VESZETT Fõnix országos szerepjáték találkozó

- interjú a szervezõvel -

Veszprémi szerepjáték találkozó lesz május elsõ hétvégéjén (május 5–7.) író-olvasó találkozóval, fantasy kvízzel, társas- és figurás játék-bemutatóval, bulival – és még sok mindennel, de elsõsorban kétnapos asztali szerepjáték versennyel a Pannon Egyetem B épületének emeletén. A fõszervezõvel, Petõ Ádámmal beszélgettem.

Petõ Ádám: – Az elsõ VESZETT-et 2001-ben rendezték meg, azóta hagyományszerûen feltámad idõnként elhozva, összesûrítve egy hétvégére a játék szellemiségét – hamvaiból felrepülõ fõnixmadárként. A háromnapos rendezvényre az elõnevezés 3000 forint/fõ, a helyszínen 3500 forint/fõ, ezért a programok mellett fix ajándékok, és rengeteg elnyerhetõ jutalom várható. A kalandmodul Oszlánszky Zsolt író, mûfordító munkája, amit két különbözõ játékrendszer (M.A.G.U.S. és D&D), illetve három különbözõ koncepciójú csapat közül kiválasztva a leginkább „testhezállót” lehet végigjátszani, kalandozni. Természetesen az író-olvasó találkozó, illetve a verseny melletti programok, bemutatók minden látogató számára érdekesek lehetnek.

Index: – Te – mint szerepjáték szaküzletben dolgozó, mint aktív szerepjátszó, illetve mint szerepjáték találkozót szervezõ – mit gondolsz arról, mennyire lenne szükséges most magyarázni, mi is a szerepjáték? Mennyire van a köztudatban?

PÁ: – Úgy gondolom, a fiatalok közül sokan ismerik, mert sok szerepjáték-világon alapuló számítógépes játék, kártyajáték van. Emellett az információcsere is annyira felgyorsult, hogy egyszerûen eljuthat mindenkihez. Minden iskolában van legalább egy banda, akik játszanak. Nagy általánosságban mégis azt mondanám, sokan vannak kapcsolatban vele, de nem ismerik az eredeti formát. Tehát benne van a köztudatban, de nem nyers formában.

Index: – A médiában van létjogosultsága? Foglalkoznak vele egyáltalán?

PÁ: – Láttam már riportokat, ahova meghívtak alkotókat, írókat, kiadókat – elõfordul, de nem mondanám, hogy gyakori lenne.

Index: – Ezek általában valós képet festenek? Voltak már nagy mellényúlások?

PÁ: – Nem foglalkoztatja annyira a médiát, hogy valós képet alkosson. Néha belenyúlnak, de csak a felszínen, épphogy. Az a tapasztalat, hogy akik csak érintõlegesen hallanak róla, nincsenek jó véleménnyel. Egyszerûen nem tudják hova tenni – és igen, épp emiatt vannak nagy mellényúlások is.

Index: – Ha te nyilatkoznál egy ilyen riportban, mi lenne az az „öt mondat”, amit feltétlen elmondanál, amivel megpróbálnád elhelyezni?

PÁ: – Az elsõ mondat az lenne, hogy „Ezt nem lehet öt mondatban.” De ha mégis nagyon muszáj lenne, akkor hoznám a filmes párhuzamot – mert szerintem a szerepjáték legjobban egy filmforgatáshoz hasonlít. Egy rendezõ, sok színész, ugyanúgy. Igaz, ez esetben a színészek maguk álmodják meg a karaktereket, és végig improvizálnak, de ettõl csak még élvezetesebb! A rendezõ hozza a helyzeteket, amiben reagálniuk kell a szereplõknek. Ez egy szituációs játék. Ja, és természetesen minden verbalizálva van, de ez sem baj (azt hiszem, színesebb a fantáziánk bármelyik mozivászonnál)! Célja a szórakoztatás. Mondjuk, mint egy színjátszószakkör!

Az emberek a szerepjáték élményéhez hasonló impressziót élnek át, amikor filmnézés közben beleképzelik magukat a történetbe, átgondolják, õk mit csinálnának adott helyzetekben – vagy csak egyszerûen szívesen ott lennének. (Képzeljék csak, milyen lenne hõs lovagot alakítani, vagy hobbitokkal csintalankodni, vagy lézerkarddal vívni, esetleg gyönyörû boszorkányként varázsolni!)

Index: – Azt hiszem, ezután már nyugodtan közelebb mehetünk! Hányadik találkozó ez Veszprémben?

PÁ: – Nem tudom pontosan, nekünk ez a negyedik. Hát év alatt a negyedik. Közben persze mindig vannak kisebb-nagyobb rendezvények, klubok más csoportok szervezésében. De ez nagyobb szabású dolog (reményeink szerint több száz ember részvételével).

Index: – Negyedszerre vagy benne a szervezésben – ezek szerint hálás feladat?

PÁ: – Szeretem csinálni, jó látni, ahogy összejönnek a csapatok. De sajnos, egyre nehezebb. Hiába a hirdetések, fórumok, személyes unszolás, nehéz megmozgatni az embereket. Általánosan csökkent az emberek ingerküszöbe, minden túltelített, már semmi sem kelti fel az érdeklõdésünket (ez minden rendezvény problémája).

Index: – Még neked kell lobbizni, ahelyett hogy fordítva lenne?

PÁ: – Inkább mondjuk azt: nagyon sok energiát bele kell fektetni ahhoz, hogy nyugodtan alhassak este, azzal a tudattal, hogy biztosan meglesz a rendezvény. Annyian jelentkeztek, mint vártuk, de már kisebbek az elvárásaink is, régen több embert lehetett összeszedni. Hiába jönnek a nagy nevek, a jó mesélõk… Én kamaszként könnyes szemmel dedikáltattam volna a Wayne Chapman könyvemet! Most meg? Semmi.

Index: – Ez egy országos találkozó, így azt is megmutatja, hogy milyenek a magyarországi viszonyok? Van tükör szerepe?

PÁ: – Nem, nincs. Rengeteg olyan játékos van, aki jól mulat a cimboráival otthon, de nagyobb közönség elõtt nem akarja megmutatni magát. Így nem lehet lemérni a viszonyokat. Nehéz megtippelni, hányan játszanak, hasra-ütésre szerintem legalább 1000 ember szerepjátékozik Veszprém megyében (rendszeresen és kevésbé rendszeresen).

Index: – Miben más egy ilyen verseny, mint egy otthoni játék?

PÁ: – Elõször is mindenki ugyanazt a történetet játssza le. Aztán elõre kidolgozott karakterek közül lehet választani – egyrészrõl, mert a történetbe könnyebben belehelyezkednek ezek a szerepek, másrészt így könnyebb az összehasonlítás, mind színészi, mind a kalandmegoldás-sikeresség szintjén is –, mert ez mégis csak verseny.

Index: – Mi véleményed a kalandról?

PÁ: – Nem véletlenül Oszit (Oszlánszky Zsoltot) kértük fel. Benne eddig sem csalódtunk, és ezúttal sem fogunk. A legutóbbit õ írta, és nagyon (zsíros) jó történet volt!

