasson.

A tudásalapú társadalom „azért jó”, mert relatíve sikeressé teszi az adott országot, ráadásul a mûveltség maradandóbb, mint bármilyen másik erõforrás. A már megszerzett tudás sosem veszik el (ezért fejlõdtek gyorsabban az országok – még Magyarország is – a világháborúk lezajlása után, mint azt jósolták). Mûködõ stratégia a tudás megszerzése: a fiatal diákok elutaznak fejlettebb országokba tanulni, magukba gyûjteni az ismereteket, hogy aztán hazatérve alkalmazhassák, esetleg tovább is fejleszthessék azokat. Remek példa erre Dél-Korea története: õk e szisztéma segítségével egyetlen generáció alatt formálták országukat tudásalapú társadalommá, ugrottak hatalmasat technikai téren, kerültek elsõk közé mikro-technikában (pl.: Samsung).

Természetesen ennél is elõrébbvaló a lokális oktatás helyes mûködése. Fontos például, hogy mindenki egyformán, egyenlõ eséllyel juthasson hozzá a tudáshoz – pl. az iskolák nem szelektálnak társadalmi helyzet vagy képességek alapján, vagyis nincsenek felvételik, hanem egyéb, esetleg regionális alapon kerülnek be a gyerekek az iskolákba. Úgy gondolom, nem kell magyaráznom, miért rossz, ha egy osztályban csak problémás gyerekeket tanítanak.

Továbbá lényeges még, hogy tudásunk milyensége megfelelõ elosztású legyen. Alapvetõen három kategóriai állítható fel: diszciplináris, pszichológiai, kulturális. A diszciplináris a konkrét szakértelem, egyfajta tartalmi tudás. A pszichológiai már a hogyanokról szól, arról, hogy a tartalmi tudást, miként lehet, miként érdemes elsajátítani. A kulturális bázis a hasznos, a mindennapi életben használható információkat öleli fel. Nyilván az az eredményes, ha egyikben sem maradunk el.

Végül elengedhetetlen, hogy ne csak az oktatással foglalkozzunk, hanem az oktatás kutatásával is – globális és egyéni szinten egyaránt. Egy idevágó idézet: „Nem elég, ha halat adsz az éhezõnek. Adj a kezébe hálót, és tanítsd meg halászni.” Tehát az a mûködõ modell, ha a tanárok nem csak tanítanak, hanem folyamatosan karbantartják, továbbfejlesztik tudásukat.

Ennyi szempont – azt hiszem – most bõven elég, ideje hogy közelebb menjünk, nézzük meg, Magyarországon mi is a helyzet? Elõször is, az eddigi rendet követve: tõlünk elmennek a diákok tanulni – nincs ezzel gond -, csakhogy visszajönni már egyáltalán nem szokásuk! Tény, hogy több magyar professzor él külföldön, mint itthon.

A következõ pont az iskolai szelekció. Jó hír, hogy egy 2003-as kutatás szerint egyedül Törökország elõz meg ebben minket. Vagyis nem szelektálunk mindenkinél jobban…

Tudásunk milyensége kapcsán elmondható, hogy a XX. században a magyar iskola a diszciplináris oldalra összpontosít. Ebben kiválóak voltunk a nyolcvanas évekig nemzetközi szintéren is, de most már csak a középmezõnybe tartozunk, éppen azért, mert más országok nagyobb léptékkel haladnak az oktatás fejlesztésében. Ez az eltolódás problémát okoz, mert nem foglalkozunk azzal, hogy tartalmi tudásunkat mennyire vagyunk képesek a gyakorlatban alkalmazni. (Egy próba szerint, ahol az volt a feladat, hogy mennyi fûmag kell egy nagyjából háromszög alakú föld bevetéséhez, még az amerikaiak is jobban teljesítettek nálunk kint a kertben, hiába tudjuk mi sokkal jobban kiszámolni a háromszögek területét papíron.) Másrészrõl azzal sem törõdünk igazán, hogy tudásunk megmarad-e, vagy egyszerûen csak elfelejtjük? Ez utóbbi már a pszichológia dimenziója lenne – ha lenne. Mi többnyire mindent csak elfelejtünk. Például elhangzott egy kérdés, hogy hányan használták a másodfokú egyenlet megoldó-képletét érettségi óta? A teremben ketten jelentkeztek, de õk is a kistestvér korrepetálása miatt. Az angol azt mondja: „Use it or loose it!”