Index: – És a csapatok? Ha nem mesélnél (rendeznél), akkor melyik szereplõt választanád?

PÁ: – A karakterek, kivételesen olyanok, amelyekkel már játszottak, így akartuk (könnyen) hitelesen elérni, hogy kiforrott elõtörténetük legyen. Például a „rossz csapat”, zsoldos kompániával hosszasan kalandoztunk, abban a „Nyúzó” a karakterem, õt is választanám (de ez nem azt jelenti, hogy egy szadista állat lennék…, csak kipróbáltuk a gonosz csapatban rejlõ lehetõségeket is).

Index: – Laikusnak ajánlanád az eseményt?

PÁ: – Érdeklõdõként bárkit szívesen látunk, de ez a rendezvény célirányosan a szerepjátékosoké, hiszen nincsenek olyan programok, amikkel hosszútávon le tudnánk kötni a „külsõsöket”. Nem lesz klasszikus szerepjáték világ, szabályrendszer bemutató, de azért a társas- és figurás játékok érdekesek lehetnek. Sõt, aki olvassa az irodalmat, annak az író-olvasó találkozón ott a helye.

Index: – Nekem megjött a kedvem, de valószínûleg ezt már interjún kívül kellene megbeszélnünk.

PÁ: – Beszéljük meg…

Veszprémben élni

- a pestiek „olyanok”, a veszprémiek „ilyenek” -

Pestrõl érkezõ, másfél éve itt tanuló egyetemista lánnyal beszélgettem arról, hogy milyen itt. Élni, szórakozni, ismerkedni, beszélgetni, bulizni, kiállításra járni, tanulni, örülni, jönni-menni, csak úgy lenni, satöbbi. Jobb, rosszabb vagy másabb…

– A fõvárosban születtél, érettségiig ott is tanultál – meséld el, hogyan váltottál a megyeszékhelyre?

– Elõször csak pesti sulikba jelentkeztem, de nem vettek fel sehova. Aztán az egy év kihagyás után már nem akartam annyira ott tanulni, ráadásul anyukám leköltözött egy Veszprémhez közeli faluba – és éppen indult ez a szabadbölcsészet szak is, ami kimondottan érdekelt (bármennyire furán hangzik is ez...).

– Akkor már csak ide jelentkeztél?

– Nem. Jelentkeztem még ugyanúgy ELTE-re is – oda újra nem vettek fel, ugyanakkor ezt nem bántam.

– Miért nem?

– Mert akkor tájt már tudatosult bennem, hogy szimpatikusabb lenne új környezetben, egy egyetemi városban tanulni.

– Utólag most is ugyanúgy örülsz, hogy így alakult?

– Igen, teljesen. Látom a barátaimat Pesten, akiknek több év kellett ahhoz, hogy valamilyen – bármilyen – kapcsolatot kialakítsanak a szaktársaikkal. Vannak, akik még most is a volt gimnazista barátaikkal lógnak. Ha valaki egyedül egy másik városba kerül, akkor abban benne van, hogy kénytelen-kelletlen muszáj ismerkednie – ami nyilvánvalóan jó dolog! Így sok értékes és hasznos kapcsolatra szert tehet. Másrészrõl ez az önállósodást is megsürgeti.

– Csak a kényszer hiányában látod annak okát, hogy a pesti barátaid ilyen nehezen lépnek tovább?

– Nem, nem csak ebben. Azt vettem észre, hogy a pestiek kevésbé nyitottak a barátkozásra, mert… a „pestiek ilyenek”. Már az döbbenetes volt, amikor legelõször elmentem itt bulizni! Pesten mindig az az érzésem, hogy valamilyen szándékkal közelednek hozzám, míg itt gyakran azt tapasztalom, hogy csak kedvességbõl nyitottak és érdeklõdõek velem.

– A lehetõségekrõl mi a véleményed? Tudsz itt, jó itt bulizni?

– Igen! Itt még soha semmilyen atrocitás nem ért, míg Pesten akárhányszor elmegyek – igen. A lehetõségekkel is elégedett vagyok, szerintem lehet válogatni, és ha több lenne, akkor ugyanott tartana, mint Pest, hogy csak csoportosan lehet elindulni. Itt egyedül is simán, mert szinte biztos, hogy találkozik az ember ismerõsökkel. A hangulat is sokkal „jobb”, felszabadultabb.

– Mennyire tudod ezt be annak, hogy egy egyetemi város? Ez fõleg az egyetemistákra igaz?

– Nem hiszem, szerintem ez az itt lakókra ugyanúgy igaz. Például nemrégen a könyvtár elõtt ácsorogtam, és egy nálam sokkal fiatalabb lány odajött, és csak úgy elkezdtünk beszélgetni…, nagyon kellemes élmény volt. Egyébként is érzékeny vagyok az emberek általános – egyre jobban terjedõ – közömbösségére, de itt gyakran rácáfolnak erre – ami jó.

– Mindezek ellenére hiányzik a pesti életed?

– Igazából hiába nem kedvelem Pestet, mégiscsak kötõdöm hozzá. Mivel ott születtem, ott is vannak barátaim, ahogy a családom nagyobb része is ott él. De a hétvégéken „otthon” vagyok, és rendszerint bulizom a barátaimmal. Emiatt nem hiányzik, ezt pont megfelelõ arány, hogy nagyjából öt nap itt, kettõ ott.

– Ha választanod kellene, akkor: hét nap itt vagy hét nap ott?

– Itt…, de ez sem teljesen igaz. Azt hiszem, legszívesebben most külföldön élnék. De Pesten már semmiképpen sem.

– Akkor mondhatjuk, hogy Veszprém „családias” hangulata sokkal közelebb áll hozzád?

– Igen, mindenképpen! Egy számomra kedves író, Konrad Lorenz fogalmazott úgy, hogy az csak egy nagy arctalan embermassza, ami hömpölyög, és burjánzik mindenfele a nagyvárosokban – ezt mindig nagyon igaznak éreztem! Fontos lenne ezután is, hogy az ittenihez hasonló légkört találjak.

– Ez a hatalmas szakadék, amit éreztetsz, csak abból adódik, hogy valahol több (sokszor annyi), valahol kevesebb ember él?

– Nem, talán az is különbség, hogy Magyarország „aljának” nagy része a fõvárosba megy jobb lehetõségek reményében, ezért van például a rengeteg csöves is! Meg mindig történik valami! Reggel 7-kor felkelsz, nyolckor már teljesen ideges vagy attól, hogy mi történik az utcákon (mindegy, hogy autóval vagy tömegközlekedéssel utazol)! Ja, és hogy leszállok a buszról, és egybõl bekábulok a „levegõtõl”. Utálom.

– Szereted Veszprémet, azért mert „Veszprém”, vagy csak azért, mert nem Pest?

– Szeretem Veszprémet, mert „Veszprém”! Tetszik a város fekvése, nagyon szép környéken van. Szép város, tényleg (mondjuk a húszemeletes nem illik bele a képbe). Igaz, nem tudnék elvonatkoztatni attól, hogy egyetemi város. Fõleg ezért szeretem – a sok fiatal miatt. A korosztályomnak szóló programokból sincs hiány.