Talán ennyibõl is egyértelmû, hogy törõdnünk kellene az oktatás kutatásával. Ám nem törõdünk, hiába bizonyítják a felmérések az összefüggést az oktatáskutatás és az oktatás fejlõdése között. Érdekes adat például, hogy a meglévõ 28 000 orvosunkhoz képest egészségügy-kutatásra 18 milliárdot költöttünk 2005-ben, míg a 125 000 tanárunkhoz viszonyítva oktatáskutatásra csak alig több mint 2 milliárdot.

Mielõtt bárki belekezdene, hogy: „ez mind nagyszerû, de nekünk erre nincs pénzünk!” – a válasz: nem igaz! Finnország elképesztõ gyorsasággal halad elõre, fejlõdik, hagy maga mögött minden országot az összes táblázaton; mégsem költ az átlagosnál többet az iskolák fejlesztésére. Azt mondják: csak az okosak tudják jól elkölteni a pénzt. (Érdemes a szélsõséges pozícióban lévõ dúsgazdag olajországok felé fordulni ennek megvilágítására: ha ott megakad a kutak mûködése, akkor a gazdasági tendencia is azonnal a visszájára fordul, mert nincsen tudásalap, ami szinten tarthatna.)

Hogy valami jót is mondjunk magunkról: arányaiban jobban teljesítünk, mint amennyit költünk iskoláztatásra, illetve kutatásokra. Lenne mire alapozni, na! Amerika sokkal-sokkal többet áldoz, összességében mégis elõrébb állunk. Bár vannak lényeges szintek, ahol már nem; például az úgymond elit értelmiség nálunk szûkebb. Ez azért van, mert a mi elit – vagy magukat annak tartó – iskoláink attól kimagaslóak, hogy ügyesen válogatják a diákjaikat, és nem attól, hogy ott jól tanítanak. A távoli kontinensen már nincs ilyenfajta szelekció, ezért az „elit iskolák” valóban elit módon oktatnak.

Nem a pénz a gond, az a legnagyobb probléma, hogy nem látjuk be a változtatások szükségességét. Az oktatáspolitikában tevékenykedõ figurák nem szeretik elfogadni az ilyenfajta kutatások, felmérések, elméletek állításait. Õk azt szeretik gondolni, hogy pontosan tudják, mit és hogyan kell csinálni. Szinte lehetetlen tudatosítani a tudás hiányának meglétét.

Közben az elutazó tehetségeknek nem is adunk lehetõséget, hogy itthon érvényesülhessenek, ezért logikus, hogy eszükbe sem jut visszajönni.

Közben majdnem mindenkinél jobban szelektálunk, ezzel tovább szítva a társadalmi egyenlõtlenségeket.

Közben hatszor annyi bölcsész tanári diploma kerül ki, mint amennyire szükség lenne.

Közben digitális táblákat akarunk venni tandíjakból, ahelyett hogy kutatásokra költenénk.

Közben agyatlanul szórjuk a pénzt minden másra.

Közben még egy valahova vezetõ út sincs elõttünk, amin végre elindulhatnánk. És satöbbi.

„Ha fel akarunk épülni tudatlanságunkból, meg kell vallanunk azt.” – Montaigne.

(Az esti egyetem következõ elõadása ma este 10 órától lesz a Vár u. 20., V013-as elõadótermében. Navracsics Tibor egyetemi docens tartja A politika, mint mûvészet címen. Várhatóak gyönyörû Red Bull-os lányok, illetve Csapó Benõ a múlt héten kindertojással és könyvekkel is készült motiváció végett, talán ezúttal is számíthatunk hasonló meglepetésekre.)