– Jó hogy ilyen pozitívan látod! Tehát elégedett vagy a kulturális programajánlattal?

– Igen, sokrétû a programajánlat – kiállítástól kezdve, Stand Up-on át, filmklubig, partiig. Bármihez is van kedvem a héten, azt általában megtalálom.

– Szóval jó itt?

– Jó.

30y

- presszó-cipõk, satu, fõnix, miegymás -

– Mit keresünk? – kérdezem a telefonfénnyel pásztázó cimborát.
– Egyik barátnõm elvesztette a cipõjét.
– A cipõjét? – ismétlem megszeppenve némileg.
– Ja…
...

– Találtunk egy cipõt! – mosolyogja felém 1–2 számmal késõbb.
– És?
– Mondta a csaj, hogy az nem az övé!

Róluk írni hálás feladat! Nekem mindenképpen. Hallószervi adottságok és szakmai hozzáértés híján koncertekrõl emocionális alapon tudok írni, mesélni, beszámolni. Na, a 30Y emocionálisan a szívem mellett konkrétan. Vagy felett. Esetleg elõtt, de mindenképpen közel. Konkrétan eléggé közel. Azért nem vagyok bolondulásig elfogult rajongó. (Persze, mindamellett be kell látnom, hogy nem nagyon tudnám megmondani, mennyi koncertjükön voltam, és hogy véletlenül van egy olyan Utcai jelzõtáblák boltjában megvásárolt (...), véletlenül az együttes emblémájára emlékeztetõ, egész véletlen a nevemre dedikált, kis Respect-szoborral díszelgõ, dohányzóasztalnak használt tábla a szobám közepén.)

Nem tudnám megsaccolni, hogy a Presszóban hányszor voltam (százas egység fele kerekítve sem), így hát viszonyítási alap az van. Meggyõzõdésem, hogy több ember nem lehetett volna a 30Y koncertjén. A Dj-pultban is táncoltak, az egy szinttel feljebb lévõ régi vetítõablakban is álltak – innen hát a „satu érzés”. A legzúzosabb daloknál otthagytam az ötödik sorban táncoló társaságot, hogy még elõrébb küszködjem magamat. Büszkén mondom: néha az elsõ sorig is eljutottam (vagy hát kevésbé büszkén: odáig is ellöktek néha). Persze a színpadot támasztó hátraforduló tini legszívesebben földbe döngölt volna szúrós tekintetével…, én magyaráztam volna neki, hogy „én nem”, és hogy a „nagyfiú mögöttem”, és „különben is valahonnan tíz sorral hátrébbról indult az”, de úgysem értené. És akkor ott – elõttem tini, mögöttem nagyfiú, jobbra-balra nem tudom, felettem Beck Zoli énekel –, akkor ott üvölteném a kedvenc soraim, és ugrálnék! Vagy legalább lépnék egyet valamerre, valamerre el az izmos kezûtõl, és távolabb a gyilkos szemûtõl… Legalább picit megmozdulhatnék! De nem, „satu” volt az, ha mondom!

Arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy az együttes tagjai is éreztek valami satu-szerû szorítást, valahol eléggé közel a szívükhöz. Veszprém imádja õket, õk is imádják Veszprémet, ilyen egyszerû.

"Van, hogy nagyon ritkán úgy érzem, hogy ti erõsebbek vagytok, mint én… Köszi!”– úgy értette Zoli, hogy hangosabbak. És talán közben a kezét is a szívére illesztette. Aztán az elsõ ráadásdal (Respect) szövegét ki sem jött énekelni, csak fülelt, hogy milyen hangosak…

Nekem mindig ezek a pillanatok maradnak meg. Jó, hogy ennyire szeretik a közönséget, hogy még mindig ugyanúgy tudnak örülni „nekünk”. Ahogy az is jó, hogy mindig úgy lépnek színpadra, hogy az akkor és ott a világ legjobb koncertje lesz. És valahogy abban a két órában, az mindig az is. Õk ilyenek. Talán embereknek még jobban kedvelem õket, mint zenészeknek.

Nemrég írtam arról, hogy miért fontos a kézfogás színpad alatt és felett. Náluk nem is tudnék errõl, mert nincs is olyan, hogy „alatt és felett”. Vagy ahogy Endi (szólógitár) válaszolt korábban arra a kérdésre, hogy miért pont „Semmi szédítõ magasság” lett az új album címe: „Talán, mert a koncerteken az a színpad miatti szintkülönbség csak technikai kérdés, nem elvi. Vagy talán, mert fentrõl lefele nézni éppolyan érzés, mint lentrõl felfele nézni, és valahogy az mûködteti az egész világot, hogy igazából nem az áll a reflektorfényben, aki kibeszél, hanem az, aki meghallgat. Eredetileg volt ebben a dalban egy fõnixmadaras kép, ami idõközben valahogy kirepült belõle. Pedig sokat mesélt arról, hogy mit jelent nekünk estérõl estére zenélni.”

Ezért nem tudom felidézni, hogy mennyi koncertjükön voltam, ezért szeretem õket ennyire. Ezért érzem úgy a koncertjeiken, hogy ott minden együtt van. Hogy ott együtt lép, együtt hunyja le a szemét, együtt dobban, együtt él...

Akkor, ott, az Expresszóban egy színpadon egy cipõben, egy satuban egy szívvel – az a világ legjobb koncertje volt.

fotó: straubbazsi@gmail.com

Charlie Wilson háborúja

- komplex, ahogy kell -

Az összetett hidegháború és három összetett történelmi figura mögé álló öt elismerten – Oscar-, Emmy-, Tony-, Golden Globe, Satöbbi Díjas – összetett filmes személyiség meglehetõsen sokrétû politikai szatírája. Bizakodhatunk: ennek csak nem lehet rossz vége! Kattintson.

Az elsõ a sorban Aaron - „a bürokrácia mesemondója” – Sorkin. Leginkább az õ szellemes tollának köszönheti a film a feszes tempót, a tökéletes korrajzot, a pergõ, zsiványul csattanó dialógusokat, a fanyar humort, a kivételesen zseniális jeleneteket, azt, hogy a csontszáraz politika élvezhetõvé válik az attól idegenkedõ, tisztes távolságot tartó nézõknek is. Nevéhez tartoznak még: Az elnök emberei sikersorozat, az Egy becsületbeli ügy tárgyalótermi katonadrámája és a Szerelem a Fehér Házban is.

Második Mike – „nem félünk a farkastól” – Nichols. A komikusként kezdõ, színdarab és filmrendezõ már az összes létezõ filmes díjat bezsebelte, illetve polcára helyezte – szépen egymás mellé. Már az elsõ filmrendezése, a Nem félünk a farkastól Oscar-jelölt volt. Továbbá, teljesség nélkül: A 22-es csapdája, Testi kapcsolatok, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb, A nemzet színe-java stb. (Személyes zárójelben mondom: a Közelebb romantikusban a legnagyobb – már ha romantikus egyáltalán.)

Párban folytatva: Charlie – „sok dögös, formás mellû titkárnõm volt, Angyaloknak hívtam õket” – Wilson és Tom – „szeretem a csokis bon-bont – Hanks. Tom meglepõ módon élvezettel lubickol a hedonista, piás, alkalmi kábítószer-élvezõ, szexista, professzionális lobbista képviselõ Charlie szerepében. Charlie a nyolcvanas évek elején figyelt fel az Afganisztán szovjet megszállása folytán kialakult helyzetre, miszerint ha a felkelõket támogatnák, le tudnák rázni a kommunista rabigát. Menten neki is látott a lobbizásnak, azoknak és ott, ahol kellett. De hiába a tehetsége, magában nem jutott volna sokra.

A hölgy duó Joanne – „Amerika hatodik leggazdagabb nõje” – Herring és Julia – „micsoda nõ” – Roberts. Joanne Herrings elkötelezetten vallásos, jobb oldali közszereplõ, és pont eléggé antikommunista ahhoz, hogy érdekelje az ügy – mellesleg Charlie alkalmi szeretõje is. Roberts rutinosan hozza a figurát.

Végül Gust – „maga vagyok a ’80-as évek” – Avrakotos és Philip – „nem igaz” – Seymour – „én vagyok maga a ’80-as évek” – Hoffman. Gust balhés görög-amerikai CIA ügynökként cinikusan bírálja Amerika nem létezõ afganisztáni külpolitikáját. Sok hasznos kapcsolattal és összeköttetéssel õ az, aki teljessé teszi a szokatlan csapatot. Philip Seymour Hoffmann konkrétan brillírozik! Remekül áll neki az öltönyös, szemüveges, pocakos ügynök szerep. Közös jeleneteik Tom Hanks-szel magukkal ragadók.

Igen, egyébként igaz történet is. Valahol ez csapja leginkább arcul a nézõt, hogy a politika nem egy misztikus, elvont valami, hanem igazi emberek, kulcs- és kevésbé kulcsszemélyiségek masszaszerû intézménye. És mégiscsak képes lehet hógolyó lavinát elindítani. Képes lehet három ember arra, hogy Amerika kezdetben ötmillió dolláros titkos katonai támogatását egy milliárdosra növelje, ezzel eldöntve a hidegháborút és felszabadítva Afganisztánt a Vörös Hadsereg kilenc évig tartó elnyomása alól. Ahogy mások aztán képesek lehetnek „elcseszni a végjátékot” – Charlie Wilson mondta így.

Gust Avrakotos pezsgõbontás közben emleget egy Zen mestert, aki történeteiben minden dolog, esemény viszonylagosságára világított rá. Bármi is történt, õ csak azt mondta: „Majd meglátjuk!”. Akkor ünnepeltek, aztán valahogy csak jöttek az iszlám szélsõségesek Oszama bin Ladennel az élcsoportban, ahogy szeptember 11. is dátum lett a világtörténelemben.

És hogy hol cseszték el? (Mert elcseszték, és azért ezt vászonra vinni nem olyan volt Amerikától, mint amikor a – legendásan rossz – Pókember háromban a „szuperhõs” beugrik a teljes képernyõs zászló elé.)

Hát, szerintem nézze meg a filmet, aztán „majd meglátjuk”.

A közoktatás és a magyar tudomány jövője

- esti egyetem, Csapó Benő professzor elõadása -

Arról, hogy mit gondol egy bölcsész, egy gondolkodó, egy kutató ember a magyar oktatás fejleszthetõségérõl, annak célkitûzéseirõl, feladatairól, lehetõségeirõl és megoldásairól. Érdekes ez, fõleg miután a közgazdászok véleményét leszavaztuk, nem is olyan régen. Kattintson.

Az esti egyetemek este tízkor kezdõdnek. Az elején kiderült, hogy az elõadó négy órás mûsorra készült, de „sajnos” csak éjfélig maradhattunk, így a felére kellett szûkítenie mondandóját. Igaz, én annak is örülnék, ha legalább azt a két órát lenne lehetõségem itt visszaadni. De nincsen - világos –, ezért csak tételszerûen, a legfontosabbakat. Az egyszerûség kedvéért elõször általában az országokról, arról hogy általában egy államnak mit kell tennie ahhoz – többnyire változtatnia – oktatásában, oktatáspolitikájában, hogy egy tudásalapú társadalmat kialakíthasson.

A tudásalapú társadalom „azért jó”, mert relatíve sikeressé teszi az adott országot, ráadásul a mûveltség maradandóbb, mint bármilyen másik erõforrás. A már megszerzett tudás sosem veszik el (ezért fejlõdtek gyorsabban az országok – még Magyarország is – a világháborúk lezajlása után, mint azt jósolták). Mûködõ stratégia a tudás megszerzése: a fiatal diákok elutaznak fejlettebb országokba tanulni, magukba gyûjteni az ismereteket, hogy aztán hazatérve alkalmazhassák, esetleg tovább is fejleszthessék azokat. Remek példa erre Dél-Korea története: õk e szisztéma segítségével egyetlen generáció alatt formálták országukat tudásalapú társadalommá, ugrottak hatalmasat technikai téren, kerültek elsõk közé mikro-technikában (pl.: Samsung).

Természetesen ennél is elõrébbvaló a lokális oktatás helyes mûködése. Fontos például, hogy mindenki egyformán, egyenlõ eséllyel juthasson hozzá a tudáshoz – pl. az iskolák nem szelektálnak társadalmi helyzet vagy képességek alapján, vagyis nincsenek felvételik, hanem egyéb, esetleg regionális alapon kerülnek be a gyerekek az iskolákba. Úgy gondolom, nem kell magyaráznom, miért rossz, ha egy osztályban csak problémás gyerekeket tanítanak.

Továbbá lényeges még, hogy tudásunk milyensége megfelelõ elosztású legyen. Alapvetõen három kategóriai állítható fel: diszciplináris, pszichológiai, kulturális. A diszciplináris a konkrét szakértelem, egyfajta tartalmi tudás. A pszichológiai már a hogyanokról szól, arról, hogy a tartalmi tudást, miként lehet, miként érdemes elsajátítani. A kulturális bázis a hasznos, a mindennapi életben használható információkat öleli fel. Nyilván az az eredményes, ha egyikben sem maradunk el.

Végül elengedhetetlen, hogy ne csak az oktatással foglalkozzunk, hanem az oktatás kutatásával is – globális és egyéni szinten egyaránt. Egy idevágó idézet: „Nem elég, ha halat adsz az éhezõnek. Adj a kezébe hálót, és tanítsd meg halászni.” Tehát az a mûködõ modell, ha a tanárok nem csak tanítanak, hanem folyamatosan karbantartják, továbbfejlesztik tudásukat.

Ennyi szempont – azt hiszem – most bõven elég, ideje hogy közelebb menjünk, nézzük meg, Magyarországon mi is a helyzet? Elõször is, az eddigi rendet követve: tõlünk elmennek a diákok tanulni – nincs ezzel gond -, csakhogy visszajönni már egyáltalán nem szokásuk! Tény, hogy több magyar professzor él külföldön, mint itthon.