Zagar

- szó + basszus -

(Mikor vége volt a koncertnek az Expresszóban, kérdeztem egy jó barátomat: „Na, most errõl mégis mit írjak? Írjam meg, hogy a végére elment a basszus?”. Azt válaszolta kárörvendõn, hogy: „Ja, jó ötlet! Az már egy mondat!”. Mire én büszkén: „Ügyes gyerek vagyok ám, lesz az két mondat is!”) A végére elment a basszus. És ez nem volt jó….

Igen, ez a Zagar koncert vége volt, de talán menjünk visszább picit! Sokat latolgattam, megnézzem-e őket, mert nem igazán ismertem a formációt, csak sejtettem, hogy ügyesek, meg felkapottak, meg a nagy sláger a dögös lányokkal… Azt is mondták, hogy ez inkább teázós zene, és alig lesznek. Aztán valahogyan mégis rálelkesültem – majd legrosszabb esetben teázgatok!

Ehhez képest szerdán már azt beszélték, hogy elfogytak az elővételben megvásárolható jegyek. (Ebből is látszik, hogy szinte bármilyen együttes, bármilyen stílus elhívható az Expresszó színpadára – és ez persze nekünk kiváló „látszat”!) Nos aggódtunk, hogy aznap is lesznek páran, akik esetleg nem férnek be, ezért viszonylag hamar (már tíz előtt) odaértünk. A bejutás könnyen ment, viszont cserébe szigorúan kijelentették, hogy a koncert végéig nem lehet kimenni az ajtón (illetve ki lehet, de csak a jegy újra megvásárlásával lehet visszajutni). Később megkérdeztem a – most egyébként jó kedvükben lévő, említésre méltóan kedvesen és készségesen viselkedő – kidobó uraktól, hogy ennek mi az oka, hol ebben a logika? Ott benne a logika, hogy koncertek előtt sokan piálnak odakint, és jobb, ha bent fogyasztanak – egyrészről. Másrészről így pontosan látni, hogy mikor van teltház. Hát, érezzük ezen, hogy üzleti szempontból valóban megalapozott, de más perspektívákból – esetleg diák vagyok, és itt annyiért veszek két deci fehéret, mint az éjjelnappaliban egy üveget, avagy éhes vagyok, és itt nem adnak enni, netalántán jobb lenne a friss levegőn lenni egy picit – sokkal-sokkal kevésbé kecsegtető vagy örvendetes.

Főleg, hogy a koncert másfél órás késéssel kezdődött, így hajnali egykor lett vége. De már megint előre szaladtam! Szóval fél tizenkettő, addig mindenki azt csinálta, amit egy teletömött presszóban csinálni lehet – mi is azt csináltuk. Így eléggé tétova lábakon kerültünk a színpad elé. Aztán szó nélkül elkezdődött, szó nélkül félbeszakadt hirtelen, szó nélkül folytatódott, és végül szavak nélkül be is fejeződött. Ja, ez egy ilyen koncert volt. Jó zenét csinálnak, táncolható is, ügyesek, ráadásul Zságer Balázs iszonyatos vehemenciával dőlt egyik billentyűsortól a másikig… – de mégsem volt átütő. Azt gondolom ugyanis, hogy ez az egész kommunikáció nélkül nem megy. Ha nincs meg az interakció, a híd, a kézfogás színpad felett és alatt, akkor marad az, hogy „felett és alatt”. Ott lent pedig nincs akkora buli, mint odafent. Kimondottan nehéz dolog ez az elektronikára épülő zenéknél, nem véletlenül gyakori az általában baseballsapkában ugráló „hangulatfelelős” az ilyen bulikon.