A következõ pont az iskolai szelekció. Jó hír, hogy egy 2003-as kutatás szerint egyedül Törökország elõz meg ebben minket. Vagyis nem szelektálunk mindenkinél jobban…

Tudásunk milyensége kapcsán elmondható, hogy a XX. században a magyar iskola a diszciplináris oldalra összpontosít. Ebben kiválóak voltunk a nyolcvanas évekig nemzetközi szintéren is, de most már csak a középmezõnybe tartozunk, éppen azért, mert más országok nagyobb léptékkel haladnak az oktatás fejlesztésében. Ez az eltolódás problémát okoz, mert nem foglalkozunk azzal, hogy tartalmi tudásunkat mennyire vagyunk képesek a gyakorlatban alkalmazni. (Egy próba szerint, ahol az volt a feladat, hogy mennyi fûmag kell egy nagyjából háromszög alakú föld bevetéséhez, még az amerikaiak is jobban teljesítettek nálunk kint a kertben, hiába tudjuk mi sokkal jobban kiszámolni a háromszögek területét papíron.) Másrészrõl azzal sem törõdünk igazán, hogy tudásunk megmarad-e, vagy egyszerûen csak elfelejtjük? Ez utóbbi már a pszichológia dimenziója lenne – ha lenne. Mi többnyire mindent csak elfelejtünk. Például elhangzott egy kérdés, hogy hányan használták a másodfokú egyenlet megoldó-képletét érettségi óta? A teremben ketten jelentkeztek, de õk is a kistestvér korrepetálása miatt. Az angol azt mondja: „Use it or loose it!”

Talán ennyibõl is egyértelmû, hogy törõdnünk kellene az oktatás kutatásával. Ám nem törõdünk, hiába bizonyítják a felmérések az összefüggést az oktatáskutatás és az oktatás fejlõdése között. Érdekes adat például, hogy a meglévõ 28 000 orvosunkhoz képest egészségügy-kutatásra 18 milliárdot költöttünk 2005-ben, míg a 125 000 tanárunkhoz viszonyítva oktatáskutatásra csak alig több mint 2 milliárdot.

Mielõtt bárki belekezdene, hogy: „ez mind nagyszerû, de nekünk erre nincs pénzünk!” – a válasz: nem igaz! Finnország elképesztõ gyorsasággal halad elõre, fejlõdik, hagy maga mögött minden országot az összes táblázaton; mégsem költ az átlagosnál többet az iskolák fejlesztésére. Azt mondják: csak az okosak tudják jól elkölteni a pénzt. (Érdemes a szélsõséges pozícióban lévõ dúsgazdag olajországok felé fordulni ennek megvilágítására: ha ott megakad a kutak mûködése, akkor a gazdasági tendencia is azonnal a visszájára fordul, mert nincsen tudásalap, ami szinten tarthatna.)

Hogy valami jót is mondjunk magunkról: arányaiban jobban teljesítünk, mint amennyit költünk iskoláztatásra, illetve kutatásokra. Lenne mire alapozni, na! Amerika sokkal-sokkal többet áldoz, összességében mégis elõrébb állunk. Bár vannak lényeges szintek, ahol már nem; például az úgymond elit értelmiség nálunk szûkebb. Ez azért van, mert a mi elit – vagy magukat annak tartó – iskoláink attól kimagaslóak, hogy ügyesen válogatják a diákjaikat, és nem attól, hogy ott jól tanítanak. A távoli kontinensen már nincs ilyenfajta szelekció, ezért az „elit iskolák” valóban elit módon oktatnak.

Nem a pénz a gond, az a legnagyobb probléma, hogy nem látjuk be a változtatások szükségességét. Az oktatáspolitikában tevékenykedõ figurák nem szeretik elfogadni az ilyenfajta kutatások, felmérések, elméletek állításait. Õk azt szeretik gondolni, hogy pontosan tudják, mit és hogyan kell csinálni. Szinte lehetetlen tudatosítani a tudás hiányának meglétét.

Közben az elutazó tehetségeknek nem is adunk lehetõséget, hogy itthon érvényesülhessenek, ezért logikus, hogy eszükbe sem jut visszajönni.

Közben majdnem mindenkinél jobban szelektálunk, ezzel tovább szítva a társadalmi egyenlõtlenségeket.

Közben hatszor annyi bölcsész tanári diploma kerül ki, mint amennyire szükség lenne.

Közben digitális táblákat akarunk venni tandíjakból, ahelyett hogy kutatásokra költenénk.

Közben agyatlanul szórjuk a pénzt minden másra.

Közben még egy valahova vezetõ út sincs elõttünk, amin végre elindulhatnánk. És satöbbi.

„Ha fel akarunk épülni tudatlanságunkból, meg kell vallanunk azt.” – Montaigne.

(Az esti egyetem következõ elõadása ma este 10 órától lesz a Vár u. 20., V013-as elõadótermében. Navracsics Tibor egyetemi docens tartja A politika, mint mûvészet címen. Várhatóak gyönyörû Red Bull-os lányok, illetve Csapó Benõ a múlt héten kindertojással és könyvekkel is készült motiváció végett, talán ezúttal is számíthatunk hasonló meglepetésekre.)

Zagar

- szó + basszus -

(Mikor vége volt a koncertnek az Expresszóban, kérdeztem egy jó barátomat: „Na, most errõl mégis mit írjak? Írjam meg, hogy a végére elment a basszus?”. Azt válaszolta kárörvendõn, hogy: „Ja, jó ötlet! Az már egy mondat!”. Mire én büszkén: „Ügyes gyerek vagyok ám, lesz az két mondat is!”) A végére elment a basszus. És ez nem volt jó….

Igen, ez a Zagar koncert vége volt, de talán menjünk visszább picit! Sokat latolgattam, megnézzem-e őket, mert nem igazán ismertem a formációt, csak sejtettem, hogy ügyesek, meg felkapottak, meg a nagy sláger a dögös lányokkal… Azt is mondták, hogy ez inkább teázós zene, és alig lesznek. Aztán valahogyan mégis rálelkesültem – majd legrosszabb esetben teázgatok!

Ehhez képest szerdán már azt beszélték, hogy elfogytak az elővételben megvásárolható jegyek. (Ebből is látszik, hogy szinte bármilyen együttes, bármilyen stílus elhívható az Expresszó színpadára – és ez persze nekünk kiváló „látszat”!) Nos aggódtunk, hogy aznap is lesznek páran, akik esetleg nem férnek be, ezért viszonylag hamar (már tíz előtt) odaértünk. A bejutás könnyen ment, viszont cserébe szigorúan kijelentették, hogy a koncert végéig nem lehet kimenni az ajtón (illetve ki lehet, de csak a jegy újra megvásárlásával lehet visszajutni). Később megkérdeztem a – most egyébként jó kedvükben lévő, említésre méltóan kedvesen és készségesen viselkedő – kidobó uraktól, hogy ennek mi az oka, hol ebben a logika? Ott benne a logika, hogy koncertek előtt sokan piálnak odakint, és jobb, ha bent fogyasztanak – egyrészről. Másrészről így pontosan látni, hogy mikor van teltház. Hát, érezzük ezen, hogy üzleti szempontból valóban megalapozott, de más perspektívákból – esetleg diák vagyok, és itt annyiért veszek két deci fehéret, mint az éjjelnappaliban egy üveget, avagy éhes vagyok, és itt nem adnak enni, netalántán jobb lenne a friss levegőn lenni egy picit – sokkal-sokkal kevésbé kecsegtető vagy örvendetes.