Igen, tehát summa summarom: volt késés, aztán a felénél megdöglött a hangtechnika, ezért a fiúk morcosan lementek, aztán morcosan visszajöttek, aztán megint le, de visszatapsolás után vissza, itt hangzott el Balázstól az egyetlen mondat: „Nincs basszus, de reméljük, hajlandóak vagytok még egy számot elviselni tőlünk...” Így a „nagy sláger” következett, aztán amott egy egyszerű intéssel újra le, imitt újra taps, de már csak a bajuszos mindenes bácsi jött vissza – sajnos.

Jó volt, jobb is lehetett volna.

Bin-Jip – Lopakodó lelkek

- Kim Ki-duk művészfilmje -

Filmértékelésnél számtalan megnevezett és megnevezetlen szempontot vehetünk sorra. Amikor úgy megyek moziba, hogy majd írnom kell róla, akkor még tovább bõvül eggyel: egyáltalán mennyire megírható? Kínkeserves, verejtékcseppes órák lesznek a monitor elõtt, vagy ellenkezõleg, lényegében már ott összeáll fejben? Vagyis, hogy mennyire gondolatébresztõ? Kim Ki-duk filmje ebben a kategóriában ötcsillagos. Vagy inkább, amolyan hatcsillagos (ez az a nem létezõ hatodik).

Már az elsõ húsz percben éreztem, hogy errõl biztosan lehet írni (verejtékcseppek nélkül is). Abban a húsz percben érthetõvé vált az alapötlet: egy fiatal srác, egyetlen értékével – nagy BMW mocijával – járja a várost, és szórólapokat ragasztgat a lakások ajtajára. Este betör oda, ahol nem szedték le a reklámpapírt – tehát nincsenek otthon. Odabent körbenéz, átlapozza a családi albumokat, az ott élõk helyébe lép. Fél napig éli valakik életét. Pontosabban: otthonát. És még „jó fej” is, nem visz el semmit, viszont kitakarít, megöntözi a virágokat, megjavít valami tönkrement háztartási kütyüt. Távozáskor még lefotózza magát egy különösen tetszõ tárggyal, és ennyi, továbbáll.

Már ez, ugye? Valahol teljesen kiválni a társadalomból, kiszakadni a kapitalista vagyonszerzési hajszából, valahol pedig mégis benne maradni, sõt, valamilyen szervesebb részévé válni. Nap mint nap átgázolni életeken, belecsöppeni gazdag, szegény, így vagy úgy élõ sorsokba, aztán egyszerûen csak továbbállni. Közben biztosan eszünkbe jut, hogy lehetne (lehetett volna) így? És tudják mit? Lehetne! Magunk mögött hagyni mindent, földre ejteni béklyóinkat, igazán szabaddá válni, míg csak kedvünk tartja. És valószínûleg a rendõrök sem azt a betörõt keresnék elsõk között, aki kitakarított valahol, de még a faliórát is megjavította.

Már ez, ugye? És tényleg, bármennyit tudnék írni róla. Elmehetnék mély részletekbe, kritikusan, de akár magasztalóan is. Említhetném, miért érdekes az, hogy szavak nélkül (ez a szavak nélkül többet mondás „mániája” a rendezõnek), szótlanul alakul ki mély kapcsolat a két fõszereplõ között. Hogy ez hol vált zavaróvá, és hogy talán jobban is meg lehetett volna oldani, a mondanivaló megtartásával együtt. Vagy elmesélhetném, mit adott nekem, hogy a némaságot megtörõ egyetlen szó a „szeretlek” volt, de üresen, hazug cselként elmondva. Vagy rámutathatnék, hogy szerintem miért volt felesleges az a kevés momentum, amivel átlépte a film a racionalitás határait. De fókuszálhatnék olyan földtõl elemelt dimenziókra, gondolatokra is, amelyekig elvisz, elvihet minket a film.

Ugyanakkor ezt most nem érzem tisztemnek. A feladat a filmé. Talán mondhatjuk, hogy egy mûvészfilm feladata pontosan ez a gondolatébresztõs dolog. Ebben pedig – tudják –, hatcsillagos. Ezért ajánlom. Egyébként a premier idején a Velencei Filmfesztivál közönsége a vetítés közben és utána is szûnni nem akaró tapsban tört ki, így nem is volt meglepõ, hogy a rendezõ végül négy díjjal távozott a mustráról.

Az Expresszóban csütörtök este nem volt taps, viszont több embert is láttam, akik még ott, a babzsákban merengõn rágyújtottak egy cigarettára – amúgy Kim Ki-duk a zárómondatban és a záróképben is szükségesnek érezte nyomatékosítani, hogy ez aztán nem egy átlagos „felugrok a székbõl, és sietve hazamegyek mozi” volt. (A kép nekem különösen tetszett, az egész filmre jellemzõk voltak az ügyesen megkomponált, megfotografált mozzanatok, de ebben az utolsóban valahogy zseniálisan összegzett. Láthatatlanságot, súlytalanságot, társtalanságot egyaránt.)

„Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom.”

A nemzet aranya II.

- avagy sok idõ és pénz, arany meg nulla -

Annyi mindenre el lehet költeni ötszáz forintot! Annyi jó dologra, például egy üveg Tokaji sárgamuskotályra, vagy a város legjobb gíroszára, vagy óvszerre, vagy virágra a nõnek, vagy akármi. Persze ugyanúgy rossz dolgokra is ellehet szórni: három liter kannás borra, mekis hamburgerre, vizitdíjra (buszjeggyel) vagy a Nemzet aranya II.-re.

Valójában mekis hambi kannással öblítve elõbb…, mint A nemzet aranya kettõ. Azóta bánom azt az ötszázast, mióta a Hemo portása udvariasan és mosolyogva, de ugyanakkor kérlelhetetlen határozottsággal jól megmondta, hogy: „Ide aztán ingyen nem megy be senki! Ha internetes újság, ha nem. A kollegája? Nem-nem, nem tudok semmi ilyesmirõl.”

Valahol jogosnak is tûnik ez. Annak tükrében, hogy másodmagammal voltunk a bevétel egyötöde aznap, mindenképpen annak tûnik. Ez már maga elõrevetített valami ijesztõen baljósat. Aztán meg még szinkronos is! Ha valamit tudok utálni a moziban, akkor az a szinkron. Ötszázas, és még eredetiséget sem kaphatok. Baj. Még nagyobb, hogy tekercscseréknél elõ-elõfordult, hogy véletlenül átugrottunk pár rövid jelenetet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon tévéznék a haverokkal. (Csak kényelmetlenebbül ültem.)

Említettem már, hogy a film ehhez képest mennyire? Mennyire volt lesújtóan rémes? Nemzet aranya, mi? Aranya? Hát hadd ne kezdjek szójátékokba. (Pedig lehetne.) Egy üres héj az egész, a habzó szájú profitéhes producer kitalálta, hogy hasznos lesz a folytatás. Gyorsan lepörgette az egészet, aztán kész is. Semmi újszerû nincsen benne az elsõ részhez képest. Tényleg, ugyanaz. Sok rejtvény, ami sok másik feladványhoz vezet, sok szaladgálás, és fõleg a fõ gonosz kulcsszerepe, hogy felbukkan minden helyszínen, és próbálja megszerezni, elcsenni az éppen megtalált… akármit.

Csakhogy itt már régen elveszett a fejtörõ rébuszoknak a varázsa is. Már ha volt varázsuk egyáltalán…, de azt talán el tudjuk fogadni, hogy az elsõ részben még rá lehetett csodálkozni erre-arra, egy-két ügyes megoldásra. Az újban már nem, mert ezek picit sem okoztak fejtörést a szereplõknek, a film autós üldözési jelenetei hosszabbak, mint bármelyik talány, probléma felfejtése. Ráadásul mindegyik nevetségesen nagyszabású, sokszor logikátlan is. A „nevetséges” tényleg azt jelenti, hogy csak kuncogni tudsz közben.