Főleg, hogy a koncert másfél órás késéssel kezdődött, így hajnali egykor lett vége. De már megint előre szaladtam! Szóval fél tizenkettő, addig mindenki azt csinálta, amit egy teletömött presszóban csinálni lehet – mi is azt csináltuk. Így eléggé tétova lábakon kerültünk a színpad elé. Aztán szó nélkül elkezdődött, szó nélkül félbeszakadt hirtelen, szó nélkül folytatódott, és végül szavak nélkül be is fejeződött. Ja, ez egy ilyen koncert volt. Jó zenét csinálnak, táncolható is, ügyesek, ráadásul Zságer Balázs iszonyatos vehemenciával dőlt egyik billentyűsortól a másikig… – de mégsem volt átütő. Azt gondolom ugyanis, hogy ez az egész kommunikáció nélkül nem megy. Ha nincs meg az interakció, a híd, a kézfogás színpad felett és alatt, akkor marad az, hogy „felett és alatt”. Ott lent pedig nincs akkora buli, mint odafent. Kimondottan nehéz dolog ez az elektronikára épülő zenéknél, nem véletlenül gyakori az általában baseballsapkában ugráló „hangulatfelelős” az ilyen bulikon.

Igen, tehát summa summarom: volt késés, aztán a felénél megdöglött a hangtechnika, ezért a fiúk morcosan lementek, aztán morcosan visszajöttek, aztán megint le, de visszatapsolás után vissza, itt hangzott el Balázstól az egyetlen mondat: „Nincs basszus, de reméljük, hajlandóak vagytok még egy számot elviselni tőlünk...” Így a „nagy sláger” következett, aztán amott egy egyszerű intéssel újra le, imitt újra taps, de már csak a bajuszos mindenes bácsi jött vissza – sajnos.

Jó volt, jobb is lehetett volna.

Bin-Jip – Lopakodó lelkek

- Kim Ki-duk művészfilmje -

Filmértékelésnél számtalan megnevezett és megnevezetlen szempontot vehetünk sorra. Amikor úgy megyek moziba, hogy majd írnom kell róla, akkor még tovább bõvül eggyel: egyáltalán mennyire megírható? Kínkeserves, verejtékcseppes órák lesznek a monitor elõtt, vagy ellenkezõleg, lényegében már ott összeáll fejben? Vagyis, hogy mennyire gondolatébresztõ? Kim Ki-duk filmje ebben a kategóriában ötcsillagos. Vagy inkább, amolyan hatcsillagos (ez az a nem létezõ hatodik).

Már az elsõ húsz percben éreztem, hogy errõl biztosan lehet írni (verejtékcseppek nélkül is). Abban a húsz percben érthetõvé vált az alapötlet: egy fiatal srác, egyetlen értékével – nagy BMW mocijával – járja a várost, és szórólapokat ragasztgat a lakások ajtajára. Este betör oda, ahol nem szedték le a reklámpapírt – tehát nincsenek otthon. Odabent körbenéz, átlapozza a családi albumokat, az ott élõk helyébe lép. Fél napig éli valakik életét. Pontosabban: otthonát. És még „jó fej” is, nem visz el semmit, viszont kitakarít, megöntözi a virágokat, megjavít valami tönkrement háztartási kütyüt. Távozáskor még lefotózza magát egy különösen tetszõ tárggyal, és ennyi, továbbáll.

Már ez, ugye? Valahol teljesen kiválni a társadalomból, kiszakadni a kapitalista vagyonszerzési hajszából, valahol pedig mégis benne maradni, sõt, valamilyen szervesebb részévé válni. Nap mint nap átgázolni életeken, belecsöppeni gazdag, szegény, így vagy úgy élõ sorsokba, aztán egyszerûen csak továbbállni. Közben biztosan eszünkbe jut, hogy lehetne (lehetett volna) így? És tudják mit? Lehetne! Magunk mögött hagyni mindent, földre ejteni béklyóinkat, igazán szabaddá válni, míg csak kedvünk tartja. És valószínûleg a rendõrök sem azt a betörõt keresnék elsõk között, aki kitakarított valahol, de még a faliórát is megjavította.

Már ez, ugye? És tényleg, bármennyit tudnék írni róla. Elmehetnék mély részletekbe, kritikusan, de akár magasztalóan is. Említhetném, miért érdekes az, hogy szavak nélkül (ez a szavak nélkül többet mondás „mániája” a rendezõnek), szótlanul alakul ki mély kapcsolat a két fõszereplõ között. Hogy ez hol vált zavaróvá, és hogy talán jobban is meg lehetett volna oldani, a mondanivaló megtartásával együtt. Vagy elmesélhetném, mit adott nekem, hogy a némaságot megtörõ egyetlen szó a „szeretlek” volt, de üresen, hazug cselként elmondva. Vagy rámutathatnék, hogy szerintem miért volt felesleges az a kevés momentum, amivel átlépte a film a racionalitás határait. De fókuszálhatnék olyan földtõl elemelt dimenziókra, gondolatokra is, amelyekig elvisz, elvihet minket a film.

Ugyanakkor ezt most nem érzem tisztemnek. A feladat a filmé. Talán mondhatjuk, hogy egy mûvészfilm feladata pontosan ez a gondolatébresztõs dolog. Ebben pedig – tudják –, hatcsillagos. Ezért ajánlom. Egyébként a premier idején a Velencei Filmfesztivál közönsége a vetítés közben és utána is szûnni nem akaró tapsban tört ki, így nem is volt meglepõ, hogy a rendezõ végül négy díjjal távozott a mustráról.

Az Expresszóban csütörtök este nem volt taps, viszont több embert is láttam, akik még ott, a babzsákban merengõn rágyújtottak egy cigarettára – amúgy Kim Ki-duk a zárómondatban és a záróképben is szükségesnek érezte nyomatékosítani, hogy ez aztán nem egy átlagos „felugrok a székbõl, és sietve hazamegyek mozi” volt. (A kép nekem különösen tetszett, az egész filmre jellemzõk voltak az ügyesen megkomponált, megfotografált mozzanatok, de ebben az utolsóban valahogy zseniálisan összegzett. Láthatatlanságot, súlytalanságot, társtalanságot egyaránt.)

„Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom.”

A nemzet aranya II.

- avagy sok idõ és pénz, arany meg nulla -

Annyi mindenre el lehet költeni ötszáz forintot! Annyi jó dologra, például egy üveg Tokaji sárgamuskotályra, vagy a város legjobb gíroszára, vagy óvszerre, vagy virágra a nõnek, vagy akármi. Persze ugyanúgy rossz dolgokra is ellehet szórni: három liter kannás borra, mekis hamburgerre, vizitdíjra (buszjeggyel) vagy a Nemzet aranya II.-re.

Valójában mekis hambi kannással öblítve elõbb…, mint A nemzet aranya kettõ. Azóta bánom azt az ötszázast, mióta a Hemo portása udvariasan és mosolyogva, de ugyanakkor kérlelhetetlen határozottsággal jól megmondta, hogy: „Ide aztán ingyen nem megy be senki! Ha internetes újság, ha nem. A kollegája? Nem-nem, nem tudok semmi ilyesmirõl.”

Valahol jogosnak is tûnik ez. Annak tükrében, hogy másodmagammal voltunk a bevétel egyötöde aznap, mindenképpen annak tûnik. Ez már maga elõrevetített valami ijesztõen baljósat. Aztán meg még szinkronos is! Ha valamit tudok utálni a moziban, akkor az a szinkron. Ötszázas, és még eredetiséget sem kaphatok. Baj. Még nagyobb, hogy tekercscseréknél elõ-elõfordult, hogy véletlenül átugrottunk pár rövid jelenetet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon tévéznék a haverokkal. (Csak kényelmetlenebbül ültem.)

Említettem már, hogy a film ehhez képest mennyire? Mennyire volt lesújtóan rémes? Nemzet aranya, mi? Aranya? Hát hadd ne kezdjek szójátékokba. (Pedig lehetne.) Egy üres héj az egész, a habzó szájú profitéhes producer kitalálta, hogy hasznos lesz a folytatás. Gyorsan lepörgette az egészet, aztán kész is. Semmi újszerû nincsen benne az elsõ részhez képest. Tényleg, ugyanaz. Sok rejtvény, ami sok másik feladványhoz vezet, sok szaladgálás, és fõleg a fõ gonosz kulcsszerepe, hogy felbukkan minden helyszínen, és próbálja megszerezni, elcsenni az éppen megtalált… akármit.

Csakhogy itt már régen elveszett a fejtörõ rébuszoknak a varázsa is. Már ha volt varázsuk egyáltalán…, de azt talán el tudjuk fogadni, hogy az elsõ részben még rá lehetett csodálkozni erre-arra, egy-két ügyes megoldásra. Az újban már nem, mert ezek picit sem okoztak fejtörést a szereplõknek, a film autós üldözési jelenetei hosszabbak, mint bármelyik talány, probléma felfejtése. Ráadásul mindegyik nevetségesen nagyszabású, sokszor logikátlan is. A „nevetséges” tényleg azt jelenti, hogy csak kuncogni tudsz közben.

Elõször talán a Buckingham-palotába surrannak, aztán egyenesen tovább az ovális irodába, onnan egy kurta lépéssel az amerikai elnök elrablása(!) következik, minekután a kongresszusi könyvtár legjobban elzárt szobájába szaladnak be minden különösebb akadály nélkül. Megkoronázva az eddigit, simán leráznak pár tucatnyi rendõrautót, egy-két helikoptert, és irány a Rusmore-hegy, aminek oldalába csak ügyes elterelés okán van befaragva Washington, Jefferson, Roosevelt és Lincoln orcája, mert egy újabb elképesztõ mechanikus kütyü, - egy „kavics” – elmozdítása szakadékot nyit a sziklafalba, és máris megtaláltuk az aranyvárost! Ott még elkápráztat pár izgalmas jelenet, és zárásként – sosem gondoltuk volna, de mégis – csók, és tûzijáték a Fehér Ház fölött.

Ezzel el is meséltem az egész filmet. Ez alapvetõen nem „jó fej” dolog, de mégis csinálom, mert valahol szeretném, hogy még véletlenül se nézze meg senki. Legalább a színészek értek volna valamit, de hát fabatkát sem. Nicolas Cage sem a régi, a humora már az elõzõ évezred alkonyán is szánalmasnak számított, csak a parókáját meg a menõ napszemcsijét hozza. Van még négyszeres Oscar-jelölt Ed Harris is (a fõgonosz), illetve Oscar-jelölt Helen Mirren (az anyuka), de semmi. A régi karaktereknek is csak azért van valamicske jellemképük, mert láttuk az elsõ részt, az újaknak meg annyi sem. Csak jöttek, gyorsan bekasszírozták a lét, aztán irány Dubaj forgó felhõkarcolója, mondjuk.

Szóval ne! Ha kincsvadász rajongó vagy, akkor se. Ha a kölköd kincsvadász rajongó, akkor talán, de csak ha már halálra unta otthon az Indiana Jones dvd-ket. Komolyan, 122 perc! Ha még csak pénzkidobás lett volna…...

Jelenetek egy házasságból

- Bergman, Détár, Rékasy – a VMK-ban -

Mindent lehet kritizálni és dicsérni is. Lehordani és magasztalni egyaránt. Szubjektíve akármit. Lehet innen is, onnan is, végtelen perspektívából. Nekem egyetlen szempontom van, ami összeköthet mindent – akármit, akármivel. (Ahogy egyetemi elõadást mozival, úgy egyéjszakás kalandot színházzal.) Hogy mennyit ad, mennyit tesz hozzá? És hogy õk hárman mennyit? Most nem akarnék belemenni olyanba, hogy „legnagyobb színházélmény”… de végül is, akár bele is mehetnék.

Ingmar Bergman drámája elképesztõ mélységekig visz minket, és nagyon sokat ad. A színészek személyes tapasztalata, hogy sok nézõ átértékelte párkapcsolatát a darab hatására. Valaki csomagolt, amint hazaért, valaki sokkal közelebb került kedveséhez. Ahogy a régóta együtt élõ Enikõ és Károly is közelebb kerültek egymáshoz. A próbák hatalmas feszültséggel jártak – néha legszívesebben fel is adták volna –, de végigküzdötték, és maguk is megerõsödtek közben. Azóta teltház elõtt játszanak a Madách színházban. (December elejétõl folyamatosan, most csütörtökön pedig a VMK-ban léptek színpadra.)

Ehhez természetesen nem lenne elegendõ a hatásos forgatókönyv, ehhez talpraesett, rettentõ sokoldalú színészek is kellenek. Igazából a tévébõl nem derült ki, hogy õk ketten annyira jók lennének. Aztán meg valahogy rá kell ébredjünk: õk ketten több mint elegek ehhez. Nehéz szerepek, majdnem három órán keresztül folyamatos reflektorfényben. Sírnak, nevetnek, dühöngenek, szexelnek, verekednek, elkeserednek és szeretnek is -– mindig hitelesen, pontosan „odatéve”.

Teljesen gyanútlanul érkeztem, nem láttam a filmet, ahogy a második részét – a nemrég elhunyt rendezõ zseni utolsó leforgatott filmjét – sem, nem sejtettem, hogy mekkora dráma lesz itt. Tíz óra egyetem után leginkább nevetni vágytam. Tíz óra munka, „mindennap” után mindenki leginkább nevetni vágyik, vagy legalább kiszakadni picit. Valószínûleg mások jobban tudták nálam. Aki a jegypénztárnál könyörgött pótszékes jegyért, õ is jobban tudta.