Elõször talán a Buckingham-palotába surrannak, aztán egyenesen tovább az ovális irodába, onnan egy kurta lépéssel az amerikai elnök elrablása(!) következik, minekután a kongresszusi könyvtár legjobban elzárt szobájába szaladnak be minden különösebb akadály nélkül. Megkoronázva az eddigit, simán leráznak pár tucatnyi rendõrautót, egy-két helikoptert, és irány a Rusmore-hegy, aminek oldalába csak ügyes elterelés okán van befaragva Washington, Jefferson, Roosevelt és Lincoln orcája, mert egy újabb elképesztõ mechanikus kütyü, - egy „kavics” – elmozdítása szakadékot nyit a sziklafalba, és máris megtaláltuk az aranyvárost! Ott még elkápráztat pár izgalmas jelenet, és zárásként – sosem gondoltuk volna, de mégis – csók, és tûzijáték a Fehér Ház fölött.

Ezzel el is meséltem az egész filmet. Ez alapvetõen nem „jó fej” dolog, de mégis csinálom, mert valahol szeretném, hogy még véletlenül se nézze meg senki. Legalább a színészek értek volna valamit, de hát fabatkát sem. Nicolas Cage sem a régi, a humora már az elõzõ évezred alkonyán is szánalmasnak számított, csak a parókáját meg a menõ napszemcsijét hozza. Van még négyszeres Oscar-jelölt Ed Harris is (a fõgonosz), illetve Oscar-jelölt Helen Mirren (az anyuka), de semmi. A régi karaktereknek is csak azért van valamicske jellemképük, mert láttuk az elsõ részt, az újaknak meg annyi sem. Csak jöttek, gyorsan bekasszírozták a lét, aztán irány Dubaj forgó felhõkarcolója, mondjuk.

Szóval ne! Ha kincsvadász rajongó vagy, akkor se. Ha a kölköd kincsvadász rajongó, akkor talán, de csak ha már halálra unta otthon az Indiana Jones dvd-ket. Komolyan, 122 perc! Ha még csak pénzkidobás lett volna…...

Jelenetek egy házasságból

- Bergman, Détár, Rékasy – a VMK-ban -

Mindent lehet kritizálni és dicsérni is. Lehordani és magasztalni egyaránt. Szubjektíve akármit. Lehet innen is, onnan is, végtelen perspektívából. Nekem egyetlen szempontom van, ami összeköthet mindent – akármit, akármivel. (Ahogy egyetemi elõadást mozival, úgy egyéjszakás kalandot színházzal.) Hogy mennyit ad, mennyit tesz hozzá? És hogy õk hárman mennyit? Most nem akarnék belemenni olyanba, hogy „legnagyobb színházélmény”… de végül is, akár bele is mehetnék.

Ingmar Bergman drámája elképesztõ mélységekig visz minket, és nagyon sokat ad. A színészek személyes tapasztalata, hogy sok nézõ átértékelte párkapcsolatát a darab hatására. Valaki csomagolt, amint hazaért, valaki sokkal közelebb került kedveséhez. Ahogy a régóta együtt élõ Enikõ és Károly is közelebb kerültek egymáshoz. A próbák hatalmas feszültséggel jártak – néha legszívesebben fel is adták volna –, de végigküzdötték, és maguk is megerõsödtek közben. Azóta teltház elõtt játszanak a Madách színházban. (December elejétõl folyamatosan, most csütörtökön pedig a VMK-ban léptek színpadra.)

Ehhez természetesen nem lenne elegendõ a hatásos forgatókönyv, ehhez talpraesett, rettentõ sokoldalú színészek is kellenek. Igazából a tévébõl nem derült ki, hogy õk ketten annyira jók lennének. Aztán meg valahogy rá kell ébredjünk: õk ketten több mint elegek ehhez. Nehéz szerepek, majdnem három órán keresztül folyamatos reflektorfényben. Sírnak, nevetnek, dühöngenek, szexelnek, verekednek, elkeserednek és szeretnek is -– mindig hitelesen, pontosan „odatéve”.

Teljesen gyanútlanul érkeztem, nem láttam a filmet, ahogy a második részét – a nemrég elhunyt rendezõ zseni utolsó leforgatott filmjét – sem, nem sejtettem, hogy mekkora dráma lesz itt. Tíz óra egyetem után leginkább nevetni vágytam. Tíz óra munka, „mindennap” után mindenki leginkább nevetni vágyik, vagy legalább kiszakadni picit. Valószínûleg mások jobban tudták nálam. Aki a jegypénztárnál könyörgött pótszékes jegyért, õ is jobban tudta.

Az elsõ felvonás elején még elég sokat nevetgélünk. Nem a könnyed humor miatt, csak azért, mert nagyon életszerû. Az életszerûségen pedig gyakran mosolygunk -– ha látjuk. Ha velünk történik, akkor nem biztos. Nem elképzelhetetlen, ami megjelenik a színpadon: egy jónak tûnõ, de leginkább rosszul mûködõ házasság. Bûzlik az élettõl. Aztán amikor a férj bejelenti, hogy beleszeretett egy fiatal nõbe, és reggel repül vele Párizsba – nagyjából egy évre –, akkor már egészen kiállhatatlan az élettõl. A feleség könyörögni kezd, fogadkozik, hogy minden jobb lesz, kéri, hogy szeressék. Kéri, hogy szeressék, szeretné, hogy szeretkezzenek vele. Szeretkeznek vele, õ végig bõgi. Üvölt, ordít, sikít az élettõl! Függöny.

Függöny? Vége? Végül is jó volt! Elolvadt az érzelembonbon, volt hatásos csúcspont is. Ja, de nem hajoltak meg, akkor nincs vége, csak szünet. De hogyan folytatódhat ezután?

Pár évvel késõbb újra találkoznak, mindketten magabiztos kiegyensúlyozottságot színlelnek. A következõ jelenetben már a válási papírokat próbálja aláíratni a feleség. A férj konyakot iszik üvegbõl, keseregve értékeli semmire az életét. Partnere eközben annak örül, hogy ez már nem zaklatja fel, közömbös tud maradni, talán sérteget is idõnként. A férfi tovább piál, dühös lesz, nem engedi elmenni a másikat, földre birkózza, megüti. Aztán észbe kap, beszûköl a sarokba, és aláírja a papírokat.

Na jó! Most már tuti vége, ennél nagyobb csúcspont nem lesz. Rékasy meg? Atyaúristen, mit alakított! A részeges mély siránkozástól a dühön keresztül a meghunyászkodásig! Nevetni, mi? Meg picit kiszakadni? Már nem is az a nap van, azt sem tudom, hol vagyok pontosan.

Megint ugrunk éveket, ölelkezve, mosolyogva érkeznek. Ágyba bújnak, társalognak errõl-arról, hogy mióta szeretõk, hogyan vannak az új házastársak, az elsõ évben hányszor csalták meg egymást, ilyesmi. Egyikõjük megdöbbent ráébredéssel mondja: „Milyen érdekes! Húsz év elteltével most tudunk elõször igazán õszintén beszélgetni!” Mire a válasz: „Igen, mert már nincs mit megvédenünk.” És elégedetten elalszanak.

OK, ez így még jobb. Ez nagy mondat, ez a „megvédõs”. Kíméletlenül jellemez. Tényleg nagy élmény volt, odamennék megköszönni nekik.

Marianne lihegve riad álmából! Johann mögé ül, szorosan átöleli és elmesélteti, hogy mi volt a rossz álom: „Nem tudom, csak mentem egy sötét és veszélyes úton, és azt éreztem, hogy össze kell kapaszkodnunk! Hogy mindenkibe bele kell kapaszkodnom, de lenéztem a kezeimre, és csak két csonk volt a helyükön…”

Bizsereg a tarkóm. Ránézek a mellettem ülõ barátomra, az övé is bizsereg, látszik rajta. Ránkvigyorog a világ jéghideg közömbössége, összes aberrációja, minden betegsége! Hogy össze kellene kapaszkodnunk, de alkalmatlanok vagyunk rá. Próbálok még az utolsó mondatokra figyelni; elmondják, azért õk szeretik egymást a maguk tökéletlen módján. Aztán újra alszanak, mind két szerelmes szeretõ, akik külön házasságokban élnek.