Az elsõ felvonás elején még elég sokat nevetgélünk. Nem a könnyed humor miatt, csak azért, mert nagyon életszerû. Az életszerûségen pedig gyakran mosolygunk -– ha látjuk. Ha velünk történik, akkor nem biztos. Nem elképzelhetetlen, ami megjelenik a színpadon: egy jónak tûnõ, de leginkább rosszul mûködõ házasság. Bûzlik az élettõl. Aztán amikor a férj bejelenti, hogy beleszeretett egy fiatal nõbe, és reggel repül vele Párizsba – nagyjából egy évre –, akkor már egészen kiállhatatlan az élettõl. A feleség könyörögni kezd, fogadkozik, hogy minden jobb lesz, kéri, hogy szeressék. Kéri, hogy szeressék, szeretné, hogy szeretkezzenek vele. Szeretkeznek vele, õ végig bõgi. Üvölt, ordít, sikít az élettõl! Függöny.

Függöny? Vége? Végül is jó volt! Elolvadt az érzelembonbon, volt hatásos csúcspont is. Ja, de nem hajoltak meg, akkor nincs vége, csak szünet. De hogyan folytatódhat ezután?

Pár évvel késõbb újra találkoznak, mindketten magabiztos kiegyensúlyozottságot színlelnek. A következõ jelenetben már a válási papírokat próbálja aláíratni a feleség. A férj konyakot iszik üvegbõl, keseregve értékeli semmire az életét. Partnere eközben annak örül, hogy ez már nem zaklatja fel, közömbös tud maradni, talán sérteget is idõnként. A férfi tovább piál, dühös lesz, nem engedi elmenni a másikat, földre birkózza, megüti. Aztán észbe kap, beszûköl a sarokba, és aláírja a papírokat.

Na jó! Most már tuti vége, ennél nagyobb csúcspont nem lesz. Rékasy meg? Atyaúristen, mit alakított! A részeges mély siránkozástól a dühön keresztül a meghunyászkodásig! Nevetni, mi? Meg picit kiszakadni? Már nem is az a nap van, azt sem tudom, hol vagyok pontosan.

Megint ugrunk éveket, ölelkezve, mosolyogva érkeznek. Ágyba bújnak, társalognak errõl-arról, hogy mióta szeretõk, hogyan vannak az új házastársak, az elsõ évben hányszor csalták meg egymást, ilyesmi. Egyikõjük megdöbbent ráébredéssel mondja: „Milyen érdekes! Húsz év elteltével most tudunk elõször igazán õszintén beszélgetni!” Mire a válasz: „Igen, mert már nincs mit megvédenünk.” És elégedetten elalszanak.

OK, ez így még jobb. Ez nagy mondat, ez a „megvédõs”. Kíméletlenül jellemez. Tényleg nagy élmény volt, odamennék megköszönni nekik.

Marianne lihegve riad álmából! Johann mögé ül, szorosan átöleli és elmesélteti, hogy mi volt a rossz álom: „Nem tudom, csak mentem egy sötét és veszélyes úton, és azt éreztem, hogy össze kell kapaszkodnunk! Hogy mindenkibe bele kell kapaszkodnom, de lenéztem a kezeimre, és csak két csonk volt a helyükön…”

Bizsereg a tarkóm. Ránézek a mellettem ülõ barátomra, az övé is bizsereg, látszik rajta. Ránkvigyorog a világ jéghideg közömbössége, összes aberrációja, minden betegsége! Hogy össze kellene kapaszkodnunk, de alkalmatlanok vagyunk rá. Próbálok még az utolsó mondatokra figyelni; elmondják, azért õk szeretik egymást a maguk tökéletlen módján. Aztán újra alszanak, mind két szerelmes szeretõ, akik külön házasságokban élnek.

Tapsol mindenki. Détár Enikõ sír az átélt érzelmektõl és a meghatódottságtól. Biztos vagyok benne - nem õ az egyetlen.

Sorok között

- Géczi vizsgáztatott, Xavér átment -

A VMK „Sorok között” estjének házigazdája csütörtökön este Géczi János (többek között) író, vendége Varnus Xavér (többek között) író volt. Az, hogy a beszélgetés fõ témája irodalom és írás, hogy Géczi János tanárom, továbbá a szervezõk szimpatikus hozzáállása, vagyis hogy diákoknak ingyenessé tették a belépést, eldöntötte, hogy ott a helyem.

Xavér a mai fiatalságnak nem épp klasszikus sztár. Nem annyira szimpatikus, sem megjelenésében, sem mûvészetében. Nem agyonimádott. Meg is látszott ez a közönség sorain, alig ültek korombeliek – az „ingyenesség” ellenére is. Persze, én sem vagyok különb, igazából nem is tudtam, hogy írt könyveket.

Fordított. Cáfolta az elõítéleteket, és olyanokkal is elõállt, amit sosem feltételeztem volna. Válaszai nagyon hosszúak és tágak voltak, ezért kevés kérdés volt. Mégsem vált unalmassá, mert van humorérzéke. Nem is csak van, hanem nagyon sokrétû; viccelõdött komolyban és komolytalanban – válogatás nélkül. Végig nevettük, mindegy, milyen magasságokban pergett a szó.

Mindemellett Xavér rettentõ intelligensnek is tûnt. Géczi Jánosról sok mindent beszélnek a városban, de általában műveltnek gondolják, de főleg olyannak, aki szereti mások tudását próbára tenni, pellengérezni. Így em meglepõ, vizsgáztatással kezdte. Felolvasott Xavér írásaiból kifénymásolt papírlapokról, és kérte, mondja meg, hogy honnan idéz pontosan? Itt – már rögtön az elején – volt az elsõ megdöbbentõ pillanat. A vizsgáztató tanárnak megbotlott a nyelve olvasás közben, a vizsgázó pedig azonnal javította, és befejezte az adott sort!
– „"Tényleg lenyûgözõ a memóriád..." - zárta elégedetten, maga is meglepõdve, Géczi János.

Ahogy ebben nem, úgy lexikális tudásban sem maradt alul Xavér. János a diákjain – természetesen – mindig könnyen talál fogást, ha akar, de rajta nem tudott. Ez számomra nyilván jó pont volt...

A meghirdetetthez képest keveset beszélgettek írásról és irodalomról, helyette sokat hallottunk Xavér életérõl, pályafutásáról. De nem bántam, jó volt ez így. A végére úgy éreztem, hogy végre egy igazi „sztár” ül elõttem. Nem is itthon sztár, hanem a világon, vagyis – úgy világsztár. Ami nagy dolog.

„Magyarországon összekeverik a gyakran látott ember fogalmát a sztáréval, márpedig némi különbség azért van a kettõ között: az igazi sztároknál, akik valós szellemi teljesítménnyel jutottak el a csúcsra, a siker nem cél volt, csupán melléktermék. Az ál-sztároknál nincs egyéb teljesítmény, csak az, hogy sokszor szerepelnek a képernyõn, és ez azért tud hosszú távú bajokat okozni egy országban: manapság az emberek nálunk egy Balassi verset nem tudnak elszavalni, vagy nem tudják, ki volt Sinkovits Imre. Ez máshol nem így van, és ez egy kicsit aggaszt.” – nyilatkozta korábban Varnus Xavér.

Tanulságként arra jutottam, hogy jobban kell rá figyelni, sokkal jobban. Gondolataira és irodalmára is.