Tapsol mindenki. Détár Enikõ sír az átélt érzelmektõl és a meghatódottságtól. Biztos vagyok benne - nem õ az egyetlen.

Sorok között

- Géczi vizsgáztatott, Xavér átment -

A VMK „Sorok között” estjének házigazdája csütörtökön este Géczi János (többek között) író, vendége Varnus Xavér (többek között) író volt. Az, hogy a beszélgetés fõ témája irodalom és írás, hogy Géczi János tanárom, továbbá a szervezõk szimpatikus hozzáállása, vagyis hogy diákoknak ingyenessé tették a belépést, eldöntötte, hogy ott a helyem.

Xavér a mai fiatalságnak nem épp klasszikus sztár. Nem annyira szimpatikus, sem megjelenésében, sem mûvészetében. Nem agyonimádott. Meg is látszott ez a közönség sorain, alig ültek korombeliek – az „ingyenesség” ellenére is. Persze, én sem vagyok különb, igazából nem is tudtam, hogy írt könyveket.

Fordított. Cáfolta az elõítéleteket, és olyanokkal is elõállt, amit sosem feltételeztem volna. Válaszai nagyon hosszúak és tágak voltak, ezért kevés kérdés volt. Mégsem vált unalmassá, mert van humorérzéke. Nem is csak van, hanem nagyon sokrétû; viccelõdött komolyban és komolytalanban – válogatás nélkül. Végig nevettük, mindegy, milyen magasságokban pergett a szó.

Mindemellett Xavér rettentõ intelligensnek is tûnt. Géczi Jánosról sok mindent beszélnek a városban, de általában műveltnek gondolják, de főleg olyannak, aki szereti mások tudását próbára tenni, pellengérezni. Így em meglepõ, vizsgáztatással kezdte. Felolvasott Xavér írásaiból kifénymásolt papírlapokról, és kérte, mondja meg, hogy honnan idéz pontosan? Itt – már rögtön az elején – volt az elsõ megdöbbentõ pillanat. A vizsgáztató tanárnak megbotlott a nyelve olvasás közben, a vizsgázó pedig azonnal javította, és befejezte az adott sort!
– „"Tényleg lenyûgözõ a memóriád..." - zárta elégedetten, maga is meglepõdve, Géczi János.

Ahogy ebben nem, úgy lexikális tudásban sem maradt alul Xavér. János a diákjain – természetesen – mindig könnyen talál fogást, ha akar, de rajta nem tudott. Ez számomra nyilván jó pont volt...

A meghirdetetthez képest keveset beszélgettek írásról és irodalomról, helyette sokat hallottunk Xavér életérõl, pályafutásáról. De nem bántam, jó volt ez így. A végére úgy éreztem, hogy végre egy igazi „sztár” ül elõttem. Nem is itthon sztár, hanem a világon, vagyis – úgy világsztár. Ami nagy dolog.

„Magyarországon összekeverik a gyakran látott ember fogalmát a sztáréval, márpedig némi különbség azért van a kettõ között: az igazi sztároknál, akik valós szellemi teljesítménnyel jutottak el a csúcsra, a siker nem cél volt, csupán melléktermék. Az ál-sztároknál nincs egyéb teljesítmény, csak az, hogy sokszor szerepelnek a képernyõn, és ez azért tud hosszú távú bajokat okozni egy országban: manapság az emberek nálunk egy Balassi verset nem tudnak elszavalni, vagy nem tudják, ki volt Sinkovits Imre. Ez máshol nem így van, és ez egy kicsit aggaszt.” – nyilatkozta korábban Varnus Xavér.

Tanulságként arra jutottam, hogy jobban kell rá figyelni, sokkal jobban. Gondolataira és irodalmára is.